„Az első két rész jó érzékkel ragadja meg a határtalan gazdagság mögött meghúzódó szomorúságot és humort, meglátjuk, hogy képes-e a teljes évadon keresztül fenntartani ezt a tragikomikus hangvételt” – fogalmazott a kritikánk az HBO friss sorozatáról, az Utódlásról 2018 júniusában. Bár a csatorna sorozatait általában megkülönböztetett figyelem fogadja, kevesen gondolták volna az induláskor, hogy Jesse Armstrong sorozatát egyszer majd egy mondatban lehet említeni az HBO legnagyobb sikereivel. Eleve az alapötlet sem tűnt különösebben eredetinek vagy izgalmasnak: a globális médiakonglomerátumot megalapító családfő, az idős és betegeskedő Logan Roy felkészül rá, hogy átadja a stafétát valamelyik gyerekének, akik között meg is indul a helyezkedés. Olyannyira nem új ez, hogy több kritika is Shakespeare-ig és a görög tragédiákig ment vissza a trónkövetelési harcok világirodalmi bemutatásában, ám az első évad láttán nem sokan ragadtatták magukat arra, hogy magát a produkciót is a drámatörténet óriásaihoz mérjék.
A bemutatkozás ugyanis leginkább visszafogott dicséreteket hozott, semmint szuperlatívuszokat; méltatták a szupergazdagok élethű bemutatását, a sorozatot átjáró fekete humort és a színészek – elsősorban a Logan Royt alakító Brian Cox – alakítását. De az Utódlás akkor még csak egy volt a sok reményteljes sorozat közül, a remek alakítások ellenére nem volt igazi húzónév a színészek között sem, és a közvéleményt is inkább az kötötte le, hogy kikről mintázták a Roy családot. Bár a brit, ausztrál és amerikai újságokat és tévécsatornákat is tulajdonló, és a napi politika alakításába is belefolyó Murdoch családdal egyértelmű a hasonlóság – már csak azért is, mert a sorozatbeli Waystar Royco is hasonló profilú médiabirodalom, maga Logan Roy pedig Rupert Murdoch-hoz hasonlóan külföldön alapított céggel, a semmiből tört be és lett megkerülhetetlen tényező az amerikai médiapiacon –, Armstrong elmondta, hogy a szereplőket több, hasonló médiamogulból gyúrták össze. Így Murdochék mellett a Hearst család, a Viacom-alapító Sumner Redstone, a szélsőjobbos Breitbart Newst és Donald Trump kampányát is nagyban finanszírozó Robert és Rebekah Mercer és még több másik, média/tömegkommunikációs cégtulajdonos is mintául szolgált.
Valószínűsíthető azonban, hogy ezek az emberek a való életben jóval kevésbé szórakoztatóak, mint a Roy család tagjai és a cég egyéb fejesei, akiket megismerhetünk a sorozatból. A The Thick of It című kultikus brit politikai szatírasorozat egyik írójaként feltűnt Jesse Armstrong és írótársai ugyanis olyan karaktereket alkottak meg, akikre bátran lehetett több évadot is építeni. A kíméletlen, erőszakos és végső soron az egész családját megnyomorító Logan és gyerekei: a becsvágyó, de törékeny Kendall (Jeremy Strong); az apja által nőként semmibe vett, de felettébb alattomos Shiv (Sarah Snook) és a család hülyegyereke, a perverz, de a testvéreihez hasonlóan alantas Roman (Kieran Culkin) közötti dinamikát az önzés, a szeretethiány és az alig leplezett gyűlölet alakítja. Hozzájuk ráadásul olyan alakok társulnak, mint a Logan korábbi házasságából származó, a valósággal nem túl szoros viszonyt ápoló Connor (Alan Ruck), akit távol is tartanak a céges ügyektől; Shiv vőlegénye, majd férje, a simulékony és szorongós Tom (Matthew Macfadyen), és a végtelenül szerencsétlenül csetlő-botló unokatestvér, a magát mégis mindig jó helyzetbe manőverező Greg (Nicholas Braun). Ez az alapcsapat, kiegészülve néhány további feledhetetlen szereplővel, egész egyszerűen hipnotikus elegyet alkot, akiket úgy is öröm nézni, ha közben nemigen történik semmi.
