Azt mondta, sosem gondolta volna, hogy a Szólíts a neveden karakterei önnel maradnak ennyi éven át, és annyi mindent tanulhat tőlük a szeretetről és az intimitásról. Mi volt a legfontosabb, amire megtanították? És mit tett hozzá ehhez az új könyv megírása?
Mikor elkezdesz írni, nem feltétlenül tudod, mi sül ki belőle – ezt gyakran mondom a diákjaimnak is. Írás közben új ötletek ugranak be, amiknek a létezéséről sejtelmed sem volt korábban. Megértesz, vagy egészen új fényben látsz embereket, amire máshogy nem lenne lehetőséged. Én például arra jöttem rá a Szólíts a neveden, és különösen az új könyv írása közben, hogy lehet akárhány kapcsolatunk, mégis vannak olyanok, amik hiába történtek régen, életünk végéig velünk maradnak, kísérnek minket a felszín alatt, mint a mélytengeri áramlatok. Talán azt gondoltad, majd kinövöd, az idő vasfoga elintézi, vagy azt gondoltad, találsz valaki mást, és tényleg találsz is, szereted is őt, de a régi szerelem akkor is örökre veled marad.
Ha az elején még nem tudta, mire fut majd ki, miért kezdett bele a Szólíts a nevedenbe? Csak egy fülledt, itáliai nyarat akart megragadni?
Ó, nem, kezdetben csak egy házat akartam a csodaszép tájban, a többi organikusan alakult. Én is rácsodálkoztam, hogyan alakul: például Elio és Oliver első szeretkezése után Elio kiborul és azt mondja, ez borzasztó, nem szabadott volna megtörténnie, meg akarok halni, tűnjön el a másik is a föld színéről. Fél óra múlva viszont már képtelen kibírni nélküle, és újra látni akarja. Felpattan a biciklijére, leszáguld a hegyről a városba, és rájön, hogy bármi is történt közöttük, az sokkal erősebb, mint ahogy ő sejtette. Nos, erősebb annál is, mint ahogy a szerző sejtette. Ettől kezdve magától növekedik az érzés, és semmi sem vethet véget neki.
Önnek is vannak ilyen feledhetetlen szerelmei kamaszkorából?
Átemelek a könyvbe bizonyos dolgokat a saját múltamból, és másokéból is. Annyi írótól lopok dolgokat, hogy szégyellném is felsorolni. De mindezt nem rejtegetem, mert az emberek úgyis ráismernek, ahogy ráismernek saját magukra is a történetben. Ez így van rendjén.
A folytatást végülis a film sikere inspirálta?
Nem egészen. Mindenképp folytatni akartam a történetet, csak állandóan elakadtam benne. Valahogy nem adott hozzá igazán az eredetihez, olyan érzés volt, mintha a Rocky 2, Rocky 3, Rocky 4-en dolgoznék. Ezt pedig nem akartam. A film bemutatója után viszont a közönség reakciója átbillentett ezen a holtponton. Szembesültem vele, hogy mennyien vannak még, akiket mélyen megérint ez a történet, tehát nem csak kitaláltam, hogy ez érdekli az embereket. Ekkor döntöttem el, hogy az apáról fogok írni, mert nem akarok újra Elióval kezdeni. Eljutok majd hozzá is, de inkább az apa szemszögéből indítom el az egészet. Ez megkönnyítette számomra az írást, de ez persze általában szembemegy az olvasók elvárásaival. Többen mondták a könyv elejére, hogy nem erre számítottak, ők Elio és Oliver történetét akarják olvasni. Erre azt felelem, hogy akkor nézzék inkább a Rocky folytatásait, ott ugyanaz történik újra és újra.
Egyszer említette, hogy sosem értette, miért sírnak az emberek a Szólíts a neveden olvasása vagy nézése közben, azt viszont nagyon is, ha erekciójuk van. Ez csak szarkazmus, vagy tényleg nem érzi a történetben a melankóliát?
Mivel a saját múltamból is vetítettem bele dolgokat, egy kicsit érzelmes volt a megírása számomra, de ilyenkor az ember hamar elveszik a szavakban, mondatokban, és a sok javítgatásban. Azt sosem hittem volna, hogy majd tömegek fognak sírva kijönni a moziból. Találkoztam egy nővel, aki 41-szer látta a filmet.
Talán azért, mert nem akarom elhinni, hogy bármi, amit én csinálok, ekkora hatással lehet mások életére.
A film mennyire igázta le a fantáziáját? Eliót és Olivert például már a Timothée Chalamet és Armie Hammer külsejével képzelte el a Találj rám! írása közben?
