Nálunk nincsenek gengszterbandák
Foglalkoztunk már azzal, hogy a krimi hiába volt a szocialista Magyarországon is népszerű műfaj, hosszú ideig nem nagyon láthatott hazai gyártású bűnügyi filmeket a magyar mozi- vagy tévénéző. A ponyvának bélyegzett krimiirodalmat és -filmeket eleve lenézte a hivatalos kultúrpolitika, ráadásul ha rendesen művelik, akkor bizony kiderült volna, hogy a szocialista társadalomban is ugyanúgy van bűnözés, mint a hanyatló Nyugaton, ezért csak a hatvanas évek legvégének enyhülést hozó légkörében jelenhetett meg a műfaj mind könyvben, mint pedig filmben. Addig tényleg legfeljebb csak kémtörténeteket láthatott-olvashatott a közönség itthon (leginkább Berkesi András és Mattyasovszky Jenő írásait, vagy az azok alapján készült filmeket), vagy pedig külföldi importtal csillapíthatta a krimiéhségét. Aztán az új gazdasági mechanizmussal egy időben a gát áttört, és megjelentek az első szocialista krimiregények: Mág Bertalan, az ÁVH-s őrnagyból lett sikerszerző, illetve az ugyancsak nyugalmazott rendőr, Fóti Andor írták meg saját bűneseteiket, krimi formában, de ezekben természetesen kisebb-nagyobb mértékben mindkettőnél megjelentek a fiktív elemek is.
Ezzel nagyjából egy időben tűntek föl az első magyar krimik a moziban is: ezekben a filmekben közös, hogy a tettesek már nem politikailag motiváltak, mint a szocialista kémelhárítás dicsőségét zengő elődeikben, tehát már többé-kevésbé megfeleltek a krimi műfaji követelményeinek. Ilyen volt A kártyavár, Az alvilág professzora és A hamis Izabella – ezek közül az utolsót tartották a legsikeresebb magyar kriminek, 900 ezren látták a mozikban, több külföldi országban is játszották, sőt egy korabeli magyar újságcikk szerint még a BBC is a műsorára tűzte. Ezzel a filmmel mutatkozott be fiatalon Bácskai Lauró István rendező, akit talán a Keménykalap és krumpliorr sorozat révén ismernek a legtöbben, de rendezett ő szatírát is (Gyula vitéz télen-nyáron), és egyéb műfajban is kipróbálta magát, a krimi iránt viszont továbbra is elkötelezett maradt, pedig ez később sem volt hálás műfaj készítőként, ahogy erről egyszer ő is beszélt az Új Tükörnek:
„Nálunk nem éppen rózsásak egy krimifilm születésének a feltételei. Ez egyrészt a más szempontból kedvező körülményekkel magyarázható: mifelénk nem garázdálkodnak tömeggyilkos hasfelmetszők, kábítószercsempészek, szervezett gengszterbandák, vonatrablók, túszszedők. S bár akad tennivalójuk a nyomozóknak, ügyészeknek, bíráknak, a nagyobb szabású bűnügyek mégsem kerülnek filmvászonra, képernyőre. A forgatókönyvírók pedig nem bíznak eléggé saját fantáziájukban” – beszélt Bácskai Lauró az általános problémákról, de aztán egyéb nehezítő körülményeket is felsorolt:
A krimifilm mifelénk – lenézett műfaj. Igény van rá, de rangja nincs. Kitüntetés, dicséret, anyagi elismerés nem jár érte. Jó néhány színész nem is hajlandó ilyen produkcióban szerepet vállalni, még kevésbé bűnözőt alakítani. Többnyire kevés a pénz is, pedig a krimi igényli a látványosságot, egy jóízű verekedésnél bizony tetemes anyagi kár keletkezhet. Autós üldözésre, luxusgépkocsik élethű karamboloztatására aligha gondolhatunk.
