Nemigen tudta volna megmondani, hogy került abba a kétes küllemű italmérésbe a Soroksári úton. Voltak ezek az esték, amikor mennie kellett: amikor szűk volt a lakás, szűk volt a város, szűk volt az egész világ. Ilyenkor a lábai adták a ritmust, és a szíve az irányt. Ilyenkor nem tűrte magán a nyakkendőt és maga mellett a barátokat. Ilyenkor még a Horác kutyának se volt helye mellette.
Aztán, hogy hol végződött az effajta este, az inkább a véletlenen múlott. Volt, hogy az Orczy-kertben egy csöndes padon, volt, hogy a Duna-part kavicságyán, volt, hogy a Tabánban, egy hölgykoszorú közepén, s volt, hogy, mint most is, egy távoli, ismeretlen kocsmában.
A szála zsúfolásig megtelt, mire a költő belépett, mesterlegények ülték körül a gyalulatlan faasztalokat, messzely borok előttük, a konyháról sülő kolbász illata érkezett, szombat volt, a hetibér napja. Sváb szavak keveredtek magyarokkal, itt-ott elindult egy-egy énekfoszlány, a sarokban egy vándorcigány próbálgatta a hegedáját. A költő megállt az ajtóban, megemelte a kalapját, inkább szokásból csak, aztán megvárta, míg a szeme megszokja a gyertyafény és a pipafüst különös keverékét: alacsony kocsma volt, a mennyezetről lógó karnisok (fakerekek, melyek a gyertyákat tartották) leértek a vendégek kobakjáig – a nyurgábbika be is verte a fejét, ha nem vigyázott –, a füstnek nem volt helye, hogy felszálljon, megült hát szemmagasságban. A költőnek is kellett vagy öt perc, mire átlátott a ködön. Minden asztal foglalt volt, csupán a kármentő mellett állt egy kisebb szerkezet, melyet inkább tálalóasztalnak nézett volna az ember, amellett ült csak egy magányos vendég. A költő közelebb ment, s engedélyt kért, hogy helyet foglalhasson.
A férfi elmosolyodott.
– Úgy látom, ma este az én vendégem!
A költő elhárító mozdulatot tett.
– Én kértem helyet az ön asztalánál, engem illet a fizetés.
Eludvariaskodtak ott még egy darabig, aztán abban maradtak, hogy a végén megosztoznak majd a számlán. A bor meglepően nemes volt a kocsma nemtelenségéhez képest.
– Kadarka, huszonnyolcas évjárat – mondta a férfi egy szakértő biztonságával.
Kiderült, hogy neki is van egy kis szőleje a Szent Gellért hegyén, de a múlt évben elverte a jég az egészet, egy butélia nem sok, annyi nem készült belőle.
– Hja, régen mégiscsak jobb volt az élet.
A költő csak most nézte meg alaposabban a vendéglátóját – mostanra látott át a füstködön. A városi perzekutorok mundérját viselte, de vörös posztómellényt hordott hozzá.
– Régen jobb volt a termés.
– Régen jobb volt az idő.
– Régen jobbak voltak az erkölcsök.
– Régen megbecsülték a szakembereket.
Ezeket mind-mind a vörös mellényes mondotta, kis szünetekkel (közben nagyot kortyolt a borából), a költő meg, ugyanabban az ütemben, bólogatott hozzá. Jól megértették egymást.
– Mivel foglalkozik az úr, ha meg nem sértem? – kérdezte a költő egy meszelynyi szünet után.
– Hóhér vagyok – mondta a férfi a legtermészetesebb hangon, mintha azt mondaná, mészáros, kubikos, zongorahangoló.
A költő nem találta meg a helyes választ. Magára rántotta a borát, hogy időt nyerjen.
A hóhér nem vette észre a zavarát, túlságosan is el volt foglalva a saját bajával.
Fáin egy szakma volt ez, jó uram, higgye meg, annakidején. Boldogult atyám, aki anno Prága városában tevékenykedett, s mint bakó, a legelsők között emlegették a nevét – Kagyerjabek, biztosan hallott róla –, csodálatos történeteket mesélt nekem a régi időkről. Akkor még volt respektje az ítéletvégrehajtónak, akkor még számított a kézügyesség, a tudás, a szorgalom. Az én apám jólelkű, nyitott szemű ember volt, megszállottja a foglalkozásának, aki mindig a delikvensek érdekét nézte, akinél soha bárd ki nem csorbult, kötél el nem szakadt, akinél a fogók és hüvelykszorítók mindig a legnagyobb rendben sorakoztak, akinél az ember nemcsak a fogásokat tanulhatta meg mesterfokon, hanem azokat az elvi alapokat, hogy ne mondjam, filozófiai alapvetéseket is, melyek szintén elengedhetetlenek ehhez a szakmához. Hogy az ember meg tudja különböztetni a jót a rossztól, a végest a végtelentől, az e világit az örökkévalótól. S bár soha nem feledheti, hogy istennél a kegyelem, de arról sem szabad megfeledkeznie, kinél van a fegyver. Nem túlzok, uram, ezt úgy higgye el, ahogy mondom, az én apám a szakmája Mozartja volt annak idején, minden egyes kivégzése egy igazi szimfóniának számított, élmény volt a maga nemében, kár, hogy erről az elítélteket már nem lehet megkérdezni.