Ha visszagondolok a Szólíts a neveden karaktereire, már nem is emlékszem, hogy nézett ki az én Elióm vagy Oliverem. De amikor írok, eleve nem látom az arcukat. Kérdezgetik tőlem, hogy a Találj rám!ot direkt filmes alapanyagnak írtam-e. Hát nem, és azt hiszem, nem is lesz egyszerű filmre vinni. Az írás ennél sokkal zsigeribb folyamat. Amikor belelendülök, nem látom Chalamet-t és Hammert magam előtt, belemerülök a mondatokba, ők pedig arctalanná válnak.
Érdekes, hogy egyáltalán nem képzeli el őket.
A hallásommal és a szaglásommal ellentétben, nem túl jó a vizuális képzelőerőm. A hangokat és a szagokat írás közben is tökéletesen érzékelem, csak ezek mindig elegendőek az íráshoz. Egyszer Betlehemben voltam egy újságíróval – cikket kellett írnom egy magazinnak –, aki folyamatosan az kérdezgette tőlem: „Láttad ezt?” „Láttad azt?”. Ki kellett ábrándítanom, hogy semmit nem láttam, de vadul jegyzetelgettem az észrevételeit, hogy legyen anyag a cikkemhez.
A zene azért a regényeiben is fontos szerepet játszik.
A Szólíts a neveden egyik központi metaforája, hogy Elio át akar írni zongorára egy Haydn-kvartettet. Ez azt jelenti, hogy négy különálló hangot összedolgozol egyetlen dallammá. Mindannyian ezt szeretnénk megtenni az identitásunkkal. Annyi identitásunk van. Kilenc, tíz, számolni se tudjuk. Közben viszont arra vágyunk, hogy egy átfogó, értelmes keretbe rendezhessük ezeket. Ez persze sosem sikerülhet, mert mindig változunk, ellentmondásokba keveredünk, hiába akarunk egyvalakihez kötődni, több embert szeretünk, hiába vágyunk egyszerű szexualitásra, az is mindig kusza és sokféle. Elio ki is mondja egy ponton:
Nem egyetlen hangszerre íródtunk csupán, te sem, én sem.
Ezt is időbe telt felismerni, vagy eleve az volt a kiindulás, hogy kudarcra van ítélve minden egységesítési kísérlet?
Erre nincs jó válaszom. Azt sem tudom, hogy ez kudarc-e, vagy sem egyáltalán. Az biztos, hogy Elio megpróbálja. A történet épp arról a kísérletről szól, hogy valaki egyszerre sokmindent akar, majd eljut egy pontra, ahol rádöbben: egyetlen dolog van csak, ami igazán számít. Ám sosem tudhatjuk pontosan, milyen sokáig tart ki ez az érzés.
Ön szerint miért akarjuk ennyire kétségbeesetten kilúgozni magunkból az ellentmondásokat?
Mert mélyen vágyunk arra, hogy unalmasok és sótlanok legyünk. Vagy talán mégsem. Nézzen csak rám! Sok hazám van, számos nyelvet beszélek, de egyiket sem akcentus nélkül. Ez jól összefoglalja az életem. Vágyom rá, hogy legyen egy anyanyelvem, egy hangom, vagy egy vallásom, amiben tényleg hinni tudok.
Szerintem mindannyiunk vágyik rá, hogy egy identitása legyen, de nekem biztos nincs.
Lehetne büszke kozmopolita.
Nem, a kozmopolita túl szép szó. Én inkább gyökértelennek, zavarodottnak érzem magam. Nem tartozom sehova, és utálom, hogy ez így van.
Elképzelhető, hogy épp ebből fakad a kreativitása.
Ezzel kétségtelenül meg lehet ideologizálni a dolgot, hogy a zűrzavar a kreativitás előfeltétele. Ám ez olyan, mintha őrültnek kell lenned, hogy nagy zeneműveket komponálj. Attól még ugyanúgy őrült maradsz.
Van valami fejlemény a Találj rám! megfilmesítésének ügyében?
Semmi, teljes a csend. Ez némi szorongással tölt el, mert nagyon szeretném, ha elkészülne a film. Imádnám nézni, hogy elevenedik meg a vásznon, mert a könyv ugyebár nem elég, hogy elképzeljem. Ötletem sincs, lesz-e belőle valami, és ha lesz, ki csinálja.
A Szólíts a nevedent rendező Luca Guadagnino pár éve még nagyon lelkesen nyilatkozott a folytatásról.
Az pár évvel ezelőtt, most viszont nyakig benne van hat különböző projektben. Az tehát biztosra vehető, hogy nem mostanában fog belevágni a folytatásába.
Öntől várhatóak további részek?
