Kultúra

Így lehet észbontóan sikeres a nőknél egy buta férfi

Régi képeslapok kerültek Jolsvai András író kezébe, több mint harminc, s mindhez kitalált egy-egy történetet. Kedvencünk egy olyan anzix, melyen 1901 áprilisában Irén csupán annyit ír Sajóhelyi Zoltánnak, hogy "üdvözöllek", ám a lepergő bélyegek alatt föltűnik az igazi, szinte olvashatatlan üzenet. A Zárom soraidat című imádni való kötetből matinézunk.

Ő ír neki, kell több ennél? Ugye, hogy nem? Sőt, abban az időben, mikor történetünk játszódik, már a kevesebb is több volt, mint az elég. Keszi Irén tizenhét esztendős volt akkor, és észbontóan szerelmes. Se látott, se hallott. Nem tudta, reggel van-e vagy este, hétköznap van vagy ünnep, nem tudta, éhes-e vagy sem, azt se tudta, fiú-e vagy lány. Illetve, azt nagyon is tudta. Azt tudta egyedül. Keszi Irén szinte holdkórosként ténferegte át azt a tavaszt, ezerkilencszázegy rügyfakasztó tavaszát. Körötte dübörögtek a boldog békeévek, a székesfőváros napról-napra szebb lett, a kormány a helyén volt, és három nemzet mosta partjainkat. De mit törődött mindezzel Keszi Irén! Ő csak a Sajóhelyi Zoltánt látta maga előtt, akár lehunyta a szemét, akár kinyitotta: daliás termetét, mélybarna szemeit, kackiás bajuszát, szöghaját és hét határon híres mosolyát.

Na és a hangja, az a bársonyos, férfias gordonkahang, melynek rezgései másnap sem tisztulnak ki a női fülekből, az sem volt akármi!

Sajóhelyi Zoltán végzős joghallgató volt ekkoriban, ezen a tavaszon kellett letennie az utolsó szigorlatokat, hogy a fehér kesztyűs dékán ünnepélyesen doktorrá fogadja, és ő elfoglalja megérdemelt helyét apja ügyvédi irodájában. A Sajóhelyi és Tanner ügyvédi iroda a város egyik legdivatosabb irodája volt, bőrfotelek és süppedő szőnyegek várták az ügyfeleket, a falakat borító tölgyfapolcokról a Csemegi-kódex legfrissebb példányai mosolyogtak a látogatóra. Lelkes ügyvédbojtárok és dörzsölt, vén pásztorok vigyázták a principális úr minden szavát.

Idősebb Sajóhelyi, akinek már az apja is Sajóhelyi volt (de a nagyapja még nem), évtizedek óta a magyar ügyvédi társadalom egyik vezéralakja volt, áldásdús munkálkodásáért az uralkodó a millenniumi díjesőben főrendiházi tagsággal kínálta meg, és a báróság is szinte karnyújtásnyira volt csak.

Az ő idősebbik fia volt Zoltán, egy álmos szemű, közepes képességű, mindazonáltal valóban jóképű fiatalember, aki megszokta, hogy erőfeszítések nélkül mindent elérhet az életben. Amire vágyott, megkapta, legyen az európai út, farkasbunda vagy egyetemi vizsgajegy: mindenki tudta, hogy mivel tartozik a méltóságos úr fiának.

Sajóhelyi Zoltán mindezeket természetesnek vette, és elfogadta.

Az azonban öt is meglepte, hogy serdülőkora óta micsoda sikereket ért el a nőknél. Mert az tény, hogy érett férjes asszonyok és csitri lánykák omlottak karjaiba, akár akarta, akár nem. Nem értette az okokat— önmagát minden tekintetben átlagosnak tartotta, helyesen —‚ de persze nagyon élvezte a dolgot.

Sokat nem törte a fejét a miérteken, nem tudta, hogy több volt a szerencséje, mint az érdeme: a századforduló táján épp az ilyen férfiak jöttek divatba, akik a romantikát sportos külsővel enyhítették (vagy fokozták, ízlés szerint), és akik két lábbal a földön jártak ugyan, de volt bennük egy adag titokzatosság is.

Fátyolos tekintetét nem kialvatlanságnak, hanem mély lelki életnek, hallgatagságát pedig nem butaságnak, hanem páncélnak képzelték a szebbik nem tagjai: olyan páncélnak, melyet csak ők képesek feltörni.

És derekasan hozzá is láttak a töréshez. Sajóhelyi pedig, mit is tehetett volna, törődött.

Keszi Irén egy budai zsúron látta meg Zoltánt, és első pillantásra belészeretett. Ehhez nem kellett más, csak Sajóhelyi városszerte elterjedt híre, valamint Irén tapasztalatlansága. Irén, aki karácsonykor érkezett haza a leánynevelőből és férfit addig két méteres körzetében nem tapasztalt (atyját kivéve), viszont igen sok Ohnet-regényt olvasott, úgy képzelte, ez így természetes. Meglátni és megszeretni, aztán cselekedni.

Irén cselekedett is: április elején ártatlan lapot küldött Sajóhelyinek a Werbőczy utcába, ahol Táncsics is raboskodott. (Korábban.)

A lapon csak ennyi állt: Üdvözöllek: Irén.

De ha valaki leáztatta a két bélyeget, mögöttük ott volt az igazi szöveg: Irén nem akart tolakodó lenni, de egy diszkrét dolgot elmondana: jövő héten szülei elutaznak, ő otthon lesz, és várja Sajóhelyit.

Merész mondatok, kilencszázegyben különösen. Óriási botrány lett volna abból, ha a dolog kitudódik.

De sosem tudódott. A mindig álmos Sajóhelyinek, esze ágában se volt levakarni a bélyeget, így sose tudta meg, mit hagyott ki. Udvariasan válaszolt egy ellenlapon „Én is Önt”, és el is felejtette az egészet. Irén csalódott, kiábrándult, és egy év múlva hozzáment Makrai Manó terménykereskedőhöz. Öt fiút szült neki: a legkisebbet Zoltánnak nevezték.

 

Jolsvai András: Zárom soraidat

Városháza Kiadó, 2007

(Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Fortepan)

Ajánlott videó

Olvasói sztorik