Belföld

Krúdy föltűnt Óbudán

24.hu
24.hu

2012. 03. 11. 17:00

A Szépvölgyi és a Bécsi utak sarkán lépett kollégája, Jolsvai András autója elé az amúgy közel kilencven éve elhalt Mester. Részlet egy minap megjelent kötetből, a Monsieur L.-ből. Hétvégi irodalom ínyenceknek.

Jules bácsi

Május elején a kánikula váratlanul rátört a városra. Hirtelen érkezett, erőszakosan és illetlenül, hisz a télikabátok még ott lógtak a fogasokon, sálak és kesztyűk kandikáltak ki a zsebekből, a kirakatokban vastag blézerek és kulikabátok kínálták magukat, a divatkreátorok a rozsdabarnát jósolták a tavasz színének – és egyáltalán, még alig ocsúdtunk föl a fagyokból, máris ránkzúdult a nyár. Lett is nagy sürgés-forgás a tisztítók környékén, a szoláriumokban meg a wellnesstermekben: az asszonyok ijedten tapasztalták télről ittfelejtett derékméretüket, a férfiak a nyári öltönyök elveszett nadrágéleit siratták. Hirtelen zsibolygó, sietős, ideges város lett Budapestből.

Rajtam is valami különös nyugtalanság lett úrrá azon a napon. A Szépvölgyi úton csorogtam lefelé, ahogy szoktam, testemet jóleső fáradság zsibbasztotta, mint mindig, egy kiadós fallabdaparti után, agyamban vadul cikáztak a másnapi feladatok – reggel vérvétel a szakrendelőben, délelőtt értekezlet, délután meg hozzákezdenék a könyvheti cikkhez, amit a társaskörieknek ígértem – nem csoda, hogy elgondolkodtam kicsit, s alig tudtam elrántani a kormányt, amikor a Krúdy Gyula a kocsim elé lépett. Először persze nem fogtam föl, hogy ő az, hisz oly hirtelen történt az egész, meg aztán, valljuk be, az ember sok mindenre számít manapság, ha ilyen hőségben elérkezik a Szépvölgyi és Bécsi utak sarkára, de arra azért nem számíthat, hogy ha nem vigyáz, még elüti a Krúdy Gyulát.

– Nem lát, jóember?! – üvöltöttem ki a letekert ablakon, így vezetve le hirtelen támadt feszültségemet.

– Nem – válaszolta az író nyugodtan, bár volt a hangjában valami földöntúli rekedtség. Mintha pókhálót font volna az idő a hangszálaira. A megjelenésében is volt valami tiszteletet parancsoló időtlenség, valami ódonat divatontúliság, valaha szebb napokat látott angol öltönyt viselt, csokornyakkendőt és puhakalapot. Szálegyenesen állt a kocsim előtt, egy fejjel magasodva fölém, de halálos nyugodtsággal – mintha nem is előle rántottam volna félre a kormányt az imént. A legszokatlanabb az volt, hogy felöltőt is viselt ebben a melegben, igaz, csak panyókára. De egyetlen izzadtságcseppet se láttam a homlokán. Csodálkozva és barátságosan nézett rám. Kiugrottam a kocsiból, és visszasegítettem a járdára.

– Nem esett baja, mester? – kérdeztem megilletődve.

– Nocsak – mondotta jókedvűen – hát engem még megismernek Óbudán? Pedig több, mint hetven éve már, hogy elköltöztem innen.

– És most merrefelé lakik, ha szabad érdeklődnöm?

– A Fiumei úton – válaszolta.

– Milyen?

– Nyugodalmas.

Hát valahogy így esett a megismerkedésünk Krúdyval.

Leállítottam a kocsit a plébánia mellett, aztán végre bemutatkoztunk egymásnak tisztességgel.

– Szóval szakmabeli – rázta a kezemet Krúdy.

– Ugyan, mester – szabadkoztam – én csak afféle skribler vagyok, de régi rajongója a mesternek.

– Na kérlek, amice – tette a vállamra a kezét – először is szervusz. Másodszor ne szólíts engem mesternek. Henteseknek, borbélyoknak kijáró tisztesség az. Meg aztán életemben se tartoztam soha iskolákhoz, irányzatokhoz, mestere se voltam senkinek, hát hogy lennék most az?