Nem hiszem. Bár kíváncsi vagyok az anya figurájára, mert neki eddig nem szenteltem elég figyelmet. Utána kéne járnom, hogy egy nő miért hagy el egy ennyire kedves és szerető férjet, és hogy a férfi miért fáradt bele ebbe a kapcsolatba. Egy biztos, most nem fogom ezt megírni. De ki tudja, pár év múlva talán elkezd jobban érdekelni a sorsa. Még nevet sem adtam neki az eredetiben, ahogy Elio apjának sem.
Önnek is olyan bensőséges viszonya volt az apjával, mint Eliónak az övével?
Abszolút, apám nagyon közvetlen volt velem, különösen a szexről beszélt szokatlan nyíltsággal. Egy nagyon nyílt gondolkodású kultúrából jött, én viszont már többnyire már Amerikában nőttem föl, ami ilyen tekintetben prűdebb volt, így sokat mesélt nekem arról, mit kell tenni a másik testével. Ez rettentő hasznosnak bizonyult, mert erre senki nem tanít meg általában.
Sokan szerintem épp az apa monológján sírták el magukat a Szólíts a nevedenben, mert nekik sosem volt ilyen kapcsolatuk a saját apjukkal.
Tudom, annyi levelet kaptam, amiben pont ezt írják, hogy „bárcsak az apám is ilyeneket mondott volna nekem, vagy egyáltalán beszélni tudtam volna vele”. Az apa általában a törvényt, a szabályokat és a tiltást képviseli az életünkben, ő a nagy fal. Azt képzeljük, hogy nélküle kiteljesedhetnénk, és végre azok lehetnénk, akik tényleg vagyunk. Ám ez a fal egész életünkben elkísér minket, akkor is, ha az apa meghal.
Miért döntött úgy annak idején, hogy két férfi szerelméről fog írni?
Ez túl könnyű, nincs benne kihívás. Azt akartam, hogy a figuráim átmenjenek a teljes ellenállás és teljes szégyen fázisain, a szerelemmel együtt járó vergődést és küzdelmet akartam. Ezért jutottam arra, hogy két férfi kell, és utólag is nagyon örülök, hogy így alakult.
Mi jelentette a legnagyobb írói kihívást a Találj rám!-ben?
Talán az a jelenet volt a legnehezebb, amikor a férfi elmondja a barátnőjének, hogy a férfiak érdeklik. Ezt nehéz volt megírni, mert hiába beszélünk egymással őszintén, közben kellően ellentmondásosan fogalmazunk ahhoz, hogy visszavonulót fújhassunk, ha esetleg félrecsúsznak a dolgok. Ő sem mondja ki nyíltan, hogy a férfiak érdeklik, mégis ez következik belőle. A nő pedig azt feleli, hogy mindig is tudta. Ezt a jelenetet nagyon nehéz volt megírni.
Ilyenkor egyből belefog egy újabb könyvbe, vagy csak élvezi kicsit az életet?
Nem szoktam élvezni az életet. Fogalmam sincs, hogy kell azt csinálni.
Pedig ön pont úgy néz ki, mint aki tudja élvezni az életet.
Persze, alapvetően jó kedélyű vagyok, egy igazi bonviván, mégis képtelen vagyok élvezni az életet. Mindig nyakig ülök a munkában, levelekre válaszolgatok, sokszor lefoglalnak az élet apró-cseprő dolgai. Ideális esetben magamra zárnám a szobám ajtaját, és egy hónapig csak írnék, de erre nincs lehetőségem.
Mit írna most, ha a szobájában ülne?
Mostanában két könyv között vívódom, és nem tudom eldönteni, melyikkel haladjak. Az egyik az Out of Egypt című önéletrajzi könyvem folytatása. Az Olaszországban eltöltött éveimről szólna. De írok egy másikat is, amit az Egy portugál apáca levelei című könyv inspirált. Teljesen őrült történet, meglátjuk, mi sül ki belőle.
De a Földközi-tengertől láthatóan nem tud szabadulni…
Én nem is akarok. Mindig Dél-Európába vágyom, ahol meleg van, jókat esznek és isznak az emberek, az emberi test pedig mindig gyönyörű.
Sok időt tölt ott mostanában?
Most már csak turistaként megyek, nem élek ott. Elutazok helyekre, amiket ismerek és szeretek, vagy olyanokra, ahol még nem voltam. Ahogy ide, Budapestre is. Korábban nem sokat tudtam róla, egyedül a Budapest String Quartettet ismertem, annak viszont megszállott rajongója vagyok régóta. De mindenre kapható vagyok, ami új.
A Találj rám! október 29-én jelenik meg az Athenaeum kiadónál.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