Ennek ellenére számos krimiben dolgozott, és ő lett a rendezője a Megtörtént bűnügyeknek, a Magyar Televízió első igazi krimisorozatának is. Ebben Fóti Andor és Mág Bertalan könyvei alapján dolgoztak fel állítólag megtörtént bűncselekményeket (a legtöbb rész forgatókönyvét Maár Gyula írta), de elég komótos tempóban: három epizódot 1974-ben mutattak be, a következő kettőt 1976-ban, megint egyet újabb két évvel később, végül a záró két részt 1980-ban láthatták a tévénézők. A sorozatot pedig megelőzte a Hekus lettem című 1972-es játékfilm, mely szintén Fóti két könyve alapján készült, de az kimondottan a háború utáni bűnügyekkel foglalkozott, a rendezője pedig az ebben a cikksorozatban gyakran előkerülő Fejér Tamás volt. A sorozat koncepciója szerint Fóti és Mág sztorijait egységesítették, mindegyikben ugyanaz a nyomozócsoport derítette fel az ügyeket, a negyvenestől a hatvanas évekig terjedő időintervallumban, Csipke alezredes (egyes, korábban játszódó részekben még csak őrnagy) vezetésével, akit Avar István játszott. A készítők azonban nem ragaszkodtak az állandó szereplőkhöz: Csipke segítőjét hol Kertész Péter (Gál főhadnagy/százados), hol pedig Horváth László alakította, a kotnyeles titkárnőt pedig hol Erzsikének hívták (Schütz Ila), hol Kamillának (Tóth Judit). Aztán a legutolsó részt nem is Bácskai Lauró István, hanem Mészáros Gyula rendezte, és ott már (az egyik korábbi epizódban még gyanúsítottat játszó) Kállai Ferenc vezette a nyomozást, Mátyus őrnagyként, egy teljesen új stáb élén (Dunai Tamás, Benkő Péter és Pásztor Erzsi). Az sem derült ki a legtöbbször, hogy melyik évben is járunk, maximum plakátokból vagy egyéb apróságokból következtethetünk erre.
Merénylet a krimi ellen
A Megtörtént bűnügyek jelenthetett némi újítást a korábbi hazai tévésorozatokhoz képest: például az addig megszokottaknál jóval erőszakosabb, sőt, helyenként már-már horrorfilmes eszközökkel mutatták a gyilkosságokat. Szintén nem sűrűn volt korábban példa rá, hogy ennyire valósághűen mutassák be itthon a bűnügyi rendőrség munkáját, a helyszínelést, a szakértőket, a bizonyítékgyűjtést stb. – ebben a külföldön akkor már jó ideje futó rendőrségi drámákat (police procedural) követte, viszont abban mégis a klasszikus krimikre emlékeztetett, hogy az adott bűncselekmény tettesének kiléte mindig rejtély volt az elején, és erre csak a részek végén derült fény. Ezt több kritika is kifogásolta, mondván, hogy az alkotók összetévesztették a valódi bűnügyet (amely a nyomozás nem egyszer unalmas folyamatát mutatja be) a krimivel, ami mégiscsak egy szórakoztató irodalmi műfaj:
A film megtörtént bűnügyet, »igazi« gyilkosságokat vitt vászonra, de úgy, olyan módszerekkel, mintha krimiről lenne szó
– írta a Pest Megyei Hírlapban Ökrös László az első rész után, és nem volt ezzel az észrevételével egyedül.
„A film első felében felsorakoztatott szereplők oly erőltetetten »lettek gyanússá téve«, hogy pillanatig sem lehetett kétségünk afelől: a gyilkos nincs közöttük. Hát akkor kik lehetnek a merénylők? – kérdezte magában a néző. Már jóval túl voltunk a film felén, amikor – mintha egy másik produkcióból látogattak volna át – előkerültek ők is. S ez, a krimikészítés szabályait figyelembe véve, újabb merényletnek számít” – háborgott az Esti Hírlap a harmadik rész, a Gyilkosság Budán után, de ez nagyjából az összes epizódra igaz volt. „A krimifilm társasjáték is, izgalom és szórakozás mellett rejtvény, amely esélyt kell nyújtson a nézőnek arra, hogy az esetleg a nyomozót megelőzve kitalálja, ki a gyilkos? Megzavarható persze – ez még szabályos – azzal, hogy mindenki gyanús. A »mindenki« közt azonban az igazi gyilkost is fel kell vonultatni, különben »nem gilt« a játék. A Száraz Martini viszont csak az utolsó öt percben, letartóztatása pillanatától mutatja a gyilkost, s ez így nem fair play” – írta az első rész után Barabás Tamás a Tükörben.
