Készen állok a halálra, remélem nem lesz túl kényelmetlen
– mondta Leonard Cohen 2016 októberében egy interjúban, amiben akkor megjelent You Want It Darker című lemezét promotálta. Szerény kívánsága teljesült is, hiszen először még megélhette az utolsó album lelkes fogadtatását, majd pár héttel később álmában érte a halál montreali otthonában. Szép, költői lezárás, mintha csak egy melankolikus dal utolsó versszaka lenne. Persze nem egy Cohen-dalé, mert ez így túl egyszerű és lekerekített lenne nála, aki mindvégig a belső ellentmondások és az egymásnak feszülő, ambivalens érzések költője volt.
Cohenben épp az a rendkívüli, hogy magától értetődő természetességgel tudta közös nevezőre hozni az időtlent az itt és mosttal. Egy szűkszavú utazó hibátlan öltönyben, aki úgy kutatta az örökérvényű igazságokat, hogy közben sosem értékelte le a pillanat hatalmát. Aki nem volt hajlandó elfogadni szent és profán hermetikus elválasztását egymástól, és ugyanúgy otthon érezte magát a Kálvária hegyén, a feszület tövében, mint a malibui strandon, koktélt szürcsölgetve. Aki egyszerre tudott nagyvilági nőcsábászt és a világnak hátat fordító buddhista szerzetest alakítani, majd mindkettőt dalban „kiárusítani”, és aki még élete utolsó lemezén is az oltár és a bevásárlóközpont romjai között botorkálva kereste az útját. Pont az út vége felé, a legsúlyosabb kérdésben bírná ki, hogy ne szálljon vitába saját magával? Természetesen nem:
Nemrég azt találtam nyilatkozni, hogy készen állok a halálra, de azt hiszem, túloztam. Mindig is volt hajlamom a drámai pózokra, valójában örökké szándékozom élni.
– felelte a botjára támaszkodó, 82 éves énekes egy kanadai sajtótájékoztatón a „Hogy van?”-kérdésre, majd elégedett mosollyal nyugtázta a közönségből kitörő nevetést. Már csak azért is szívesen maradt volna még velünk egy darabig, hogy – maximalista alkotóként – ő maga felügyelhesse azoknak a daloknak a felvételét, amiken a halála előtti hetekben dolgozott. Ám érezte, hogy erre már nem lesz ideje és energiája, így az énekrészek feléneklése után fiára, a szintén zenész Adam Cohenre bízta a feladatot.
Ebből született meg Leonard Cohen a tizenötödik, utolsó utáni stúdiólemeze, ami három évvel halála után, idén novemberben jelent meg Thanks for the Dance címmel. Egy híres zenész posztumusz albuma üzletileg atombiztos, művészileg viszont rettentő kockázatos vállalkozás, mert mindig fennáll a veszély, hogy nem ad hozzá semmit a szellemi örökséghez, csak élősködik rajta. A művész pedig már nincs jelen, hogy szót emeljen, és őrködjön afölött, mit adnak ki a neve alatt. Persze tudunk pozitív példákról, mint Janis Joplin kultikus lemeze, a halála után megjelent Pearl, Johnny Cash American V albuma, vagy David Bowie posztumusz megjelent dalai. De minden pozitív példára jut két-három arcpirító utánlövés, amiről lerí, hogy csak pénzt szerettek volna csinálni a jogörökösök: Elvis, Lennon, Tupac, Jimi Hendrix, Amy Winehouse, Freddie Mercury, Kurt Cobain és Jim Morrison hagyatéka mind átesett ezen a merényleten.
