Vértezze fel magát kitartással és problémamegoldó képességgel, aki Kolumbia – egyébként tagadhatatlanul gyönyörű – földjére utazna, pláne, ha az ország belsejébe menne, netán tévéműsor-forgatási céllal, esetleg nevezett forgatás látogatójaként. Az út ugyanis háztól házig könnyedén meglehet huszonnégy óra, nekünk huszonhatra sikerült – hazafelé meg éppenséggel még többre. Bogotáig az ember, ha szerencséje van, még el is jut egy nagyjából kettő és egy nagyjából tizenegy órás repülőúttal, plusz a reptereken töltött órák, megkoronázva a Kolumbiába belépéshez szükséges hosszadalmas procedúrával. De ezután még autóba kell ülni, és hat-hét órát utazni északnyugat felé, a Celeb vagyok, ments ki innen! forgatási helyszínéül szolgáló Cañón del Río Claro Rezervátumba, ami békeidőkben dzsungeltúrákra, vadvízi evezésre, sziklamászásra várja a kalandvágyó utazókat.
Ő, Akit Nem Nevezünk A Nevén, avagy Pablo Escobar-kultusz és ellenkultusz
Kolumbiába utazva gyakorlatilag borítékolható, hogy az ember barátai elsütnek majd néhány poént az ország kokaincsempész múltjára utalva, amit a Narcos című Netflix-sorozat néhány éve azokkal is megismertetett, akik addig nem voltak a téma beható ismerői. Escobar kartelljének ügyködéseit övezi is némi rablóromantika – amihez viszont Kolumbia meglehetősen ambivalensen áll: a kormány minden elérhető fronton e kétes hírnév ellen dolgozik, igyekszik inkább a természeti szépségek felé irányítani a figyelmet, tragikusnak és szégyenteljesnek minősítve Escobar tevékenykedését, ami nem történhet meg soha többé – ugyanakkor a lakosság tudja, hogy azért az Escobar-kultusz elég jól pénzzé tehető. Ennek a kontrasztos helyzetnek álljon itt egy beszédes példája. A Celeb vagyok… forgatási területétől ugrásnyira található az Escobar egykori birtokának romjain kialakított Hacienda Napoles szabadidőpark, ahol az állatkert-szafari-vidámpark-akvapark komplexumban, az egykori Escobar-villából egyedül megmaradt épületrészben helyet kapott egy lényegretörő, felkavaró fotókiállítás is az Escobar-éráról. A kiállítás végigvezet „a delikvens” felemelkedésén és bukásán – a legtöbb ismertetőtáblán ugyanis így, név említése nélkül hivatkoznak Escobarra, mintha már a neve is tabu lenne, amit jobb, ha le sem írnak. „Munkásságának” időszakáról olyan szóhasználattal fogalmaznak, ahogy a holokausztról szokás: sötét múltról, közös traumáról, szégyenről írnak, és arról, hogy a hely célja az emlékezet, és „hogy soha többé ne történhessen ilyen”, a kiállítást a több mint ötezer áldozat közül néhány arcképe zárja. Majd az ember kocsiba száll, autózik nem egészen tíz percet az első településig, amelynek egyik központi látványossága a Pablo Shop, egy szuvenírüzlet és nemhivatalos, de jó árfolyamon dolgozó pénzváltó, amelynek közepén egy túl nagy hasonlatosságot épp nem mutató, de tagadhatatlanul Escobart ábrázoló bábu ül egy asztalnál. Itt a részletesen kidolgozott fa gépfegyverek és az elképzelhető összesféle filléres escobaros kacat – póló, bögre, sörnyitó, hűtőmágnes – mellett többek között szert tehetünk egy zárt vitrinben őrzött, tízmillió kolumbiai pesóért árult tányérra, amely állítólag magáé Escobaré volt.
