Kultúra filmkritika

Hogyan választhattak elnökké egy levitézlett, rasszista celebet? Hát így

Hogy miért nem, és mennyire nem, azt a Netflix új dokuja segít megérteni még úgy is, hogy az elsősorban Trump és a Brexit sikeréről szól. A módszerek ugyanis pontosan ugyanazok. The Great Hack kritika.
Korábban a témában:

Találós kérdés: önnek is van, nekem is van, másoknak milliókat ér, és mi mégsem kerestünk még vele egy vasat sem, mi az? A vese és egyéb belső szervek sem rossz válasz, de nem erre kell keresgélni. Az úgynevezett felhasználói adatainkról van szó, arról a töménytelen információmorzsáról, amelyet most is, ahogy ezt a cikket olvassa egy weboldalon vagy egy mobilalkalmazásban, számítógépen vagy okostelefonon, belépve néhány más oldalra, esetleg zenét hallgatva a Spotify-on, épp intenzíven generál. Ezek az adatok aztán elkerülnek azokhoz a cégekhez, akik hajlandóak kellőképpen megfizetni, hogy aztán olyan tűpontosan személyre szabott médiatartalmakat és hirdetési ajánlatokat kapjon, hogy a hideg is kirázza tőle. Ez az a valuta, amivel fizet az ingyenesen használható közösségi oldalaknak, és aminek felfoghatatlanul óriási értéke van – amivel, természetesen, nem ön keres vagyonokat, hanem azok a cégek, amelyek tudják, hogyan kell ezekkel az adatokkal zsonglőrködni: megszerezni, megérteni, szelektálni, csoportosítani, lefordítani üzleti nyelvre, majd értékesíteni. Erről a folyamatról mesél a Netflix új dokumentumfilmje, a The Great Hack. A film esettanulmány: bár hivatalosan egyetlen cégről szól, a nézőnek is elég hamar összeáll, és a megszólalók is sietnek hangsúlyozni, hogy messze nem egyetlen etikátlan vállalat magánakciójáról van szó, hanem a rendszer jellegében, gyökerétől beteg.

Amikor Donald Trump megnyerte az amerikai elnökválasztást, a világon az őszinte döbbenet hulláma söpört át.Emberek milliói nem tudták elhinni, hogy egy erőszakos, rasszista, nőgyűlölő, levitézlett celeb a világ vezető nagyhatalmának élére kerülhet. Egyáltalán nem voltak viszont meglepődve a Cambridge Analytica nevű data science cég munkatársai: ők pontosan tudták, hogy ez fog történni. Naná, hiszen gyakorlatilag ők hozták össze. Túlzásnak hangzik? A film végére nem lesz így, de hogy addig se zárják be dühösen e cikket, álljon itt néhány információ, ami talán érzékelteti, miről van szó. A 2016-os kampányhoz tető alá hozott, Project Alamo nevű szavazói adatbázis-építés csúcsán Trump kampánygépezete egymillió dollárt költött Facebook-hirdetésekre – naponta. A kampány alatt ezáltal Trumpék összesen 5,9 millió vizuális hirdetést futtattak a Facebookon, míg a túloldalon Hillary Clinton stábja hatvanhatezret. Csak hogy biztos érzékelhető legyen a hangsúly: a két szám között két nulla a különbség, azaz egy Clinton-hirdetésre durván száz Trump-hirdetés jutott.

David Carroll. Fotó: Netflix

Az igazi mágia azonban nem a puszta mennyiségi fölényről szól, ez a rengeteg hirdetés ugyanis nagyon jókor, nagyon jó helyen jelent meg, pont olyan választópolgároknál, akik nem voltak még teljesen elkötelezve egyik oldal felé sem. Őket nevezte a Cambridge Analytica „meggyőzhetők”-nek. És hogy honnan tudták róluk, hogy meggyőzhetők? Természetesen a Facebookról. A Cambridge Analyticát az tette irdatlanul gazdaggá, hogy ki tudtak deríteni ilyen információkat. Hogy a folyamat pontosan hogy nézett ki, azt nem spoilerezném el, maradjunk annyiban, hogy egy teljesen átlagos facebookozótól különösebb erőlködés nélkül ki lehetett nyerni azokat az információkat, amelyekből összeállítható egy olyan profil, ami kis hibaszázalékkal képes volt előre jelezni az illető politikai viselkedését. Aztán más teendő nem is maradt, mint elárasztani a bizonytalanokat olyan tartalmakkal, amelyek a megrendelő érdekei felé pöckölik az illetőt. Persze, a szavazófülkébe mindenki egyedül ment be, mondhatnánk – ezzel érvelt az ügy egyik főkolomposa, Brittany Kaiser is, aki a film egyik főszereplője.