A Thanks for the Dance szerencsére nem ezt a sort folytatja. Már az első dalt hallgatva nyilvánvaló, hogy a lemez hatalmas alázattal készült, és nem csak egy újabb bőrt akar lehúzni a legendás életműről. Adam Cohennek mindössze azok az otthoni hangfelvételek álltak rendelkezésére, amiket apja az utolsó hetekben énekelt fel két óra alatt egy mikrofon és egy laptop segítségével. Ezek köré kellett a zenei világot megteremtenie. Ebben a szokatlan munkafolyamatban pedig már eleve van valami megejtően esendő és archaikus, ami olyannyira jellemző Leonard Cohenre. Hiszen már a kezdetektől, az 1967-es Songs of Leonard Cohentől fogva ez a melankolikus, megnyugtató énekhang volt a dalok fő zenei szervezőelve. Orgánuma ráadásul csak egyre tovább mélyült az évtizedekkel, aminek feltehetően a megivott viszkikhez és elszívott cigarettákhoz volt a leginkább köze, és meg is nehezítette régi dalai éneklését, mégis további spirituális rétegekkel gazdagította a végletekig csiszolt, versnek is beillő dalszövegeket. Ezért is olyan ritka a hiteles Cohen-feldolgozás, mert van, amihez nem elég a zenei képzettség.
Pozitív ellenpéldaként érdemes mondjuk megnézni, milyen autentikusan dolgozta fel Cohen Chelsea Hotelét a neonfényben úszó, nagyvárosi dekadencia mai királynője, Lana Del Rey.
A Thanks for the Dance elkészítésén is sokan közreműködtek. Visszatérő zenésztársak, például a spanyol gitáros Javier Mas, vagy a vokalista Jennifer Warnes, illetve olyan nevek, mint Beck, Damien Rice, vagy az Arcade Fire-tag, Richard Reed Perry, akik egytől-egyig nagy tisztelői voltak, de nincs semmi egyénieskedés, az egész zenei kíséret Cohen szövegeinek és hangjának érvényesülését szolgálja. Adam Cohen azt nyilatkozta, hogy producerként nem a saját ízlését követte, minden egyes döntésnél azt a kérdést tette föl magának, hogy az apjának vajon mi tetszene: „Ez volt az előnyöm a nálam sokkal nagyobb és tapasztaltabb producerekkel szemben: ők nem tudják, mit utál az apám. Én igen.”
Ez a láthatatlan sorvezető sokat segített a helyes irány megtalálásában. Hiába húzódott el három évig, Adam Cohen szerint nem hozott küszködést a lemez készítése, hiszen már meg volt írva minden, csak ki kellett találni, hogy pontosan hogyan is akarta volna Leonard. A Thanks for the Dance 29 perce tulajdonképpen tömör összegzése az életműnek, de úgy, hogy véletlenül se merevedjen múltba révedő panoptikummá. A lemez készítéséről szóló werkfilmből kiderül, hogy felvétel közben a zenészek úgy érezték: Cohen is ott van közöttük a garázsból kialakított stúdióban. A végeredmény pedig tényleg éppolyan eleven lett, mintha Cohen még élne. A nyitódalban, a meditatív What Happens to the Heartban rögtön számot vet életútjával, aminek mentén felbukkant egy hegedülő angyal és egy harmonikázó ördög is, miközben ő kiolvasta Marxot, de találkozott Krisztussal is… mondtam már, hogy Cohen oda van az ellentmondásokért? De a lemezen van szerelmes ballada egy házasságon kívüli egyéjszakás afférról (The Night of Santiago), merengés az öregségről és az elmúlásról (The Goal), valamint szürreális társadalmi vízió, amiben végeérhetetlen bábjátékként elevenednek meg a történelem borzalmai (Puppets).
