Pablo Escobart manapság nem nagyon kell bemutatni senkinek, hiszen ő jön szembe velünk mindenhol – tévéképernyőkön, a mozikban és a könyvesboltokban is. Hiába halt meg 26 évvel ezelőtt, kultusza valamiért újra és újra fellángol, csatlakozva Che Guevarához a véres kezű popkulturális ikonok klubjában. Újra és újra fellángoló népszerűségére a Netflix Narcos című sikersorozata locsolt olajat, de egyből annyit, hogy az Escobar életét, szeretőit, bűneit, pénzét, titkait leleplező sorozatok és filmek áradata azóta sem akar elapadni. Ennek eredménye, hogy egy átlagos magyar Netflix-fogyasztó garantáltan több életrajzi tényt tud róla felsorolni, mint Kossuth Lajosról és Petőfi Sándorról együttvéve. Azért vázlatosan ismételjünk át pár adatot, ami magyarázatot adhat Escobar kultuszára.
Az egyik fontos tényező természetesen a pénz. A rettenetesen sok pénz. Mert Escobar nem egyszerűen jól keresett a drogbizniszen, de mesésen gazdag volt.
- Karrierje csúcsán az általa vezetett Medellín kartell exportálta az Egyesült Államokba áramló kokain 80 százalákát.
- A bűnszervezet évente 2 milliárd dolláros bevételt produkált,
- ez napi bontásban 70 millió dollárt jelent,
- de talán még jobban érzékelteti az eszement gazdagságot, hogy hetente 2500 dollárt költöttek csak azokra a gumikra, amivel a készpénzkötegeket összefogták.
Nem véletlen, hogy mikor a Forbes 1987-ben elkezdte listázni a világ leggazdagabb embereit, Escobar haláláig minden évben felkerült rá, 1989-ben például a hetedik helyen szerepelt. Egyszer még azt is felajánlotta, hogy zsebből kifizeti Kolumbia államadósságát, mintegy 20 milliárd dollárt, cserébe azért, ha a kormány nem ad ki többé kolumbiaiakat az Egyesült Államoknak. Persze nemcsak ilyen gáláns ajánlatokkal igyekezett hatni a politikára: ha a pénz nem működött, jöttek a fegyverek és a bombák. A luxus és fényűző élet másik oldalát ugyanis a bűnözés, a féktelen erőszak és állandó öldöklés jelentette.
Escobar szinte állandóan hadban állt a többi drogkartellel és a kolumbiai kormánnyal is elhúzódó háborút robbantott ki, aminek során nemcsak politikusokat, ügyészeket és újságírókat öletett meg, de több ezer áldozatot követelő terrortámadásokat is elkövetett. A merényletek és leszámolások tetemes részét egy ember követte el vagy koordinálta, Popeye, legalábbis ő ezt állítja magáról.
Életem tizenkét évében Pablo Escobar Gaviria helyettese voltam, egyik bizalmi embere a bűn világában. Tulajdon kezemmel több mint kétszázötven embert öltem meg, bűntárs voltam számos olyan bűncselekményben, melyeknek több mint háromezer áldozata volt s melyeket azok a harcok okoztak, melyeket gazdám nevében indítottam. Öltem, emberrablást követtem el, raboltam és drogokkal kereskedtem, terrorista cselekedeteket hajtottam végre annak az embernek a parancsára, aki sokak szemében a XX. század legkegyetlenebb gyilkosa. Itt vagyok, ez vagyok én: Jhon Jairo Velasquez, alias Popeye.
– mondja Velásquez a Pablo Escobar bérgyilkosa voltam című könyv bevezetőjében, amit a kolumbiai írónővel, Maritza Neila Willsszel közösen írt. A könyvben, akárcsak interjúiban hatalmas mesélőkedvvel idézi fel véres életútját: megtudhatjuk, hogy kapta meg a haditengerészetben a Popeye becenevet a rajzfilmfigurával való hasonlóság okán, miért csalódott a rendőri szolgálatban, ahol nem nagyon süthette el fegyverét, majd hogy kötött ki tizenhét évesen a legendás drogbáró szolgálatában, akit már első találkozásukkor is istennek látott.