A költő nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen. Hát inkább csak ivott.
– Nem csoda – folytatta a hóhér egyre jobban belemelegedve –, hogy a fiai mind a hárman az ő szakmáját folytatták. Jan, az öcsém, Bécsben tevékenykedett visszavonulásáig, én itt, Pesten dolgozom már húsz-egynéhány éve, derék bátyámat meg, a Bohumilt, aki a legtehetségesebb volt mindünk között, a tanulni vágyás egészen Párizsig űzte: ott is halt meg szegény, mártírja lett a szakmájának. Amikor kitört ez a nagy revolúció, elsők között tanulta meg kezelni ezt az új találmányt, a zsilotint, aztán lecsapott néhány olyan fejet is, amelyet nem kellett volna, s hiába mutatta, hogy neki papírja volt mindenről, s csak parancsot hajtott végre, jöttek az új hóhérok az új papírokkal, és seperc alatt lecsapták a fejét.
– Isten nyugosztalja!
Hallgattak egy kört, megvárták, míg új kancsók kerülnek az asztalra, s a nyirettyűs is befejezi a cincogást.
– Aufklärung. Az az oka mindennek. Az aufklärung. Az hozta ránk a háborút, a dögvészt, ezt az egész mai vircsaftot. Boldogult József császár, nyugodjék, maga se tudta, miféle szellemeket szabadít ki a palackból. (Ennél a mondatnál határozta el végleg a költő, hogy ezt a figurát, ahogy hazaér, versbe önti majd.) Betiltani a kínzást? Eltörölni a kényszervallatást? Az hagyján, hogy egy egész tisztes szakmát diszkreditált ezzel a döntéssel, de az igazságszolgáltatásba vetett évszázados bizalmat is aláásta egyúttal. Hát át volt ez gondolva?
A költő nem érezte kötelességének a választ. De a másiknak nem is volt szüksége rá.
Ha ön, tisztelt uram, feltéve, de nem megengedve, rablógyilkos volna, csak a példa kedvéért persze, s megkérdeznék öntől, udvarias formában, vajon elkövette-e a szörnyű bűnt vagy sem, nyilvánvalóan esze ágában se volna bevallani a tettet, hanem azt mondaná, ártatlan, mint a bárány. S ha nem akadnak tanúk vagy más bizonyítékok, a bíróság szépen elengedné. Bezzeg régen ilyesmi nem fordulhatott elő. Az ember egy kissé kezelésbe vette a gyanúsítottat, egy kis nyújtás, egy kis körömtépés, egy kis vízkúra, egy kis spanyolcsizma, és a szerencsétlen azt is bevallotta, amit nem követett el. Volt is rend, annyit mondanék.
A költő most már nem állta meg, hogy közbe ne szóljon.
– De hát így előfordulhatott, hogy ártatlan embert ítéltek el!
A piros mellényes nagyot sóhajtott.
– Hja, ahogy mondani szokták, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Meg aztán, mondja meg, de őszintén, ki vallhatja magát úgy igazán és minden tekintetben ártatlannak? Krisztus urunk, talán. De még őt is keresztre feszítették. Egyébként elég pancser módon, jegyzem meg mellékesen.
Ennél már nem volt feljebb. A költő elővette a bugyellárisát, hogy befejezze az estét, de a másik a karjára tette a kezét.
– Valamikor irigyelt állás volt az enyém. Ha megürült egy hely, százával jelentkeztek rá. Ma meg már ott tartunk, hogy a város negyven, igen, uram, negyven forintokat fizet nekem egy évre, s egy ilyen külvárosi lebujban is elülnek mellőlem az emberek. Fogadni mernék, hogy maga se ült volna ide, ha tudja, ki vagyok.
A költő bizonytalan elhárító mozdulatot tett valahol a dehogy meg a talán nem közötti értelmezési tartományban.
A hóhér csak legyintett.
– Legszívesebben otthagynám az egész kócerájt, de hát az én koromban már mi máshoz kezdhetne az ember? Meg ott van az a tengernyi tapasztalat, azt se kellene veszni hagyni!
Végre, most először, a vendégére emelte a tekintetét.
– De egész este csak én beszéltem, nézze el nekem, kitört belőlem a keserűség. Ön mivel keresi a kenyerét egyébként?
– Poéta vagyok.
Most a hóhéron volt a csodálkozás sora.
– Poéta? Verseket ír a saját kútfejéből? Történeteket talál ki?
A költő bólintott.
A piros mellényes gondolkodott egy sort.
– Embereket teremt?
Újra bólintás volt a válasz.
– És ha akarja, el is veszejtheti őket?
– Igen.
Széles vigyor ült ki a hóhér arcára. Még a vörös szakálla is nevetett.
– Rokon szakma, érzem én az első pillanattól. Tegeződjünk!
És már rendelte is a pálinkát a bruderáldomáshoz.
Jolsvai András: Nincsen számodra hely
Fekete Sas Kiadó, 2019
Kiemelt kép: Lajtai László / Fortepan