German puppets burnt the Jews
Jewish puppets did not chosePuppet vultures eat the dead
Puppet corpses they are fed
– énekli Cohen, és végigviszi a dalon a metaforát, pedig a báb-zsidókat égető báb-németek metaforájában még a népirtás relativizálásának kockázata is ott bujkál. Ám a dalt hallgatva teljesen egyértelművé válik, hogy korántsem a szenvedés bagatellizálásáról van szó, csak egy olyan távoli – a keleti gondolkodás által ihletett – szemszögből figyeljük az eseményeket, ahonnan nézve az emberi sorsok egyszerre tűnnek végtelenül fontos és végtelenül jelentéktelen bábjátéknak. Mély empátia és kozmikus közöny, a dalt épp az teszi katartikussá, hogy egyszerre idézi meg ezt a két nézőpontot. A megbékélés irracionális reményét zeneileg is kiemeli, hogy Cohen hipnotikus skandálását közösen kíséri egy québeci ortodox zsinagóga énekkara és a berlini Cantus Domus kórus a háttérből.
Az már a címből is sejthető, hogy a Thanks for the Dance búcsú, amiben Cohen még egyszer, a síron túlról is köszönetet mond az életnek nevezett táncért, annak minden gyönyörű és fájdalmas lépésével együtt. Persze egy olyan alkotóról beszélünk, aki már pályája kezdetétől búcsúzkodott, hiszen számos korai dala szól az elmúlásról, a veszteségekről és a halálról, ami elkerülhetetlenül közeleg mindannyiunk számára. Búcsúzott ő szerelmektől, sorstársaktól, eltűnt barátoktól, búcsúzott Janis Joplintól a Chelsea Hotelben, egy szerelmi háromszög másik két tagjától a Famous Blue Raincoatban, vagy épp Marianne Ihlentől, 60-as évekbeli szerelmétől és múzsájától a So Long, Marianne-ban. És nemcsak dalokban, ott van az a szívszorítóan gyönyörű 2016-os levél is, amit a 81 éves, halálos ágyán fekvő Ihlen kapott a Kanadában betegeskedő Cohentől, akivel már évtizedek óta nem beszéltek:
Marianne, eljött az idő, mikor annyira megöregedtünk, hogy a testünk elkezdett szétesni. Azt hiszem, hamarosan én is követlek téged, tudd, olyan közel jövök mögötted, hogy ha kicsit nyújtózkodsz, elérheted a kezem. Mindig szerettelek a szépségedért és bölcsességedért, de erről nem is kell többet mondanom, mert ezt pontosan tudod. Most csak nagyon jó utat szeretnék neked kívánni. Viszlát, régi barátom, hamarosan újra találkozunk az úton.
Cohen tartotta magát az ígéretéhez, és követte Ihlent, de előtte még felénekelte a Thanks for the Dance metszően őszinte dalait, amiből az egyik, a Moving on, mintha magának Ihlennek, régi szerelmének és barátjának szólna. A pózoktól persze itt sem válik meg teljesen, de miért is kellene, ha egyszer pontosan tudja, hogy azok nem feltétlenül az őszinteség esküdt ellenségei. Lehetnek például az önismeret eszközei is: hús-vér motívumok, amelyek révén költőivé formálhatjuk az életünket.
Nézzük csak meg 2016-os lemeze, a You Want it Darker borítóján, ahogy flegmán, napszemüvegben és cigarettával a kezében kikönyököl a sötétségbe: mintha csak Humphrey Bogart tévedt volna be Mondrian valamelyik minimalista festményébe. A végső letisztultság teljes egységben jelenik meg a menthetetlen pozőrséggel. De hát Cohen már rég túl volt azon, hogy olyasmivel ámítsa magát: személyiségünk valóságát sebészileg le lehet választani szerepeinkről. A Thanks for the Dance utolsó dala (Listen to the Hummingbird) épp ezért tökéletes választás az életmű zárómondatának. Cohen bölcs, de a tanítványait olykor ugrató, huncut tanítómesterként szólít fel minket, hogy ne rá figyeljünk, hanem a csak pár napig élő pillangóra, a szárnyait felfoghatatlanul gyorsan verdeső kolibrire, illetve Istenre, akinek még léteznie sem kell ahhoz, hogy végső valóság legyen.
Kiemelt kép: AFP