A rezervátumba a Bogotát Medellínnel összekötő egyetlen sztráda vezet – ami azért itt egy egyszerű kétsávost jelent, amelyen a kerékpárosoktól a díszkivilágított csőrös kamionokig mindenféle jármű közlekedik, a hegyen-völgyön átvezető szerpentinek miatt nem ritkán alig hússzal, ezért tart a nagyjából kétszázötven kilométer – alig több mint egy Nyíregyháza-Budapest út – ilyen sokáig. Szó, ami szó, az út melletti táj egészen elképesztő látvány, Bogotát elhagyva szinte azonnal vad erdők, felhőkbe burkolózó hegyek következnek, aztán hamar megjelenik az egyértelmű, lélegzetelállító dzsungel is. Hatalmas banánfák – bár a banán valójában nem fa, szól bennem a hobbibotanikus, de ebbe ne menjünk most bele –, pálmák, heliconiák, futónövények szegélyezik az utat, felváltva utánozhatatlan hangulatú kis büfékkel, ahol hatliteres, csapos nejlonzacskókban árulják az ivóvizet, mert csapvizet az ember errefelé nem iszik, ha kedves a bélflórája. Mindenütt lóg két-három kutya, hogy gazdis-e vagy kóbor, az nem derül ki, mert mind barátságosak és jóltápláltak: a helyiek nyilvánvalóan nagyon szeretik a gyerekeket és a kutyákat. Ugyanakkor sem bennük, sem az út menti tájban nem sokáig gyönyörködhet az utazó, ugyanis – amint azt a stáb egyik tagja találóan megjegyezte – a nap errefelé nem lemegy, hanem leesik.
A megállapítás egyáltalán nem túlzás: délután ötkor még vígan nappal van, hat órára viszont egyik pillanatról a másikra úgy besötétedik, mintha lekapcsolták volna a lámpát. A forgatást is ehhez kell igazítania a stábnak, a műsorban látott bátorságpróbák felvétele után jellemzően perceken belül kulimászsötét van, a játékosokat már a lámpákkal csak épphogy megvilágított dzsungelösvényen viszik vissza a táborba, és reggel hatig áll is a hagyományos operatőri munka: a tábor éjszakai életének rögzítésén már robotkamerák dolgoznak, még ha nem is felügyelet nélkül. Hajnalban, olyan fél hat körül tér vissza a fény, hatra teljesen világos lesz, és ekkor már javában zajlik is az élet a forgatási területen, illetve a nappali táborélet rögzítéséhez ekkor a robotkamerák mellé már a stúdiókamerák is munkába állnak.
Mivel náluk elengedhetetlen, hogy értsék a játékosok és a műsor nyelvét, ezért minden, a tartalmon közvetlenül dolgozó stábtag magyar: az operatőrök, a hangmérnökök, a shaderek, a vezérlőben ülő összes rendező. Hogy miért emeljük ki ezt? Mert a Celeb vagyok… gyártása abszolút nemzetközi koprodukció: a stáb fele, százöt fő magyar, a másik fele, a tábort kiszolgáló technikai személyzet, a transzportért, a stáb étkeztetéséért, a szállásért és a technika működéséért felelős csapat tagjai, nagyjából száznyolc-száztíz fő pedig a helyi gyártócég munkatársa, kolumbiaiak, mexikóiak, argentinok. Ebből időnként fakadnak is nehézségek – „lost in translation” kulcsszóval –, minthogy egy alapvetően magyar- és egy alapvetően spanyolajkú csapat igyekszik angolul, azaz egy egyikük számára sem anyanyelvi szinten ismert nyelven kommunikálni, ami időnként szül vicces – és némi jelentésegyeztetésre szoruló jeleneteket. Mindezt Pető Gábortól, a műsort gyártó Paprika Studios executive producerétől tudjuk meg, aki egy korábbi, a forgatáson készült cikkünkben a vizes forgatás nehézségeiről is mesélt már nekünk.