Az Utódlás egyik gyengéje ugyanis pont a cselekményben, pontosabban annak hiányában rejlik: gyakran egy helyben topog, vagy nem túl érdekes vállalati machinációkba fullad, ám ezek a karakterek még ekkor is képesek biztosítani az elsőrangú szórakozást. Amikor pedig hirtelen felgyorsul a sztori – mint ahogy minden évadban van pár, drámai fordulatokban bővelkedő epizód –, akkor a sorozat tényleg ellenállhatatlan. A második évadban ugyanis magasabb fokozatba kapcsoltak Armstrongék, és az Utódlás akkor már elfoglalta a helyét a kritika kedvenc sorozatai között, de igazán az idén ősszel indult évadban kapta meg az őt megillető figyelmet. Pedig a harmadik évadot is lehet azzal vádolni, hogy az első felében itt se nagyon történik semmi: most Kendallon volt a sor, hogy tengelyt akasszon az apjával, ám ez a harc sokáig csak árnyékbokszot jelentett. Mintha érezte volna ezt Armstrong is, aki cserébe még többet szerepeltette a komikumért felelős Tom és Greg párosát, olyannyira, hogy előbbiből az évad egyik kulcsfigurája is lett. Az évad második felében azonban szép lassan mozgásba lendült a dráma is, és az Utódlás felváltva gondoskodott elképesztően vicces és torokszorító pillanatokról.
A sorozat egyik nagy titka ugyanis az, hogy egytől egyig rendkívül ellenszenves, jellemtelen, hataloméhes, nem egyszer kegyetlen embereket látunk, akik borzasztóan bánnak egymással, mégis együtt tudunk érezni velük. Egészen tragikus ívet fut be a volt drogfüggő, naiv és messiás-komplexusos Kendall, akinek a születésnapi bulija az egyik legszomorúbb jelenetbe torkollik, amit az idén filmben vagy sorozatban láthattunk. Nem lehet nem sajnálni Shivet, akit lépten-nyomon megaláz és semmibe vesz a szexista, goromba apja, és bármilyen kis rohadék is Roman, őt is inkább szánjuk (na jó, ő azért néha tényleg megérdemelne egy sallert). Miközben ott vannak az olyan eltalált mellékszereplők, mint a folyton helyezkedő vezetők: a bólogatójános Karl (David Rasche) és a sunyi Frank (Peter Friedman), akiket láthatóan nem az intellektuális képességeik repítettek magasra, hiszen három évad alatt sem volt egyetlen eredeti gondolatuk sem. Vagy a három testvér anyja, a kizárólag a saját kényelmével törődő, rideg arisztokrata, Caroline (Harriet Walter) – de tényleg hosszú a sor.
Az sem mellékes, hogy az Utódlás tökéletesen illik a mai korszellemhez, amikor egyre kevésbé bízunk a vezetőinkben, a mainstream médiában és a szokásosnál is kritikusabbak vagyunk a nagyon gazdagokkal szemben. A sorozatban látott elit pedig pont olyan, amilyennek szeretnénk látni: teljesen életképtelen, kontraszelektált idióták gyülekezete, akik nyilvánvalóan érdemtelenül kerültek olyan helyzetbe, hogy irányíthassák a sorsunkat. Mert a Roy család bizony abban a helyzetben van: az egyik részben egyenesen ők döntik el, ki legyen az USA következő elnöke, hiszen nyilvánvalóan az lesz, aki mögé a mindenható médiabirodalmuk odaáll (az már külön nekünk való kikacsintás, hogy egy szélsőjobbos, populista influenszer mögé állnak be, akit Orbán Viktorral és Bolsonaróval állítanak párhuzamba). Ezt leszámítva is tele van az Utódlás nyilvánvaló utalásokkal a valóságunkra, a média-tech összeolvadásoktól kezdve a #MeToo-ig, az pedig tökéletes döntésnek tűnik, hogy a covid-járványt egyszerűen kihagyják a sztoriból. Ez a fajta cinizmus, amivel a sorozat ábrázolja az elitet, nyilván mindig is jelen volt bizonyos fokig a film- és sorozatiparban, de mostanra terjedt el széles körben is ez a látásmód.