Ezek után pedig jön a merényletek végeláthatatlan sorozata, amiket elmondása alapján éppolyan profin, hidegvérrel és kérdések nélkül hajtott végre, mintha csak egy kávét főzött volna le a patrónnak. Részletesen mesél a szállodai robbantások aprólékos kitervelésétől kezdve az olyan kis színes anekdotákig, mint, amikor egy gyilkossághoz rabolt autó hátsó ülésén váratlanul találnak egy mosolygó csecsemőt, vagy a kolumbiai abszurd humor olyan gyöngyszemeiig, mint amikor Escobar beleegyezik, hogy a kiadatási törvény megszüntetéséért cserébe börtönbe vonul embereivel, de csak azzal a feltétellel, ha ő építtetheti meg az intézményt. A kompromisszum nyomán létrejött Catedral gyakorlatilag egy komfortosan kialakított főhadiszállás volt, ahonnan Escobar zökkenőmentesen irányíthatta kiterjedt hálózatát, beleértve az emberei számára szervezett bulikat, vagy akár a börtönudvaron elkövetett brutális leszámolásokat.
Megtetszett neki a vér színe
Popeye már élete első gyilkossága után rájött, hogy „szerencsés” alkat: bírja gyomorral ezt a szakmát, és lelkiismeret-furdalás sem nagyon gyötörte a ravasz meghúzása után. Ebben szerinte nincs semmi rendkívüli, ha valaki a polgárháborúkkal terhelt Kolumbiában nőtt fel, ahol az erőszak több mint fél évszázada a mindennapok része volt. Gyerekkoráról például így mesél:
„Volt egy fagylaltos stand, ahová édesapám minden héten egyszer elvitt bennünket. Elmentünk a misére, és utána kaptunk egy fagyit. Egy nap, amikor az iskolába mentem, láttam, ahogy két férfi machétákkal harcolt a fagylaltos előtt. Az egyik fickó folyamatosan hátrált, majd ráesett a fagylaltos standra. A másik azonnal átvágta a torkát, spriccelni kezdett a vér. Végignéztem, és megtetszett a vér színe és szaga.”
Még az sem okozott neki álmatlan éjszakákat, amikor a főnök parancsára első kamaszkori példaképét, Fernardo Galeano Berríót kellett kivégeznie, miután annak megromlott a kapcsolata Escobarral. A munka az munka, a legfőbb érték pedig a gazda iránti feltétlen lojalitás volt. Mint mondja, ha Escobar arra utasítja, a saját apját is szemrebbenés nélkül megölte volna. Popeye szerint ez a feltétlen lojalitás munkaköri leírás a profi bérgyilkosoknál, avagy sicarióknál, ahogy latin-amerikában nevezik őket. A sicariókat tudniillik az különbözteti meg a pszichopata kéj- és sorozatgyilkosoktól, hogy ők nem élvezetből, hanem puszta kötelességtudatból és szakmai alázatból ölnek. Ezt igazolja szerinte a visszafogott és precíz módszeresség is, amivel dolgoznak:
Minden alkalommal két héten át követtem az alanyaimat. Éjjel-nappal szemmel tartottam őket. Megismertem a napirendjüket. És amikor eljött az ideje, rájuk fogtam a fegyvert, és golyót eresztettem a szemük közé. Csak egyet. Tisztán, jól célozva.
Ám az Escobarral töltött hősi idők csak az első felét teszik ki a könyvnek, a másikban inkább az ínséges börtönévekről, majd a kiszabadulásról olvashatunk. Mert Velásquez nemcsak a wellnes hétvégével felérő Catedralban „raboskodott”, de igazi állami börtönök vendégszeretetét is hosszan élvezte. Még Escobar halála előtt, 1992-ben fogták el és a Kolumbiában maximálisan kiszabható 30 évre ítélték. Végül 23 év és három hónap után szabadult, ami alatt végigjárt jó pár állami intézményt, túlélt több börtönháborút, és állítása szerint szembenézett tetteivel és spirituálisan is megvilágosodott. A könyv az első oldaltól fogva tele van a jóságos Istenre, Szűz Máriára, a Szentélekre, a Védőangyalokra, az Világegyetemre és a megbocsátásra való hivatkozásokkal, helyenként coelhói magasságokban szárnyalva, olyan mondatokkal, amik bármikor szembejöhetnének egy szívecskés hátterű Facebook-bölcsességként:
Nem érdekelt sem az idő, sem a tér, sem azok a fémrácsok, melyektől nem láthattam tisztán az eget. A fény behatolt szerény cellámba és megvilágította lelkemet, összekötött Istennel és az Univerzummal. Pontosan ott fedeztem fel, hogy alapvető bűnöm nem annyira a háború és a gonoszság volt, hanem az, hogy Istentől teljesen elszakadtam. Azon az éjjelen arattam igazi győzelmet. Végre rájöttem, hogy amit elvesztettem, Isten kegyelme volt.