A mester tehát odalett. De ezzel még nem oldottuk meg a megszólítás kérdését.

– Szindbád? – próbálkoztam. Krúdy elfintorodott.

– A könyökömön jön ki.

– Rezeda?

Könnyű pír futotta át az ősz író arcát.

– Jó, hogy nem Virág Albin, vagy a Podolini kísértet! – dohogott. – Megengedem, az élet álom, de azért nem ennyire. Van úgy, hogy alkotó és műve egybefonódik, mint terebély nyárfa meg a szederinda – itt rámnézett, érdeklődve, látom-e, hogy egy novella kezdetének vagyok fültanúja, és ezzel egy pillanatra ki is kacsintott a mondatából – de azért jó, ha tudjuk, hol a határ.

Jolsvai András (Jolsvai András)
Fotó: Berecz Valter

Kezdhettük hát elölről az egészet. Egy fertályórányi csata után végre megállapodtunk a Jules bácsiban. Krúdynak is tetszett, azt mondta, egy kicsit franciás, egy kicsit dzsentroid, de van benne valami családias is. Óbudára való.

– Meg aztán – mondta büszkén – még senkisem szólított így. Pedig volt nevem, szekérderék. No, barátom, akkor indulhatunk?

Sajnos, nem értettem meg e mondat valóságos értelmét. A nagy író végtelen szomorúsággal nézett keresztül rajtam, és elmagyarázta, kérdése arra vonatkozott, melyik kocsmába megyünk: a Beringerbe, a Müllerbe vagy a Ginderléhez.

– Egyik sem áll már, Jules bácsi – mondtam lehetőség szerint tapintatosan. Krúdy persze nem hitte. Majdnem megsértődött. Biztosan azt gondolom róla, hogy nincs pénze: pedig van! Mostanában alig-alig költ. De ha nem volna is – emelte föl a hangját – egy Krúdy Gyulának mindig van hitele az óbudai borkiméréseknél.

– A braunhaxlerek tudják, mivel tartoznak az irodalomnak! – szögezte le. El kellett sétálnunk az Ürömi út elejére, ahol a Beringer állott egykor – s ahol most csak egy üres telek árválkodik – hogy megnyugtassam háborgó lelkét.

– De a Kéhli csak megvan még?

– Hát az meg.

– Akkor hát mire várunk?

– Helyiérdekű vasútra! – feleltem, és ettől Krúdy is felélénkült.

A Mókus utcában, bizony, csak kapkodta a fejét.

– Ez meg micsoda? – kérdezte álmélkodva.

– Lakótelep – feleltem, mások helyett szégyenkezve.

– Lakótelep – ízlelgette a szót az író. – Értem. És hova lett innen Óbuda?

– Apró szigetekbe költözött – feleltem. De láttam rajta, hogy ezzel nem nyugtattam meg. Úgy csóválta a fejét, mint a szigetvári hős a Mikszáth Kálmán regényében. Jelzem, volt is közöttük bizonyos áthallás.

A Kéhlibe, sajnos, nem sikerült bejutnunk.

– Foglaltak asztalt? – kérdezte a szigorú szemű főpincér. A fejünket ráztuk.

– Akkor nem segíthetek. Ilyenkor nálunk a Jóisten se juthat asztalhoz, ha nem foglalt előzőleg.

Megpróbáltam megmenteni a helyzetet. Mondtam, hogy az Úristennek nincsen emléktáblája náluk, de a Krúdynak bizony van, és egy ilyen törzsvendégnek, kinek egykor állandó asztaltársasága volt a Kéhlinél, talán most is juthat egy sarok.

– Mikor volt maga törzsvendég nálunk, öregúr? – kérdezte a főpincér.

– Harminckettőben, harmincháromban – mélázott Krúdy.

A pincér kezdte elveszteni a türelmét. – Kérem, én erre nem érek rá. Énnekem japán csoportjaim vannak.

– Méghogy öregúr! – dohogott Krúdy kifelé menet. Kíváncsi vagyok, ő hogy fog kinézni százharminckét évesen. Én, barátom, ezt bárki megmondhatja, húsz esztendőt kacagva letagadhatnék a koromból. De nem teszem. Egy klasszikusnak nincs szüksége efféle trükkökre.

Mielőtt végleg kedvét szegte volna, megmutattam neki az emléktábláját a Templom utcai házon.