A rendező azzal védte meg a sorozatot, hogy az „nem kiagyalt krimiket dolgoz fel, hanem valóságos eseményeket”, ezért nem is szabadna a krimi műfaji szabályait számon kérni rajta: „Nem az előre kiszámított idegborzoló rejtvény, a kérdőjelekkel folytatott játék szolgáltatja önmagában a feszültséget, hanem szándékunk szerint a hatás forrása a nyomozás közben kibontakozó társadalmi rajz is.” Egy másik cikkben Bácskai Lauró arra hivatkozott, hogy a gyilkos a valóságos bűnügyeknél sincs jelen a történetben, ők pedig a valóságot és az adott kor hátterét mutatják be. Csakhogy voltak, akik szerint pont ez utóbbi nem sikerült: „Úgyszólván teljes mértékben nélkülözte mindazt, amit motiváció alatt értünk, s ami jószerivel az igazi krimi izgalmát megadja: azt a feszültséget, amit a gyanúsítottak. illetve az igazi tettes cselekedetei mögött meghúzódó bonyolult motivációk (emberi, sőt, urambocsá’ társadalmi jellegű indítékok) széjjelbogozása jelenthet” – írta A négylevelű lóhere című epizódról Pályi András a Magyar Hírlapban, míg a Pesti Magyar Hírlap szerzője egy szerkezeti aránytalanságban látta az okát annak, hogy a sorozat nem érte el a célját: „Háromszor annyi időt tölt a film a nem is olyan nagyon bonyolult előzmények kibogozásával, mint magának a tettesnek a leleplezésével. Aztán amikor végre megtaláljuk, akkor felemás módon ismerjük meg magát a tettet, s elégtelen mennyiségű információt kapunk a tett indítékairól is.”
Bűnözők csak a régi világban voltak?
A Fóti és Mág könyveiből írott részek között egyébként látható különbség volt: előbbi jellemzően a klasszikus bűnügyeket preferálta, melyekben nem volt igazán szerepe a történelmi/politikai háttérnek, a tettesek között ugyan volt disszidens magyar (ráadásul Hardy Ferencnek/Francois Hardynak hívták, nehéz elhinni, hogy nem a világhírű francia énekesnő, Francoise Hardy nyomán), máskor galerivezér huligán, de sima haszonleső ingyenélők is, akik szintén a szocialista rendszer ellenségei, ezek azonban közel sem olyan vonalas választások, mint amelyekre Mág hegyezte ki a saját könyveit. Az ő tettesei ugyanis általában háborús bűnösök, akik békeidőben sem férnek a bőrükbe, és ez ellen finoman már szót emelt Lőcsei Gabriella is a Magyar Nemzetben: „A köznapi kriminalisztikai érdeklődés azonban előbb-utóbb tiltakozni kezd e leegyszerűsített bűnügyi természetrajz ellen. És, miután látta, hogy sikerült idehaza is, a televízióban is technikai szempontból kifogástalan, a műfaj kívánalmainak megfelelő krimit készíteni, elkezdi várni a valóban jelenidejű, a mai társadalomról is beszélő bűnügyi históriákat.”
Utóbbi már a sorozat utolsó részére, A holtak nem beszélnek címűre vonatkozik, mely azonkívül, hogy más rendezte, abban is különbözött a többitől, hogy egyedüliként színesben forgatták. Ebben még arra is odafigyeltek, hogy az ötvenes években játszódó film legalább megjelenésében megpróbálja megidézni a korszakot, miközben volt olyan korábbi rész, mely félig 1949-ben, félig 1960-ban játszódott, és a főszereplők nemcsak, hogy ugyanúgy néztek ki, mint a később játszódó részeknél, de még az az évtized is nyom nélkül múlt el rajtuk, leszámítva, hogy Avar István kapott egy másik zakót (és akkor még csak őrnagy volt, Gál százados pedig még csak főhadnagy). Pedig abban az alkotóknak igazuk volt, hogy a Megtörtént bűnügyek – a mai nézőnek legalábbis – sokkal inkább érdekesek korrajzként, mint krimiként: utóbbi műfaj olyan változásokon ment keresztül azóta, hogy ezek a bűnesetek elég már elég soványak rejtélynek, ráadásul szinte mindegyik arra megy ki, hogy ékszereik miatt kell meghalniuk szerencsétlen áldozatoknak, sehol egy hirtelen felindulásból elkövetett emberölés, egy gyűlöletbűncselekmény vagy éppen egy szexuális bűncselekmény.
