Ha a magyar tévés hőskor legendás sorozatai kerülnek szóba, A Tenkes kapitánya, A fekete város és társaik mellett óhatatlanul is elhangzik két olyan sorozat címe is, amelyek a rendszerváltás óta rendre megkapják a propagandasorozat jelzőt. Az egyik ilyen volt a cikksorozatban már korábban tárgyalt Bors, a másik pedig az Egy óra múlva itt vagyok, melyek azonban propaganda ide vagy oda, a valaha volt legnépszerűbb magyar tévésorozatok közé tartoznak. Számos közös vonásuk van: mindkettő a kisembert mutatja meg a történelem viharaiban, akiből a sorozat végére meggyőződéses kommunista lesz. Mindkettő jelentős részben a Horthy-korszak Magyarországán játszódik, illetve a második világháborúban, és mindkettő a kétségtelenül meglévő propagandajelleg ellenére igyekezett a lehető legkevésbé komolyan venni magát, miközben mindkettőben a parádés szereposztás is erősítette a szórakoztató jelleget.
A mi Kloss kapitányunk
Maga az alapötlet, hogy a szocialista rendszernek is meglegyenek a maga népi hősei, nem a magyar kultúrpolitikusok fejéből pattant ki először: már a Bors kapcsán is megemlítettük a Kockázat című lengyel sorozat főszereplőjét, a németeket éveken keresztül az orruknál fogva vezető Kloss kapitányt, akinek a kalandjait nálunk is nagy sikerrel vetítette a televízió. Láng Vince, az Egy óra múlva itt vagyok főszereplője már többé-kevésbé bevallottan Kloss mintájára íródott, de volt egy fontos különbség, amely a történelemből adódott: „Valamennyi szocialista ország megcsinálta a maga kalandos háborús filmsorozatát, elég ha a Kloss kapitányt említem. Magyarországon, sajnos, csekély volt a fegyveres ellenállás, így nekünk másképpen kellett ehhez hozzáfognunk. Már hangvételében is különböznie kellett a többitől. Ezért gondoltunk arra, hogy inkább figurákat teremtünk. Így született meg például Láng Vince, vagy a Spiller” – mondta a Tükörnek a forgatókönyvíró, Pintér József.
Bár ő a korszak sokat foglalkoztatott újságírója-szerkesztője volt (a Magyar Televízió politikai főszerkesztőségén is dolgozott évekig), Pintér Józsefről ma már elég kevés információ maradt fenn. Az interjúiban mindenesetre többször is igyekezett kidomborítani a rendszerhez való lojalitását: dorogi bányászcsaládból származott, gyerekként megtapasztalta a nyomort és a nélkülözést, majd a háború után jellegzetes pályát befutva népi kollégista és az új rendszer feltétlen híve lett: „Az úgynevezett »fényes szelek« korosztályához tartozom. Sok mindent átéltünk, de én köztük tanultam meg a közösségi élet értékét. Már ebben az időszakban elkezdtem írogatni cikkeket, verseket, és 1949-ben felkerültem Budapestre és újságíró lettem. Később Moszkvában tanultam a Komszomol iskolán. Az ellenforradalom leverése után pedig az Ifjú Kommunista című lap első főszerkesztője voltam” – nyilatkozta büszkén a Tükörnek. Pintér gyakori munkatársa, Wiedermann Károly lett a rendező, aki valószínűleg nem örült, ha a sorozatot a Borshoz hasonlították: „Szeretnénk, ha ez a sorozat más lenne, mint a többi” – mondta még a forgatás idején a Film Színház Muzsikának. „Viharos és véres korszakot ölel fel ez a tizenhat rész – 1937-től 1945-ig. E korszak szabadságharcosainak, a magyarországi és a környező országokbeli ellenállási mozgalmaknak akarunk emléket állítani, s emellett vérbelin jó kalandfilmet készíteni” – fogadkozott Wiedermann Károly.
