Kultúra

A magyar James Bond olyan iramban küldte a jelentéseit, hogy az elvtársak a központban nem bírták a tempót

A pártállami magyar titkosszolgálat legsikeresebb ügynökéről sorozatban emlékezett meg a Magyar Televízió. Ez volt a Sólyom a sasfészekben, Koncz Gáborral a főszerepben. Mennyi volt a sorozatban a valóság?
Korábban a témában:

A magyar televízió saját gyártású sorozatai és filmjei között a kezdeti években meglepően kevés volt a rendes, felnőtteknek szóló krimi, akárcsak a mozifilmeknél. Ebben szerepet játszott egyrészt a „nyugati” eredetű műfajjal szembeni hagyományos ellenkezés, másrészt politikai okok is, hiszen a szocialista társadalomban hivatalosan nem létezhetett bűnözés. Maradtak hát azok az alműfajok, melyeket politikai tartalommal lehetett megtölteni, így a krimit sokáig csak a kémfilmek képviselték nálunk. A tévéből azonban ez is hiányzott egy jó darabig (már ha a Bors-féle munkásmozgalmi kalandfilmeket nem tekintjük annak), és 1974-ig kellett várni rá, hogy bemutassák az első magyar kémsorozatot, melyet ráadásul azzal adtak el, hogy valós eseményeken alapszik. Ez volt a Sólyom a sasfészekben, melynek Aczél János és Semsei Jenő írták a forgatókönyvét, de konzultáltak hozzá a történet egykori valódi főszereplőjével is, Démy-Gerő Sándorral.

A páratlan hírszerzőtehetség

Démy-Gerő a szocialista Magyarország hírszerzésének legsikeresebb ügynöke volt, de egészen mostanáig mégis nagyon keveset lehetett hallani vagy olvasni róla, Ungváry Krisztián viszont szerencsére az idén írt róla részletes tanulmányt a Betekintő című internetes folyóiratba. Ebből az alábbi történet rajzolódik ki: Démy-Gerő tüzér hadnagyként végzett a Ludovikán, de a háborúban nem vett részt komolyabb harci cselekményekben. A háború utáni új Magyarországon nem találta a helyét „horthysta” katonatisztként, és 1948-ban Ausztriába szökött, ahol a francia megszállási zónában megismerkedett a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége nevű emigráns szervezet néhány vezetőjével. Az MHBK a háború után külföldre menekült katonatiszteket tömörítő, katonai alapon felépített szervezet volt, amely elsősorban hírszerzői feladatokat végzett, és együttműködött a szövetséges nyugati titkosszolgálatokkal is. Sőt, a negyvenes-ötvenes évek fordulóján már össze is fogta az emigráns katonatisztekre támaszkodó hírszerzést, és emiatt a magyar kémelhárítás első számú célpontja lett.

Az MHBK tehát beszervezte Démy-Gerőt, akit nem sokkal később át is dobtak a határon, hamis papírokkal, és fontos feladatai voltak. Ő mégis az első adandó alkalommal – a magyarázata szerint gyűlölte az MHBK-t – feladta magát, jelentkezett az ÁVH irodáján, és miután jó benyomást tett a hírszerzésre, Weszely Péter néven beszervezték, majd visszaküldték Ausztriába. És ezzel kezdetét vette a páratlan történet: a még gyerekcipőben járó magyar hírszerzésnek is kellett kis idő, mire ráébredt, hogy Démy-Gerő személyében egy „páratlan hírszerzőtehetség” akadt horogra, aki a francia irányítású emigráns magyar hírszerzés legfelső köreibe is bejáratos volt, és olyan iramban küldte a jelentéseit, hogy az elvtársak a központban nem bírták a tempót. Tevékenysége nyomán Magyarországra küldött futárok tucatjai buktak le, nem beszélve az itthoni kapcsolattartóikról, végül összesen 51 ember került bíróság elé a működése eredményeként, sokukat ki is végezték. Végül egy szokás szerint elbaltázott ÁVH-akció miatt Démy-Gerő veszélybe került: a francia elhárítás egyik bécsi vezetőjét, Sárossy László csendőr főhadnagyot 1951-ben megpróbálták elrabolni, de az akció nem sikerült, és a vele jó kapcsolatot ápoló Démy-Gerőt inkább kivonták és hazarendelték, mielőtt gyanússá vált volna.