Az élő közvetítésén túl a forgatási nap tehát két síkon zajlik folyamatosan: az egyik síkon a táboron kívül történő eseményeket veszik fel, így a kincsvadászatot, a bátorságpróbát, az ezekhez kapcsolódó interjúkat, a másik síkon pedig a táborban történtek rögzítése zajlik a hat, úgynevezett camerahide-ban dolgozó operatőrök, illetve a robotkamerákat irányító shaderek által, a vezérlőből őket irányító rendező kérései alapján. Ez utóbbi, a rendezők munkája, egyébként lenyűgöző zsonglőrmutatvány:
Kettes kamera marad Vecán, de a hangját húzzátok le a fülemről, hallgassunk bele, ott Curtisék miről beszélgetnek, nyolcas nézzen be a haciendába, Nini szomorkodásáról egy közelit kérek, tizenkettes az állatvilágot elengedheti
– és ez egy teljes műszakon keresztül megállás nélkül, folyamatosan többfelé figyelve. Kívülről nézve ez a munka leginkább a hortobágyi csikóséra emlékeztet, aki két lábával két külön lovon áll, miközben még azon kívül hat másikat irányban tart maga előtt. De aztán a táboron kívül, a helyi százasboltban összefutva egyikük megnyugtat: ne aggódjak, nem tikkel a megosztott figyelemtől, ebben is lehet rutint szerezni. De a stáb általános hangulatára is ez a rendíthetetlen, derűs nyugalom és rugalmasság jellemző. Ha épp élő műsor közben száll el valamilyen eszköz, a pánik legkisebb jele nélkül keresik meg az elérhető kerülőutat, a külső forgatásokon két felvétel között, a bázison a pihenőidőkben megy a poénkodás és sztorizás – pedig a dzsungel a napi két-háromszori kiadós esővel meg a sárdagasztással aligha olyan nagy élmény, ha heteken át tart, mint az újságíróknak pár napig. Kell is a jókedv, mert sietős a munka, ráadásul az óraátállítás óta már kevesebb idő marad a délutáni forgatásra, mielőtt „leesik” a nap.
„Forgatásilag minden napunk körülbelül ugyanaz. A beosztás pedig az élő adás időpontjához igazodik, az a fix pont. Reggel nyilván felkelnek a táborlakók, megfőzik a reggelit, ezzel nagyjából egy időben, reggel hatkor indul a stáb számára a reggeli kincskereső játék set-upja, kamera beállításokkal, próbával, amikor ezzel elkészülünk, érkeznek is a játékosok. Utána interjúk készülnek azokkal, akik játszottak, majd a kincskeresésen esetleg megnyert vadollárokat elkölthetik a marketben. Aztán visszük őket vissza a táborba, és ők is folytatják a táborbeli életüket. Nekünk produkciós szempontból ekkor kezdődik az élőnek a szakasza a technikai próbával. Itteni idő szerint hétköznap délután kettőkor vagyunk élőben – még, mert az otthoni óraátállítás a mi életünket kicsit fölborítja. De most, amikor beszélgetünk, még délután kettőtől nagyjából fél négyig élőben vagyunk. Időközben az élő alatt már a délutáni bátorságpróba játékot készítik elő a helyi kollégák, érkezik hozzájuk a magyar operatőri csapat. A magyar vezető operatőrünk, Durkó Ádám és egy helyi vezető operatőr együtt határozzák meg a kamerapozíciókat, illetve, ha vannak különleges világítástechnikai eszközök, akkor azoknak a pozícióját. Amikor az élő adásnak vége, mennek a műsorvezetőink a bátorságpróbára, és hozzuk ki a nézői szavazatok alapján kiválasztott szereplőket a táborból, lejátsszák a bátorságpróbát, felvesszük, és ezzel zárul a napunk. Kincsvadászat – élő – bátorságpróba. Ez a triumvirátus, ami köré minden csoportosul” – foglalta össze a napi munkarendet Pető Gábor.
Pontosabban csak annak egyik felét, mert a tábori történések már említett rögzítése, az ott készült anyagok vágása, utómunkája, összeállítása az élő műsorhoz ezzel párhuzamosan zajlik. A vágás szinte folyamatosan történik, tizenhárom vágó beosztás szerinti munkarendben vágja a felvett anyagot, ami egyórás csomagokban jut el hozzájuk, azaz például, ami reggel nyolctól kilencig rögzül a szerveren – a biztonság kedvéért duplán –, azt kilenc óra tíz perckor a vágók már látják, és el is tudnak vele kezdeni dolgozni. Ezekből a táborban és a játékokon felvett anyagokból állnak aztán össze azok a bejátszások, amelyeket az élő műsorban Sebestyén Balázs és Vadon Jani felvezetésével lejátszanak a nézőknek.
