Gróf Andrássy Gyula (1823–1890) alig három évtizedes karrierje alatt számtalan pozícióban állt helyt és védte a magyarság érdekeit: a forradalmat indító március 15-i események után alig két héttel, huszonöt évesen Zemplén vármegye főispánjává vált politikus többek közt Pákozdnál és Schwechatnál is fegyvert fogott, sőt, a magyar győzelmet hozó tavaszi hadjáratban a Kossuth által később igaztalanul árulónak titulált fővezér, Görgei Artúr (1818–1916) segédtisztjeként szolgált, később pedig diplomataként próbálta segíteni a szabadságharc ügyét.
A fiatal államférfi a császári seregek győzelme után nem térhetett haza, sőt, 1851-ben távollétében halálra ítélték és jelképesen felakasztották. Hat évvel később mindez azonban már nem számított, így 1857-ben, Párizsból hazatérve azonnal magyar politika közepébe csöppent. Deák Ferenc oldalán részt vett ugyanis a kiegyezés tető alá hozásában: 1865–1867 közt a képviselőház alelnökévé, majd párhuzamosan a kiegyezést előkészítő bizottság egyik legfontosabb tagjává vált, sőt, a tárgyalások az ő jókora változásokat hozó miniszterelnöksége (1867. február–1871. november) alatt értek révbe.
Andrássy ezt követően nyolc évre (1871–1879) a Monarchia közös külügyminiszterévé vált, ezalatt megállítva az oroszok nyugati irányú nyomulását, valamint szorosabbra fűzve a szálakat a Német Birodalommal – és talán Erzsébet királynéval is.
Élete utolsó éveit visszavonultan, vesebetegségével harcolva töltötte. Százharminc éve, 1890-ben hunyt el, az ország pedig méltó módon örökítette meg a nevét. Budapest legfényűzőbb, az ő miniszterelnöki ciklusa alatt építeni kezdett sugárútja, az Andrássy út még életében (1885) felvette a nevét, kőbe faragott portréi és szobrai pedig az ország számos pontján felbukkantak.
Ezek közül a legfontosabb Budapest szívében állt, a második világháború után azonban nyomtalanul eltűnt. A sokak által a főváros legszebb lovasszobrának tekintett alkotás ötlete a gróf halála után alig négy hónappal született meg, rövidesen pedig a pályázatot is kiírták, amin végül a neobarokk szobrászat zsenije, a millenniumi emlékművön is dolgozó Zala György (1858–1937) diadalmaskodott.
A számtalan apró részletet rejtő bronzszobrot végül röviddel 1906 karácsonya előtt, az Országháztól alig néhány lépésnyire avatták fel, a Foerk Ernő (a szegedi dóm későbbi tervezője) által tervezett, oravicai márványból faragott talapzaton lévő két dombormű pedig az államférfi életének két fontos eseményét, Ferenc József 1867-es megkoronázását, illetve az 1878-as berlini kongresszus egy pillanatát mutatja be.
A Ferenc József jelenlétében leleplezett szobrot 1945–1946 fordulóján lebontották, majd raktárba helyezték, a kommunista hatalomátvétel éveiben, illetve a Rákosi-kor alatt pedig egyáltalán nem merült fel az újbóli felállítása.
Újra a helyén
A lovasszobrot 2015–2016-ban a reális ár sokszorosáért – 440 millió forintért – állították helyre, így ma újra a Kossuth teret díszíti.
Ennek fényében talán nem is annyira meglepő, hogy a különböző darabok aztán más művek alkotóelemeivé váltak, arra azonban kevesen gondolhattak, ami történt: a bronz domborműveket, illetve magát a lovon ülő gróf alakját egyszerűen beolvasztották, hogy az 1956. október 23-án ledöntött, majd feldarabolt Sztálin-szobor (Mikus Sándor, 1950–1951) anyagává váljanak.
Nem csak idősebb Andrássy Gyula zavarta a kommunistákat – a róla elnevezett sugárút 1950-ben Sztálin nevét vette fel, régi nevét pedig csak 1990-ben kapta vissza –, de a 20. század első két évtizedének legfontosabb politikusa, a Magyarországot az első világháborúba való belépéskor is vezető miniszterelnök, gróf Tisza István is, (akinek utolsó otthonát, meggyilkolásának helyszínét korábban már bemutattuk). Ebből kifolyólag az Andrássy út kezdetétől a Dunáig nyújtózó utca 1945 júliusától már nem az ő, hanem a nagy proletárköltőként tisztelt József Attila (1905–1937) nevét viselte.
A számtalan utcaátnevezés sokszor a névadó emléktáblájának vagy az új neveket magyarázó szövegek (lásd a józsefvárosi Auróra utca nyitányát) kihelyezésével is járt – ez történt a József Attila utca esetében is. A költő híres portréja ihlette egyszerű táblához a munkára felkért Csillag (Stern) István (1881–1968) az Andrássy-szobor talapzatát borító márványlapok egyikét használta fel, a kész alkotásra került szignó szerint pedig 1947-ben el is készült a munkával, az azonban még hosszú éveken át a Fővárosi Képtár egy raktárában várta a köztérre helyezését.
Az utca kezdeténél időközben jókora változások történtek: a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank számára épült, Duna felé néző óriási épület (ép. Quittner Zsigmond, 1905) 1950-ben a Belügyminisztérium otthonává vált, a főváros pedig végül ennek falát jelölte ki a tábla végső helyéül. Kihelyezésére végül azonban csak újabb öt évvel később, 1955 szeptemberében került sor.
Az azóta eltelt hatvanöt évben semmi sem változott: az egykori banképületet továbbra is a Belügyminisztérium használja, sarkánál pedig a tisztítást régóta nem látott táblát is megtaláljuk:
Az 1906-tól hazai és külföldi kiállításokon egyaránt felbukkanó Csillag egyébként leginkább éremművészként volt aktív: munkásságának gerincét közel ezer érem, dombormű, illetve plakett adja, de a legtöbben József Attila- és Marx-ábrázolásával (utóbbinak elkészítésére a Tanácsköztársaság alatt maga Kun Béla kérte fel), illetve a rendszerváltásig a Frankel Leó utca és a Margit körút találkozásánál álló Frankel Leó-arcával találkoztak.
Az utolsó éveit Józsefvárosban töltő alkotó munkáit többek közt a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Zsidó Múzeum, illetve a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, kisebb munkái pedig ma is gyakran feltűnnek a különböző aukciókon.