Miközben meg kell még emlékeznünk a géppuskaszerű, vicces dialógusokról és a sosem didaktikus forgatókönyvről, azt sem szabad elhallgatni, hogy az Utódlást nagy mértékben a színészek viszik a hátukon. Olyannyira, hogy Brian Cox kivételével a főszereplők többségéből a sorozat csinált sztárt. Hiába volt már közepesen ismert név Hollywoodban Jeremy Strong, ha Kendallként találta meg végre élete nagy szerepe; hiába lehettünk a tudatában Kieran Culkin létezésének gyerekkora óta, ha most tört ki végleg a „Macaulay Culkin öccse” skatulyából, és hiába láthattuk Matthew Macfadyent már jó pár pazar brit filmben, az Utódlásban még ezekhez képest is szintet lépett. De az összes szereplőt meg lehet említeni, tényleg nincs potyautas a sorozatban. Tökéletes partnerei a sorozatban feltűnő nagyobb neveknek, akik közül ebben az évadban Adrien Brodyt és Alexander Skarsgårdot láthattuk, utóbbit ráadásul olyan szerepben, hogy még a következő évadban is visszatérhet.
Mert hogy lesz negyedik évad, és a harmadik évad minden addigit felülmúlóan drámai fináléját látva sajnálhatjuk, hogy Armstrongék csak januárban kezdenek majd dolgozni a negyedik évad részein (amiket így vélhetően csak 2023-ban láthatunk, de erről még nincs döntés). Mindenesetre a sorozat végre áttört: a hétfői finálét 47 százalékkal többen látták, mint a második évad utolsó részét, és a teljes angolszász sajtót az Utódlás uralja jelenleg. Vicces belegondolni, milyen óriási energiát fektetett az HBO is abba, hogy megtalálja a Trónok harca utódját – ahogyan a piac többi szereplője is verseng a különféle fantasy univerzumok megfilmesítési jogaiért –, mire jön egy sorozat, amiben nemhogy akció nincs, de még csak nem is ölnek meg benne senkit (leszámítva egyetlen szerencsétlenül járt, skót pincért, de őt sem szándékosan). Idén mégis az Utódlás volt az a sorozat, amely milliókat tett függővé.
Lehet, hogy ez az év elsősorban a Netflix virális sorozatsikereitől volt hangos, a Squid Game, A nagy pénzrablás, a Lupin vagy az Út a pokol felé azonban sokkal egyszerűbb és hálásabb zsánerekben (horror, heist, túlélőthriller stb.) utaznak. Egész más a hatásuk, és – már csak a Netflix marketingstratégiája miatt is – alkalmatlanok arra a szerepre, hogy hétről hétre leültessék az embereket a képernyő elé, és hónapokon át témát szolgáltassanak. A fenti sorozatok (és nyilván még pár másik) ettől még mind igényt formálhatnak rá, hogy 2021 meghatározó sorozatai között emlegessük őket. Ha viszont csak egy sorozatot vihetnénk magunkkal egy lakatlan szigetre ebből a fura és baljós korszakból, amelyben egy ideje élünk, akkor a legtöbb érv amellett szól, hogy az Utódlás legyen az.
Utódlás (Succession), 3. évad, 2021, 9 epizód, HBO GO. 24.hu: 9,5/10