Az egzotikus környezetben játszódó reality műsorokban általában is, a Celeb vagyok, ments ki innen! kapcsán pedig pláne kihagyhatatlan téma veszélyes és/vagy visszataszító állatok kérdésköre – egyfelől a forgatási helyszínen, másfelől a játékokban, nehezítő tényezőként használva. Ezen a fronton furcsa kettősség jellemzi a forgatást: a valóban veszélyes állatokkal nyilván nem szívesen találkozna a stáb, a kevésbé veszélyeseket viszont nagy kedvvel – és nagy tételben – alkalmazzák. A közös mező, hogy mindkét esetben a biztonság a fő cél. Erről is mesélt Pető Gábor:
„Tudjuk, hogy élnek itt veszélyes állatok, ha nincs is belőlük rengeteg. Van veszélyes kígyó, veszélyes béka, veszélyes pók. De nem szabad elfelejteni, hogy bármilyen veszélyesek, ezek az állatok jobban félnek az embertől, mint fordítva, így amikor az ember megjelenik, akkor ők távoznak a számukra biztonságos távolságba. Persze, akad néhány vakmerő egyed, akkor őket megnézzük az élőhelyükön; láttunk madárpókot például – de olyan nem volt, hogy emberre veszélyes szituációba kerültünk volna, megnéztük egymást, majd továbbálltunk. A játékosok táborát persze fokozottan védjük, néhány naponta egy spray-vel körbemegyünk, amivel ezeket az állatokat megpróbáljuk távol tartani. Előfordult, hogy találtak a játékosok is skorpiókat, ezek például nem veszélyesek, fáj, ha megcsípnek, de nem életveszélyesek.
De azért biztos, ami biztos: a helyi orvosi csapatunk, akik huszonnégy órában velünk vannak, felkészültek ellenmérgekkel bármilyen veszélyes állat támadására. Ez a dzsungel, és szeretjük a természetet, de attól még szeretnénk annyira kontrollálni, hogy aki kijött, az épségben haza is jusson.
A veszélyes vagy csak simán egzotikus állatok ambivalens közelségét meg tudom erősíteni: annyira azért távol tartják magukat, hogy valódi veszélyt jelentsenek, de annyira azért mégis közel merészkedik némelyik, hogy az ember idegeit kissé megviselje. A szállásunkon például, ami pár perces autóútra volt a forgatási területtől, a bungalóm ajtaján a kollégák lefotóztak egy sárga nyílméregbékát – de be, szerencsére, nem jött. Ugyanígy a Kolumbiában töltött éjszakáimat megosztottam egy vívódó természetű gekkóval, aki nem tudta eldönteni, velem vagy nélkülem: valahányszor megpróbáltam alaposabban megnézni vagy lencsevégre kapni, elrejtőzött, de a világért sem ment volna ki a szobámból – ami csak azért nem ideális együttélési forma, mert a gekkók egészen hangos állatok, az éjszaka közepén a dzsungelben gekkóhangra kelni pedig nem olyasmi, ami megnyugtatná az európai utazót. Még akkor sem, ha cserébe megeszik a számomra nemkívánatos rovarokat.
Apropó rovarok: a Celeb vagyok… játékainak visszatérő elemeit, a játékosokra öntött, dobott csúszómászó apróállatokat, bármilyen hihetetlen, nem a dzsungelben szedegetik össze ráérő stábtagok. Ezek tenyésztett állatok, amelyeket direkt erre a célra szaporítanak e tevékenységre engedéllyel rendelkező, helyi, úgynevezett animal wranglerek, mondjuk úgy, állatidomárok, akik szavatolják, hogy a kukacok, csótányok, hernyók és egyéb jószágok egészségesek, és némi kellemetlenségen kívül komoly kárt nem tudnak tenni a játékosokban. Ugyanakkor, amint azt az executive producer is kiemelte, amikor csótányok hullanak az ember fejére, akkor azért a legritkább esetben firtatjuk nevezett csótányok pedigréjét – és a felmenőit is legfeljebb egy profán, kevésbé szakmai érdeklődésből emlegetjük. Szerencsére azonban ezt az élményt nem próbáltuk ki a forgatáson. Bár még az is lehet, hogy jobban jártunk volna: a kínzást ugyanis végül nem a trópusi rovarok, hanem a nyugati ember csúcstechnikája tartogatta nekünk egy, még az odaútnál is hosszabb hazaút formájában. A „minek ment oda” ez esetben inkább a „minek ment haza” formában értelmezhető.
