Az első magyar gitárhős. A zenész, aki az elsők között játszott itthon Hendrix– és Cream-számokat. A külvárosi bálvány, akitől annyira tartott a hatalom, hogy nem jelenhetett meg lemeze. És az ember, akit fiatalon, 36 évesen megölt az alkoholizmusa. Ez mind Radics Béla, akié kétségtelenül a magyar rocktörténet egyik legjobban dokumentált életútja. De az is Radics Béla, akiről még mindig vitatkoznak az ismerői és rajongói: tényleg nem izgatta, hogy saját dalokat szerezzen, vagy nagyon is inspirálták a saját szerzeményei? A mellőzöttsége okozta az alkoholizmusát, vagy ő volt eleve kompromisszumképtelen és összeférhetetlen? És még jó pár kérdésben nincs teljes egyetértés a személyével kapcsolatban.
Vagyis Radics Béla kellően ellentmondásos, ugyanakkor már-már mitikus alak, azaz ideális alany egy életrajzi filmhez. A magyar pop-rocktörténelem egyébként is tele van hálás sztorikkal, melyek közül eddig csak nagyon kevés jutott el addig, hogy film készüljön belőle. A Király sorozat az idén végre faragott valamit ebből az adósságból, egyszersmind felállította a mércét, hogyan érdemes hozzányúlni a témához. A dokumentumfilmes fronton már nagyobb a választék, de ahhoz, hogy komolyabb érdeklődést váltson ki, olyan új felfedezések kellenek, mint amilyeneket például a másik, tragikus sorsú gitárhős, Barta Tamás életéről szóló Siess haza, vár a mama! mutatott be.
Radics Béláról is készültek korábban dokumentumfilmek, de ezek közül egyik se kapott igazán nagy nyilvánosságot, vagyis nem készült még eddig definitív Radics-film. A Radics Béla, a megátkozott gitáros alkotói erre tettek most kísérletet. Bálint Csaba, a Rockmúzeum alapítója és Szentesi Zöldi László újságíró eleinte játékfilmben gondolkodtak, de miután szembesültek vele, hogy a költségvetésből erre nem futja, csavartak egyet a koncepción, és így lett a film egy játékfilmes és dokumentumfilmes elemeket egyaránt tartalmazó, nehezen meghatározható műfajú hibrid. Még csak nem is mondanánk dramatizált dokumentumfilmnek, vagy doku-drámának, mert a filmben még a dokumentumfilmes elemeket (beszélő fejeket és archív felvételeket) is hol egy fiktív tévéműsorba szövik bele, hol pedig a megszólalók váratlanul feltűnnek a fikciós jelenetekben. Végül egy újabb csavarként még megidézik a Kádár-korszak ikonikus tévéműsorait is, mint a Kék fény vagy a Családi kör – az utóbbit egyenesen a film kulcsjeleneteibe szabályosan belesétáló Csernus Imre segítségével.
Ez tehát már önmagában alkalmas arra, hogy összezavarjon: emlékezhetünk, a rossz emlékű Aranybulla sorozatnál se tudták mire vélni a nézők a cselekményt félbeszakító történészeket. Igaz, arra a sorozatra egymilliárd forintnál is nagyobb költségvetés jutott, a Radics-film pedig ennek a töredékéből forgott, és annak is egy részét az alkotók saját maguk tették hozzá, továbbá a film dolgozói ugrottak be statisztának és így tovább. Ez mindenképpen tiszteletre méltó elhivatottság, és épp ezért is van bajban, aki Klacsán Gábor filmjéről írni szeretne.
A film már rögtön a legelső jelenetben kizökkenti a nézőt: a gyerek Radics Béla az utcán összefut néhány útépítő munkással, egyiküknek pedig jól látható, hatalmas fülbevalója van, noha elvileg el kellene hinnünk, hogy az ötvenes években járunk. Később aztán nyilvánvaló lesz, hogy ez egy egész filmen végigvonuló geg, vagyis mai rockzenészek vagy egyéb, ismert emberek is felbukkannak egy-egy jelenetben cameo szerepekben. De gyorsan kiderül, hogy messze nem a fülbevaló a legnagyobb hibája a filmnek. A játékfilmes részletek kínosan amatőr benyomást keltenek: olcsók a parókák, hiteltelenek a jelmezek, ügyetlenek a párbeszédek, de utóbbi valójában mindegy is, hiszen az itt látható színészek többsége nem képes életszerűen előadni őket. A koncertjelenetekből nem jön át sem Radics karizmája, sem az, hogy mitől lehetett különleges a gitárjátéka, nyoma sincs a színpadi „fehérizzásnak”, és a határokat feszegető, lázadó fiatalok helyett középkorú vendéglátós zenészek dzsemmelgetésének tűnik például Radics egyik legendás zenekara, a Tűzkerék filmbeli koncertje is.