– Derekas – mondotta végre. – Itt, Óbudán, mégiscsak becsben tartják a régiek emlékét.

Gondoltam, több fiaskó már nem fér ebbe a napba: elvittem hát a Rozmaringba, a Lajos úr kisvendéglőjébe. Ott még őriznek valamit a régi óbudai hangulatokból. Kiültünk az ámbitusra, rendeltünk két liter fehéret, máris megenyhült az én újdonsült barátom.

– Popovics Marika álma – olvasta az étlapról. – Szerinted nem Krúdys ez egy kicsit?

– De bizony, hogy az.

Rendeltünk aztán mindenfélét: kacsamellet, párolt káposztákkal, oldalast, remegő zsírral az oldalán, töltött tököt, frissen csapolt söröket hozzá. Az író jókedvűen, széles taglejtésekkel evett, három-négy pincért mozgatva egyszerre, úrias eleganciával.

– Nem volna szabad pedig – mondotta, miközben egy extra adag tejfölért küldött – az orvosok szerint, legalábbis. Dehát, most mondd meg, mit veszíthetek? Végtére is egyszer éltünk!

Elég hamar lemaradtam, s csak néztem, ahogy az író egyre-másra tünteti el a fogásokat: mintha évtizedek óta nem evett volna. Amíg ő az ételeket pusztította – leöblítve őket testes borokkal aztán – én elmeséltem, milyen sokat köszönhetek neki. Nemcsak ifjúkorom felszabadító olvasmányélményeit – hogy lám, így is lehet élni, szemlélődni, írni, hogy az egyenszürke világ mögött van egy másik, színes, kalandos, regényes világ is, mely persze jobbára bennünk lakik, de azért nemcsak ott: helyszínei, figurái, rekvizitumai itt vannak köröttünk, csak legyen szemünk észrevenni. És hogy nemcsak ezt köszönhetem neki, hanem Pest-Buda felfedezését is, hogy a könyvei nyomán jártam be egykor a Józsefváros örökké sötét részeit, ismertem meg a Király utca titkait, bolyongtam a margitszigeti romok között, és persze Óbudán is ő volt első kalauzom – nekem az sokáig ismeretlen, világvégi világ volt, ő szerettette velem meg, még mielőtt ismertem volna.

– Erre iszunk – mondotta Krúdy, és lőn.

És elmeséltem neki azt is, hogy azóta bejártam a létező összes emlékhelyeit, voltam Nyíregyházán is, meg Podolinban, láttam a félig rombadőlt egykori kollégiumot, ahová kisdiákként járt, a szepességi városokat, végiggyalogoltam a fővárost a vörös postakocsi nyomában, és október végén, születése napján minden esztendőben Krúdy-vacsorát rendezünk Kelecsényi Laci barátommal, ki még nálam is nagyobb rajongója és értője a Krúdy-életműnek.

Azt hittem, legalább egy kicsit meghatódik ezeken a szavakon, de ilyesminek nyoma se látszott rajta. Komótosan evett tovább, aztán hirtelen felém fordult, és megkérdezte, mi a kedvenc nótám. A Körösfői kertek alatt, mondtam. Krúdy odaintette a zenészt, aki kicsit nehezen jutott el az asztalunkhoz, a szintetizátor állandóan összegabalyodó drótjai miatt, de aztán egész rendesen eljátszotta ezt a régi erdélyi népdalt, meg a többit is sorban, mit az író rendelt nála. Krúdy meg félrecsúszott damasztszalvétával a nyakában énekelt régies, szép dallamokat, sorra, egymás után. A vendégek, a pincérek mind-mind körénk gyűltek, úgy hallgatták nótázását. Órák múltak így el. Éjfél előtt Krúdy hirtelen felállott, férfimód magához ölelt, és annyit mondott.

– Köszönöm ezt a szép estét. Rég volt részem ilyesmiben.

Aztán egy szempillantás alatt eltűnt a Tímár utcai felüljárón.

– Ki volt ez az ember, szerkesztő úr? – kérdezte Szabó vendéglős, amikor rendeztem a számlát.

– Az egyik legnagyobb magyar író – feleltem. Hetvenhét éve, hogy meghalt.

A tulajdonos kivárt egy pillanatig, aztán csak ennyit mondott.

– Szép hangja van. Hozza el máskor is.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.