Elvárások bőven voltak: még a sorozat felvezetésekor Sas György a Magyarország hetilapban figyelmeztette az alkotókat, nehogy elkövessék a Bors hibáit: ha „a főhős pozitív cselekedetei, hőstettei nem felelnek meg a közönség várakozásának, a negatív példák kerülhetnek az előtérbe. Megfigyeléseink szerint a gyerekek, például a Bors történeteiből nem mindig Bors Mátét, hanem az őt üldöző két tökkelütött detektívet, Oszit és Dezsőt választották a kalandok újramesélésének és eljátszásának főhőséül” – írta. Megszólalt a cikkben a számos film és sorozat, így az Egy óra múlva itt vagyok dramaturgjaként ismert Deme Gábor is, és az alkotók nevében számolt le a kalandfilmes fordulatokkal: „Ha valamelyikünk túl olcsó, átlátszó megoldást javasolt hősünk megsegítésére, a másik azonnal megálljt kiáltott és hősünket visszaküldtük az ellenség gyűrűjébe vagy csapdájába, hogy igyekezzék csak onnan a saját – és társai – erejéből, s a logika és a történelmi helyzet leginkább elfogadható és szükségszerű szabályai szerint kikerülni” – mondta Deme, hozzátéve, hogy a szocialista országok területén harcolt ellenállási mozgalmak történetének szakértője, Godó Ágnes hadtörténész is sokat segített abban, hogy minden résznek legyen legalább egy valóságra hajazó magva is.
A sorozat előkészületeiről először 1971-ben adott hírt a sajtó, amely egy tahitótfalui forgatásra kísérte el a stábot, de elmondták az alkotók, hogy több mint száz helyszínen készülnek a felvételek és már a jugoszláv tengerpartot is megjárta a stáb. Megírták azt is, hogy Láng Vince szerepét Harsányi Gábor kapja, akit már sok filmben és sorozatban láthattak a nézők, a kiugrást a Jó estét nyár, jó estét szerelem főszerepe hozta el számára, már az Egy óra múlva itt vagyok forgatása közben. A további főbb szerepekben Gyenge Árpád, Kállai Ferenc, Venczel Vera, Őze Lajos és Benkő Gyula volt látható, de összesen végül mintegy 360 szereplő vonult fel, és ahogy ezt akkoriban megszokhattuk, a mellékszerepekben is Bessenyei Ferencet, Gobbi Hildát vagy Sinkovits Imrét lehetett látni.
Mindent meg akartak mutatni
A hosszú előkészület után végül csak 1973 tavaszán mutatták be a sorozat első nyolc részét, melyek 1937 és 1941 között követték a főhős kalandjait. Akik olvasták e cikksorozat korábbi részeit, azokat vélhetően nem fogja meglepni, hogy a kritikai visszhang Az egy óra múlva itt vagyok esetében sem volt egyöntetűen pozitív, leginkább egyenetlennek találták a kritikusok a színvonalat: „Kettős szorításban dolgoztak a film készítői: számon kérhetik tőlük az izgalmat, a kalandot, a váratlan fordulatokat, de szigorúan vizsgáztathatják a történet valóság-hűségét, egy-egy mozzanat valószínűségét is. S e kettős szorításban párhuzamosan sok cselekményszál bonyolódik, sok sorsra kell folyton figyelni. Nem csoda, ha a rokonszenves filmesek fejszéje olykor kicsorbul a nehéz fán, amelybe vágták” – írta Vilcsek Anna a Magyar Nemzetben, és erre rímelt Bersényi Iván írása is a Magyar Ifjúságban, aki azt rótta fel az alkotóknak, hogy „rajtuk is úrrá lett a televíziósaink közt oly gyakori kór: mindent meg akartak mutatni”, és nem elégedtek meg azzal, hogy a cselekményre összpontosítsanak, hanem „teljes társadalmi és politikai keresztmetszetet akartak adni.” Ráadásul Wiedermann Károly rendezése
számos nyilvánvaló erénye mellett időnként indokolatlan naturalizmusával csak fokozza ezt a hatást. Másrészt a feleslegesen sok szál bonyolítása és egybeszövésének kényszere miatt túlontúl nagy szerephez jut a cselekményben a véletlen, és nem érvényesül maradéktalanul a műfajtól megkívánt kriminalisztikai logika sem.