Figyelemre méltók a Fóti jegyezte, jelen idejű részek áldozatai is: rögtön az első részben egy műkincskereskedőt gyilkolnak meg, aki nemcsak száraz Martinit tart otthon, de még inasa is van, mint a régi világban. A négylevelű lóhere áldozata egy jómódú orvosfeleség, aki szeretőt tart, a Gyilkosság Budánban pedig egy idős asszonyt ölnek meg, aki Kanadából kap csomagokat a rokonaitól, ez legalább annyit elmond a Kádár-korszakról, mint a tettesek kiléte. De láthatóan vonzotta az alkotókat az amerikai krimik légköre, amely a hétköznapinál jóval gazdagabb miliő mellett megjelent az olyasmi apróságokban is, mint Kertész Péter vagány panamakalapja. Szerencsére mint a legtöbb korabeli produkcióban, itt is remek színészeket láthatunk: Avar István tényleg meggyőző az unott nyomozó szerepében, Schütz Ila együgyű, de tudálékos titkárnője pedig a humorért felel, amikor épp játszik, bár ezt a figurát mai szemmel nehéz másnak látni, mint A Mindenbe Belepofázó Butuska Nőt, miközben a bölcs férfiak csendben megoldják a bűnügyeket. Bár jobban meggondolva, a megoldást gyakran valami véletlen löki az útjukba.
Végül az is érdekes, hogy volt, akiben pont az keltett aggodalmat, ha tényleg a valóságot mutatja be a sorozat: Halda Aliz, a Nagy Imre-perben kivégzett Gimes Miklós menyasszonya volt, a forradalom leverése után évekig nem tudott elhelyezkedni, végül már tanárnőként írta meg észrevételeit a Kritika folyóiratba arról, hogy mennyire felháborították a nyomozócsoport vallatási módszerei: „Elképedve néztem, ahogy a zokogó asszonyt kétoldalról közrefogva faggatják, s az arcába hajolva kiabálnak vele. Azon töprengtem: hogy érezném magam a helyében; gyanúsított végül is mindenki lehet. A kérdezési módszer olyan nyers volt, hogy már a film elején, amikor az inast gyötörték, hogy hol töltötte az estéjét, gyanakodni kezdtem: a mesét talán antidatálták, és itt most a Horthy-rendőrség kritikáját látjuk” – írta, a szocializmusban divatosnak nem mondható emberi jogi szemszögből. „Nem szerencsés – hogy úgy mondjam: pedagógiai szempontból – azt sugalmazni, hogy ez a módszer, az emberek ilyenfajta kezelése a magától értetődő, a természetes” – írta, a kor rendőrségét ismerve már-már naivnak tűnő elkötelezettséggel. Mondani sem kell, hogy ez a szemszög máshol nem is nagyon jelent meg.
A sok kritika ellenére azért azt is díjazták többen, hogy a Megtörtént bűnügyekben legalább már érződik a szándék, hogy egy valódi bűnügyi sorozat kerülhessen a tévébe – ahogy a Magyar Hírlap fogalmazott, egy „már majdnem jó magyar krimi”. Éppen ezért az irány a sorozat befejezése után is maradt: Fóti halála után mutatták be a könyvéből írt Halál a pénztárban című krimit (ezt Bednai Nándor rendezte), Bácskai Lauró pedig egy másik Fóti-mű alapján rendezte meg az Utolsó alkalom című tévéfilmet 1981-ben, Cserhalmi György főszereplésével, és ezt a filmet végre egységesen ünnepelte a kritika, mondván, na, tényleg tudunk mi, magyarok is krimit csinálni (a rendező szerint szerencséje volt: Müller Péter személyében avatott forgatókönyvíróval dolgozhatott, és végre elég pénz és idő is volt a filmre). Mág Bertalan könyve alapján pedig még egy sorozatot készítettek, Két pisztolylövés címmel. De akkorra már javában készült a magyar krimifilmek legnagyobb dobása, A Pogány Madonna, mely egészen máshonnan közelítette meg a műfajt, viszont minden korábbinál nagyobb sikert is ért el vele.
A cikksorozat korábbi részei itt találhatók.