Lubickol saját legendájában
2014-es szabadulásán sokan felháborodtak, de Velásquez egyáltalán nem húzta meg magát, sőt, kereste a reflektorfényt. Medellínbe visszatérve először helyi, majd országosan ünnepelt és gyűlölt celebbé vált, akit az emberek rendszeresen megállítanak egy szelfire az utcán, akinek az életéről tévésorozatok készülnek, és akinek több mint egymillió követője van a YouTube-on. Azóta is lépten-nyomon megtéréséről és az isteni kegyelemről prédikál, mégis van valami nyugtalanító a magamutogatásában. Mert hiába fogadkozik, hogy soha többé nem ártana senkinek, ha közben láthatóan lubickol a reflektorfényben, gondosan ápolgatva Escobar és saját legendáját.
A követők toborzásával nemcsak influenszerré vált, de virágzó kis vállalkozást is épített a szabadulása óta. Igazán figyelmes például, hogy a webshopjában férfi-, női és bébi méretben is válogathatunk a különféle gengszter tematikájú pólók, bögrék, párnák, tapéták és ágyneműk közül, ám ez a brandépítés kissé árnyalja a lelki újjászületés-narratívát. Akárcsak az a tény, hogy ha Popeye megpillant egy kamerát, bármikor örömmel mutogatni kezdi az „El General de la Mafia”, vagyis „A maffia tábornoka”-tetkóit, részletesen ecsetelve a véres leszámolásokat, akár fegyverrel a kezében újrajátszva az agykiloccsantásokat. A bűntudaton ilyenkor mintha átütne a kaján büszkeség, Popeye megvilágosodott mosolyában valahol mindig ott vibrál a hirtelen kirobbanó erőszak lehetősége. Pontosan ezt a gyanút erősítette meg, mikor tavaly Velásquezt ismét letartóztatták, mert többeket megzsarolt és megfenyegetett, például könyvei társszerzőjét, Maritza Neila Willst is.
A kolumbiai írónő eredetileg azért kezdett el a témával foglalkozni, mert az egyik legkegyetlenebb bűnöző szemszögén keresztül akarta bemutatni azokat a borzalmakat, amiket Kolumbia elszenvedett a drogháborúk miatt. Nemcsak a kartellek ellen akarta felemelni a szavát, de a kormány ellen is, amelyik évtizedeken át képtelen volt megvédeni állampolgárai élethez, tulajdonhoz és emberi méltósághoz való alapvető jogát. Az írás számára egyfajta küzdelem volt a bűnözés ellen, és az eredményességét bizonyítja, hogy Popeye-t épp az ő szövegei és nyilvános panaszai alapján tartóztatták le, ráadásul a számára legkellemetlenebb börtönbe, a La Traumacuába került. Kettejük közös munkája elég régen kezdődött:
Kilenc éven át látogattam őt a különféle börtönökben, csaknem minden vasárnap. A folyamat hihetetlen traumatikus volt a számomra, rengeteget sírtam, szorongtam és szörnyű rémálmaim voltak Velásquez kiborító vallomásai miatt.
– felelte emailben feltett kérdéseinkre Neila Wills, aki eleinte őszintének látta a bérgyilkos bűnbánatát. Egy rettentő alacsony és vékony ember várta, aki a Medellín kartel tagjaként meghúzta magát a Modelo börtön ellenséges rabjai között, akik közül sok Escobar korábbi ellensége volt, de amint tudta valahol érvényesíteni hatalmát, azonnal arrogánssá és veszélyessé vált. Hiába látta ezt a kettősséget, közben kicsit együtt is érzett vele, már csak azért is, mert Popeye általában széles mosollyal és lelkes köszönéssel fogadta, mikor meglátogatta a börtönben.