Mások már a készülő folytatásra gondolva jelezték, hogy kicsit túlzás, hogy Láng Vince folyton ott van, ahol a fontos dolgok történnek: „Így joggal szurkolhatunk, hogy Láng Vince a jövőben ne legyen ott minden történelmi eseménynél. Ha a Don-kanyarban lefagy a lába, ne ő robbantsa fel a nyilas pártházat, s ha a Reichstagra kitűzte a lobogót, ne ő hajtsa végre az államosítást stb., stb. Vagy ha mégis igazi kalandhőssé lépne elő – amihez örömest szurkolnánk –, akkor ne archív filmekből vett részekkel palástolja, hogy bizony csak Münchausen báró rakétáin röpköd” – írta a Békés Megyei Néplapba Andódy Tibor. Amiben viszont mindenki egyetértett, az a dupla szerepben látható Harsányi Gábor alakítása volt (Láng Vince mellett a rá megszólalásig hasonlító rendőrspiclit, Luitnert is ő játszotta), amit nem győztek dicsérni a kritikák, amiért „lehetőséget kapott, hogy felragyogtassa jellemábrázoló és karikírozó tehetségének teljes színészi szivárványát, és hogy ezer arcán is mindig átérződjék derűjének emberi melegsége” – méltatta Bersényi Iván.
A közönség azonban nem osztotta az aggodalmakat, és a sorozat gyorsan a legnépszerűbbek közé került, Szilágyi Ágnes későbbi tanulmánya alapján „a 80 százalék körüli nézettsége és tetszése alapján egyaránt a nagy sikerek közé sorolható.” Amikor pedig kiderült, hogy a következő hat részre még minimum egy évet várniuk kell a nézőknek, a Hétfői Hírek a nyolcadik rész után már fel is tette a kérdést: „A tévénézők milliói nevében: nem lehetne-e megrövidíteni a várakozási időt?” De ezt vélhetően a cikk írója se gondolta komolyan, mivel a jó munkához akkor is idő kellett, és az év végén kezdték csak el a fennmaradó hat rész felvételeit, amint nehezített, hogy az orosz fronton játszódó részekhez nem volt elég hó (már akkor sem volt igazi tél!). Az eredeti terv az volt, hogy a következő évben be is mutatják az új részeket, de ez végül 1975-re csúszott.
Akárcsak a Bors esetében, itt is csalódást keltett a folytatás: „Mit mondhatok Lángról és az ő újabb kalandjairól a kilencedik rész alapján? Hogy többet vártam humorban is, izgalomban is? Ez igaz. Mint ahogy az is, hogy Láng mintha az esze, tudata növekedésével együtt vesztene az érdekességéből” – írta Kürti László a Film Színház Muzsikában az új évad első része után, és erre rímelt Molnár Géza írása is a Népszavában, aki elszalasztott nagy lehetőségként értékelte a folytatást: „Az Egy óra múlva itt vagyok legfőbb hibája talán az volt, hogy történelmileg reális szituációkban gondolkodva, hiteles alaphelyzetekből ugrott át – sokszor váratlanul és indokolatlanul – a kalandfilm műfajába. Ez a műfaji kettősség helyenként laza dramaturgiával, felszínes sillabusz-cselekményszövéssel párosult. A sorozatra, nem egy helyen, az elnagyoltság és felületesség nyomta rá bélyegét.” A sorozat egyenetlenségeit szerinte az olyan színészi teljesítmények egyensúlyozták némiképp, mint például a Spillert alakító Gyenge Árpádé. Hasonló következtetésre jutott a Pest Megyei Hírlap újságírója is, aki szerint „a színességre való törekvés, a szertelenség, nemegyszer a valóságmag hitelességét is kétségbe vonta”, viszont Harsányi Láng Vincéje sértetlenül emelkedett ki az ellentmondásokból.