A Radicsot alakító Rák Zoltán lehet, hogy parókával kicsit hasonlít a gitárhősre, de előadásában szegény Radics leginkább egy idétlen, semmirekellő alaknak tűnik, aki rossz dumával és Seneca-idézetekkel fűzi a csajokat a viseltes fürdőköpenyében. Az is csak inkább a pályatársak elbeszéléséből derül ki, hogy mekkora sztár volt, vagy hogy mikor kezdett inni, de semmilyen pályaív nem rajzolódik ki ezekből a jelenetekből, és még a drámainak szánt részek (mint a Taurus felbomlása) is inkább nevetségesnek hatnak. De ha lehet, még rosszabb, amikor a film nevettetni akar, például amikor Som Lajos (Király Attila játssza, akit rejtélyes okból úgy öltöztetnek, mintha mondjuk a Sex Actionben játszana a Taurus helyett) találkozik Radiccsal a nemibeteg-gondozóban, akkor a fő humorforrás az, hogy mindketten megnézik egy nő fenekét. Vagy amikor Lakat T. Károly az utca emberét faggatja Radics Béláról, ott elvileg nevetnünk kéne, de inkább csak a fejünket fogjuk. Joggal merül fel a kérdés, hogy kerül ide Lakat T. Károly? Hát úgy, ahogy Csernus doki, vagy Michelle Wild vagy bárki más a kismillió cameo szereplő közül.
Ez utóbbiak között egyébként akad egy-két szellemes is, például Köves Pinyó trafikosként, vagy amikor a kocsmában részegeskedő Radics mellől hirtelen megszólal egykori zenésztársa, Sankó László, hogy „én vagyok az ember, aki először adott alkoholt Radics Bélának”. Ő egyébként valóban kulcsfigurája a Radics-sztorinak, még érdekesebb is lett volna tovább hallgatni a visszaemlékezéseit, mint mondjuk Nagy Ferót, aki itt századszorra is elmeséli, hogy mennyire el voltak nyomva a rockzenészek a Kádár-korszakban. De Sankó mellett további, régi zenésztársak és barátok is előkerültek, és még tényleg ezek a legérdekesebb momentumok a filmből, kár, hogy nem sok idő jut nekik.
Nyilván az ember nehezen mond le a szerelemprojektjéről, pláne, ha sok energiát is ölt bele, de talán érdemesebb lett volna mégis teljesen elengedni a játékfilmes vonalat, ha már egyértelmű volt, hogy a költségvetés nem elég rá. Alapi István ettől még ugyanúgy feljátszhatta volna a Radics-szerzeményeket, melyek modernebb hangzással valóban jobban megszólalnak, de ehhez nem adott sokat az, hogy csiricsáré göncökbe öltöztetett színészek tátognak hozzá a színpadon.
Így viszont a sokféle, de finoman szólva is egyenetlen színvonalon megvalósított ötlet között pont a lényeg, azaz Radics Béla sikkadt el: mintha az alkotók sem tudták volna már a végére, hogy pontosan milyen történetet akarnak elbeszélni, ezért tettek mindenből egy kicsit. Az biztos, hogy nem a szakértelem hiánya a gond, hiszen Bálint Csabánál kevesen tudnak többet Radicsról, a beatkorszakról illetve a korai magyar rockszíntérről, de egy film esetében a háttérismeret csak egy a sok összetevő közül.
Nem valószínű tehát, hogy a Radics Béla, a megátkozott gitáros fel fogja kelteni az újabb nemzedékek érdeklődését Radics iránt, a régieknek pedig egyre kevesebb ideje marad rá, hogy ráirányítsák a figyelmet erre a sztorira. Pedig nem lenne baj, mert a téma még mindig egy rendes játékfilm után kiált.
