„Auschwitz után nem lehet többé verset írni” – jelentette ki Theodor Adorno zsidó származású német filozófus, zeneesztéta arra utalva, hogy a második világháború eszetlen és embertelen pusztítása után semmi értelme nincs többé a művészetnek, a kultúrának, és úgy általában a humanizmusnak. Bár Adorno pesszimizmusa érthető, voltak, akik másképp gondolkodtak, akik a rég várt békétől optimistán, az újrakezdés reményével tekintettek a jövőbe. Utóbbiak közzé tartozott a magyar képzőművészeket tömörítő, Európai iskola nevű csoport.
Az új Európa csak Nyugat és Kelet szintéziséből épülhet fel. Meg kell teremtenünk az élő európai iskolát, amely megfogalmazza az élet, ember, közösség új kapcsolatát!
– fogalmazták meg célkitűzéseiket az alapítók, Pán Imre, Mezei Árpád, Gegesi Kiss Pál, Kállai Ernő és Kassák Lajos 1945 októberében. Álmaikat azonban hamar elfojtotta a Kelet-Európát bekebelező kommunizmus realitása.
Ahogyan a sötétnek nevezett középkor után a reneszánsz alkotói az ókori, klasszikus művészethez és eszményhez tértek vissza, az Európai iskola a világégés előtti, progresszív művészethez próbáltak visszanyúlni. Nem csak kiállításokat szerveztek, de modernizmust hirdető kiadványokat szerkesztettek, előadásokat tartottak. Az Európai iskola képzőművészetét az expresszionizmus, a szürrealizmus és az absztrakt uralták. A nonfiguratív művészek 1946-ban kiváltak, és Dunavölgyi Avantgárdok, majd Elvont Művészek csoportja néven szerveződtek újra. Alkotásaikban geometrikus formákkal teremtettek organikus rendszereket.
A második világháború utáni Magyarországon azonban nem csak progresszív művészek dolgoztak. A szovjetizálódás előrehaladásával egyre inkább a szocialista realizmus, vagy szocreál került előtérbe.
Az 1940-es évek végére megszilárduló Rákosi-rendszer valósága ezzel szemben az nyomorról és terrorról szólt.
A kommunisták szépen lassan betiltottak mindent, amiről azt gyanították, hogy veszélyes lehet a hatalmukra nézve
Márpedig ők meglehetősen gyanakvók voltak. Az Európai iskolával és az absztrakttal több problémájuk is volt. Egyrészt a nemzetközi kapcsolataikat nem csak a szovjet megszállási övezet, hanem a nyugati országok irányába is fenn akarták tartani, másrészt művészetük a Horthy-rendszer polgári csökevényének számított. Harmadrészt pedig egy geometrikus absztrakt, vagy egy szürrealizmusba hajló expresszív stílusú festményt nem olyan egyszerű befogadni, mint például Felekiné Gáspár Anni Füttyös kalauznőjét. A kommunisták gyűlölték azt, amit nem értettek, és rettegtek tőle, hogy olyan gondolatok kezdhetnek elterjedni, melyek nem a pártvezetés fejéből pattantak ki.
Az Európai iskola működését 1948-ban betiltották. A progresszív művészek előtt két út állt: vagy behódolnak, csatlakoznak a szocreálhoz, vagy belső emigrációba vonulnak, és soha többé semmit sem állíthatnak ki. Az 1909-ben született Bán Béla úgy érezte, jobb, ha beáll a sorba. Bár 1947-ben még a párizsi szürrealista világkiállításon szerepelt, 1950-ben már a Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági sztahanovistája című képét festette. Munkácsy-díjat kapott, 1956-ban mégis emigrált, és visszatért eredeti stílusához.
Az 1915-ben született Gyarmathy Tihamér inkább a háttérbe vonult. Bár 1947-ben még ő is Párizsban állíthatott ki, egy évvel később elfogadta, hogy a pályája bizonytalan időre holtvágányra kerül. Húsz éven át dolgozott fizikai munkásként, hogy családját eltarthassa, és csak az után kezdett újra alkotni, hogy egy betegség miatt korán nyugdíjazták. A Kádár-rendszer enyhülésének hatását aztán ő is érezhette: a hatvanas évektől újra kiállíthatott Magyarországon, illetve a keleti-blokk többi országában, majd a hetvenes évektől nyugaton is, sőt, 1973-ban még egy afrikai körúton is részt vehetett.
Az Európai iskola és a háború utáni magyar progresszív művészet története látszólag az alkotás szabadságának, és a békébe vetett reménynek az eltiprásáról szól. Valójában azonban arról, hogy a kultúrát, az alkotóvágyat el lehet ugyan temetni, de azok úgyis kicsíráznak, kihajtanak újra.
Kiemelt kép: Bán Béla: Sárga Alakok részlet