Vállalkozóból hajléktalan
Az ő népszerűsége lehetett valóban a sorozat sikerének kulcsa, mert mai szemmel tényleg nincs nagy különbség a Borshoz képest, legyen szó a könnyed-humoros hangvételről, vagy éppen arról, hogy ugyanúgy nem érdekelte az alkotókat, hogy a szereplők frizuráját-sminkjét stb. az ábrázolni kívánt korhoz igazítsák. Bár az Egy óra múlva itt vagyok 1975-ben véget ért, Láng Vince még sokáig itt maradt velünk, az alkotók sem tudtak tőle elszakadni. Ahogy az lenni szokott, Pintér könyv formájában is megjelentette Láng kalandjait, míg több interjúban is fenyegetőzött azzal, hogy még egyszer, valamilyen formában visszatérhet a magyar tévénézők kedvenc kalandhőse: „Lehetne folytatni a felszabadulás után is a sorozatot. Például, miért ne foglalhatná el a Belügyminisztériumban Láng Vince azok helyét, akik annak idején oly kitartóan üldözték az öntudatos ellenállókat. Láng Vince érdekes utat járhatna be a felszabadult országban …” – gondolkodott hangosan az író az Új Szóban, de sajnos (vagy nem sajnos) nem tudhattuk meg, Láng Vince milyen lenne Rajk Lászlóként. Pintér József ugyanis maradt a dokumentumfilmeknél, így a miskolci Húskombinátról vagy a Péti Nitrogénművekről készített filmeket, és arról beszélt a Tükörnek, hogy „a nagy chilei mártírról, Allendéről, s a CIA szerepéről” szeretne dokumentumfilmet csinálni.
Úgyhogy Harsányi Gáborra maradt a feladat, hogy gondoskodjon Láng Vince örökségéről. Annál is inkább, mert innentől kezdve minden egyes interjúban szóba került a szerep, ő pedig elmesélhette az anekdotát arról, hogy a csendőröket alakító színészek tényleg, rendesen pofon ütötték, meg amikor a Váci utcán egy nő pofozta fel: „Nekem akkoriban egy kissé a fejembe szállt az Egy óra múlva itt vagyok szerepében elért népszerűség, és nagyképűen fogadtam a fiúkkal, hogy leszólítom a csábos tündért. Oda is léptem hozzá és úgy mutatkoztam be, hogy Láng Vince vagyok. – Én pedig a Piroska őrmester – nézett végig rajtam a leányzó és úgy képen teremtett, hogy a filmbeli csendőrőrmestertől sem kaptam sokkal enyhébb pofont” – mesélte A Hétnek 1978-ban. Húsz évvel később viszont arról is beszélt, hogy „újra kellene indítani a sorozatot, ugyanis az embereknek ma még inkább szükségük van erre a csetlő-botló kisemberre, mint a hetvenes években.” Ebben a folytatásban Láng Vince „korunk hősét, azaz vállalkozót alakít, akinek jobbnál jobb ötleteit próbálja megvalósítani”. Az ötlet akkor már annyira kész volt, hogy Harsányi a forgatókönyvön dolgozott, és az év decemberére tervezte a forgatás indulását. Ebből nem lett semmi, de Harsányi továbbra is makacsul szeretné feltámasztani legnevesebb szerepét, igaz, 2015-ben már a Népszabadságban annyiban különböző tervről beszélt, hogy Láng Vince ezúttal már vállalkozó helyett hajléktalanként térne vissza.
Az Egy óra múlva itt vagyokot jó párszor ismételte azóta a televízió, és a mai napig megvan még a tábora, melynek nem ártott az sem, hogy Bános Tibor a Magyarországban évekkel később alaposan leszedte a keresztvizet erről és a Borsról is: „Mindkettő vérszegény meseszövésével, ügyetlenül bonyolított cselekményével és más sutaságaival kevés nyomot hagyott a nézők emlékezetében. Inkább csak az elmulasztott lehetőségekre figyelmeztetett: mi mindent lehetett volna elmondani a fiatalabb korosztályoknak a háborúról, ha nem így fogták volna fel… ” De a sorozat népszerűségének nem ártott az sem, hogy többször is kommunista propagandaként hivatkozott rá a jobboldali sajtó, sem pedig az, hogy a filmes exporttal foglalkozó osztályvezető-helyettes arról panaszkodott az Új Tükörben, hogy sem ez, sem pedig a Bors „nem érdekelte a külföldet.” És hogy ez miért lehetett így? Harsányi Gábornak arra is megvan a válasza:
Ahogy végigvettük a magyar történelmet, megállapítottuk azt, hogy a történelem folyamán kell egy ilyen karakter: ezt a kis Láng Vincét állandóan ütik-verik, de mégis mindig túléli és kijön belőle, talpra áll. Gyakorlatilag ez egy magyar Svejk.
(A régi magyar sorozatok cikksorozat többi része itt érhető el.)
Kiemelt kép: Csabafi Attila / MTI