Hamarosan azonban meggyőződésemmé vált, hogy őrült. Idővel nyilvánvaló lett, hogy több személyisége van. Olykor leuraló, veszekedős, közömbös, vad és embertelen volt, ritkán láttam, hogy bárkinek kegyelmezne. Ha fenyegetve érezte magát, brutálisan nekiment bárminek, ami az akaratával szembement. Bosszúálló, barbár és gyilkos hajlamú. Viszont agyafúrt, így ügyesen tud csapdát állítani az embereknek. Bevallom, egy évvel a szabadulása előtt én is elkezdtem hinni a spirituális újjászületésében. Sajnos, pár hónappal azután, hogy visszakerült a társadalomba, újra elhatalmasodott rajta a gonosz.
Nem Robin Hood, terrorista
Hiába voltak aláírt szerződések, Popeye már nem akarta, hogy másoknak is legyen beleszólása élete narratívájába. Már nem volt szüksége a szavait közvetítő újságírókra sem, hisz ott voltak számára a közösségi hálók. Felháborodott, ha a könyv ábrázolásmódjában valami nem úgy volt, ahogy ő akarta. Ezek a viták fajultak odáig, hogy megfenyegette Neila Willst, a fiát, a kiadó vezetőit és még a könyvesboltok tulajdonosait is.
Az írónő szerint azonban az a szomorú, hogy Popeye csak lenyomata a medellíni drogbárók érájának: itt a szegények ideálja leggyakrabban az, hogy egy szempillantás alatt meggazdagodjanak, ehhez pedig csakis a bűnözésen keresztül vezet az út. Popeye tipikus képviselője Pablo Escobar elátkozott örökségének, annak a gondolkodásmódnak, amiben az emberéletnek nincs nagy jelentősége. Neila Willst visszataszítónak tartja az Escobar körül kialakult kultuszt, hiszen ő nem hős, csak egy véreskezű terrorista volt, akit a média avatott modern Robin Hooddá és popsztárrá. Ezzel megfeledkezett felelősségéről, valamint a drogbiznisz sok millió közvetett és közvetlen áldozatáról is.
És hogy javult-e valamit a helyzet Kolumbiában? Neila Wills szerint nem, sőt, inkább csak kifinomultabb lett a bűnözés az elmúlt évtizedekben. Igaz, ma nem akkora gengszterkoalíciókban, inkább kisebb egységekben működik, és főleg fiatalok vesznek részt benne. Míg Escobar motorcsónakokon és kisebb repülőkön csempészte a kokaint, a mai fiatalok már szuperfejlett tengeralattjárókat használnak ugyanerre a célra. A technológia fejlődése hatalmas szolgálatot tett nekik, ugyanis a kolumbiai bűnüldözésre korántsem volt ekkora hatással.
„A kormány közömbössége minden korábbinál nagyobb. Az egyetlen pozitív fejlemény, hogy az Escobar által sokat használt dinamit végre eltűnt az utcákról. És persze ma is sok kolumbiai dolgozik azon, hogy egy élhetőbb társadalmat építsen az elkövetkező nemzedékek számára.”
Maritza Neila Wills a mai napig nem heverte ki, hogy Popeye megfenyegette, hogy megöli őt és a fiát. „Tudtam, hogy előtte kell járnom, ha nem akarok meghalni. Hiába került vissza a börtönbe, most sem érzi magát teljes biztonságban.”
Jobb meghúzni magunkat, mert a bűnözők gondolkodása sosem változik.
A kolumbiai igazságszolgáltatásban egyáltalán nem bízik, ellentétben az amerikaival. Úgy véli tehát, hogy az Egyesült Államoknak való kiadatás lenne az egyetlen lehetőség arra, hogy igazságot szolgáltassanak a múltbeli áldozatoknak és megóvják a többieket. „Ha ez megtörténik, remélem, az amerikaiak egy pszichiátriai központba helyezik át, mert ott lenne a helye.”
A Pablo Escobar bérgyilkosa voltam a Művelt Nép Kiadónál jelent meg.
Kiemelt kép: AFP