Kaiser a Cambridge Analyticának dolgozott, és nyakig benne volt a cég nagy projektjeiben, aztán egyszer valaki megkérdezte tőle, hogy nyugodt-e a lelke azzal kapcsolatban, amilyen befolyása volt a CA-nak és benne neki személyesen a történelem alakulásában, és rájött, hogy nem nyugodt. Úgy döntött, elkezd beszélni, elkezdi nyilvánosságra hozni mindazt, amit látott. Ehhez persze kellett egy kis kezdő lökés egy másik egykori dolgozó személyében, hiszen amikor először látjuk, még boldogan és különösebb bűntudat nélkül sütteti a hasát Thaiföld valamely luxusszállodájának feszített víztükrű medencéjében. Azt ugyan nem tagadta, hogy a Cambridge Analyticának komoly szerepe van Trump sikerében és a Brexitben – hiszen már a kampány során is büszkén posztolt a közösségi oldalakra data driven politics, azaz adat alapú politizálás hashtaggel, ám arra, hogy ez a szerep mekkora és milyen jellegű volt, a film készítése során ébredt rá, ezt a megrendítő folyamatot pedig gyönyörűen rögzíti is Karim Amer és Jehane Noujaim dokuja. Kaiser a szemünk láttára kezdi megérteni saját szerepét, áll le a PR-dumával, a magyarázkodással és áll bele abba, hogy saját szerepét felvállalva gyakorlatilag közellenséggé váljon. Miközben a nézőnek összeáll az is, hogy mi mozgathatta ezt a nőt az elkötelezett emberi jogi harcos léttől odáig, hogy szélsőséges politikai erőknek segítsen a hatalomra kerülésben. Egyfelől egészen megrendítő történet, ám ugyanakkor tök egyszerű is: a demokraták nem fizettek, a republikánusok meg igen, neki meg muszáj volt segítenie elszegényedett családját. Amerikai álom, aha.

Brittany Kaiser. Fotó: Netflix

A film, mintha tanult volna a Cambridge Analytica közösségi módszereiből, szépen építi a szálakat, egyik kulcsfigurától a másikig. Kaiser például, bár az ügy talán legfontosabb szereplője, csak több lépés után, jócskán benne a filmidőben bukkan fel. Éspedig egy másik ex-CA dolgozón keresztül, akit pedig Carole Cadwalladr, a Guardian és az Observer oknyomozó újságírója talált meg és vett rá a nyilvánosság elé állásra. Ő Christopher Wylie, a Cambridge Analytica egykori dolgozója, a cég körüli botrány egyik kirobbantója, akinek szintén megvan a maga mondanivalója a cégről, de az igazi sűrűben Kaiser járt, ezért fókuszál sokkal inkább rá a film – no meg az emberi történet is nála az erősebb. Rajta keresztül látunk bele azokba a játszmákba, amelyek ezt a filmet annak ellenére teszik hidegrázós, gyomorforgató élménnyé, hogy gyakorlatilag a teljes film hűvös, száraz irodaépületekben és tárgyalótermekben játszódik.

A Cambridge Analytica ugyanis gyakorlatilag bármilyen választói viselkedésbe képes volt belemanipulálni a szavazókat, és mielőtt az olyan nagy halakra tértek volna át, mint az Egyesült Államok vagy Nagy-Britannia, módszereiket olyan fejlődő országokban tökéletesítették, amelyeknek szélsőséges politikai megosztottság nélkül is megvolt a maguk baja. És erre büszkék is. A néző meg legszívesebben ütne, majd kiköltözne egy jurtába, és senki mással nem állna szóba, mint kajla, de kedves kutyáival. De nem csak ezt lehet tenni felhasználóként. Míg Brittany Kaiser az etikátlan adatcégek oldaláról érkezik, Cadwalladr pedig a felügyeletet követelő sajtó irányából, a film felvonultat még egy kulcsfigurát, aki minket, egyszerű adat-árucikkeket képvisel a maga szimbolikus módján. Ő David Carroll, a Parsons School of Media Design professzora, akit szakmai ártalomból kezdett foglalkoztatni saját felhasználói adatainak a sorsa, és elhatározta, hogy a Cambridge Analytica londoni központjához fordul és megpróbálja kideríteni, hol szerezték az adatait, hogyan dolgozták fel, kivel osztották meg, és hogy jogában áll-e mindebből kimaradnia. A cég természetesen nem volt hajlandó adatot szolgáltatni, Carroll azonban nem hagyta annyiban, a bili borult, a hatóságok vizsgálódni kezdtek, a professzor pedig a felhasználó adatokhoz való hozzáférés mint alapvető emberi jog harcos szószólójává vált.

Carole Cadwalladr. Fotó: Netflix

Adódik a kérdés, hogy miért fontos ez egyáltalán? Nem értelmiségi filozofálgatás azon lamentálni, hogy kik birtokolják a felhasználói adataimat, vagy hogy a demokrácia nem  működhet, amíg ezek a technológiák működnek? Használják az adataimat, engem ugyan nem zavar, legfeljebb kicsit több kutyás videót és lakberendezési hirdetést látok majd, na bumm – mondhatnánk. A The Great Hack azonban végigvezet a teljes folyamaton, megmutatva, hogy mennyire húsbavágóan, mennyire a mindennapjainkra hat az, hogy ezekkel az adatainkkal ellenőrzés nélkül üzletelnek és visszaélnek. Egyrészt ott van az, hogy tömegesen vagyunk belemanipulálva ilyen vagy olyan politikai döntésekbe – nemcsak a britek, az amerikaiak, a mianmari népirtás résztvevői, a brazilok, hanem mi is, itt, Magyarországon. De még ha a politikai manipulációba bele is törődnénk, mondván, a demokrácia művi fogalom, kit érdekel, mi majd felülemelkedünk, meg a valóban fontos dolgok nem ezek, akkor is ott van még valami, ami igenis fontos. Éspedig, hogy az a gyűlöleten és félelmen alapuló szélsőséges és mindenhova beszivárgó megosztottság, ami ezen befolyásolási technikák alapja, és ami mára a mindennapjainkat képezi, egyáltalán nem normális, nem volt mindig így, és nem is kell, hogy ebben a mérgező levegőben éljünk. Csak ennyi múlik az adatainkon.

 

A The Great Hack a Netflixen nézhető, magyar felirat is van hozzá. 113 perc.

Kiemelt kép:

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.