Működése példátlan sikere volt a magyar hírszerzés 1945–1990 közötti történetének, melyben Ungváry cikke szerint ez volt az egyetlen eset, amikor „ügynökökkel magasabb szinten sikerült beépülni ellenséges hírszerző szervek hivatásos állományába”. Nem véletlen, hogy propagandaszempontból is ki akarták használni ezt a sikert: a kor népszerű szerzője, Berkesi András két regényéhez is felhasználta Démy-Gerő történetének elemeit (Kopjások, Sellő a pecsétgyűrűn, mindkettőből film is készült), de magát a teljes sztorit végül a Sólyom a sasfészekben mutatta be – legalábbis ezt állították róla. A Szőnyi G. Sándor rendezte négyrészes sorozatot 1974 januárjában láthatták a magyar nézők, de a Film Színház Muzsika már korábban felhívta rá a figyelmet, hogy itt bizony nagy lesz a tét: „A megvert náci hadsereggel nyugatra menekült magyar fasiszta, nyilas tisztek Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége néven – amerikai segédlettel –megpróbáltak egy »magyar nemzeti hadsereget« létrehozni, amely, terveik szerint, majd megszállta volna az országot, hogy visszaállítsa a fasiszta rendet” – írták a sorozat ismertetőjében, de hozzátéve, hogy szerencsére „az előkészített katonai akció természetesen nem maradhatott itthon sem teljesen titokban. A részletek felderítése a még fiatal magyar demokratikus rend hírszerzőire hárult.”

A magyar James Bond

Túl azon, hogy rutinszerűen egyenlőségjelet tettek a régi rendszer sokszor kényszerűségből elmenekült katonatisztjei és a fasizmus közé, már itt is több dolog nem stimmel az MHBK leírásáról (még a nevét sem találják el). De nézzük inkább magát a sorozatot, melyben a Démy-Gerőről mintázott főszereplőt Dóczy Pálnak hívják, és Koncz Gábor alakítja. Rajta kívül Avar István, Solti Bertalan, Sunyovszky Szilvia játszották a további főbb szerepeket az ausztriai jelenetekben, a hazai hírszerző tiszteket Somogyvári Rudolf és Polgár Géza alakították. (Solti és Avar figuráit egyébként valós személyekről mintázták: az előbbi alakította Zákonyi tábornok valójában az MHBK parancsnoka, Zákó András megfelelője volt, az Avar István alakította Korpássy őrnagy pedig Korponay Miklós, az MHBK vezérkari főnöke volt.)

Így, hogy ismerjük a valódi sztorit, nyugodtan kijelenthetjük, hogy tényleg csak minimális pontokon egyezik a sorozatéval, melyre leginkább csak inspirációként hathatott Démy-Gerő története. A történetet kapásból előbbre hozzák, és 1947-ben, még a kommunista hatalomátvétel előtt játszódik valamilyen okból: még Kossuth-címer van, a magyar hírszerzésben sem elvtársoznak, hanem következetesen alezredes bajtársnak szólítják Somogyvári Rudolfot. Hogy ezt milyen megfontolásból tették a forgatókönyvírók, az rejtély: talán a Rákosi-rendszerrel való azonosulást próbálták elkerülni, és az annak hírszerzését is irányító ÁVH neve sem csengett túl jól. Dóczy Pál átfordítása is kimarad, hiszen itt őt már eleve a magyar hírszerzés küldi ki Ausztriába, hogy épüljön be a népi demokrácia ellenségei közé.

A sorozat ráadásul nem is árulta el egészen a harmadik részig, hogy kicsoda „Sólyom”, akiről a hazai hírszerzők beszélgetnek, noha valójában már nagyon korán teljesen egyértelmű, hogy csakis Dóczy lehet az. Az ő jelentéseinek köszönhetően lepleznek le előbb egy terrorakciókra készülő budapesti sejtet, majd a végén sikerrel szerzi meg az MHBK Magyarország elleni haditerveit (amiket természetesen egy HADMŰVELETI TERV feliratú dossziéban tartanak!) – mint tudjuk, a valóságban ügynökök kilétét fedte fel, és mivel az MHBK eleve elsősorban hírszerzéssel foglalkozott, katonai erő híján haditerveik sem nagyon lehettek. A sorozatban viszont végig valami félkatonai szervezetnek ábrázolják, és a francia illetve egyéb külföldi hírszerzéssel való kapcsolat sincs igazán kidomborítva, ellenben az MHBK tagjai géppisztollyal lövöldöznek Dóczyra az osztrák országúton fényes nappal.

Az alkotók beemeltek egy szerelmi szálat is: a nagy szoknyapecér Dóczy elcsábítja az MHBK-ban fontos szerepet betöltő Sárossy Ildikót (Sunyovszky Szilvia), sőt a menyasszonya is lesz. A valóságban Démy-Gerőnek itthon volt családja, és többek között miattuk is döntött úgy, hogy hazaérkezve feladja magát. Persze nincs kizárva, hogy Démy-Gerő is csapta a szelet egy fontos pozícióban lévő, emigráns szépségnek, de erről sehol sincs szó, viszont a magyar szuperügynöknek James Bonddal kellett felvennie a versenyt, úgyhogy a kémkedés mellett a sorozatban fontos csajozós és akcióhős feladatai is lettek. A végén pedig szó sincs a Sárossy-ügyről, hanem azért kell hazajönnie, mert az ellenség valahogy rájön, hogy valaki beépült a soraikba, ezért Dóczy egy izgalmas autós üldözést követően hazaszökik, birtokában a fontos tervekről készült fotókkal.

A sorozat bemutat számos kötelező kémfilmes kelléket: hogy Dóczy és a hazai hírszerzés milyen titkos jelnyelvvel kommunikált egymással, vagy hogy titkos dokumentumokat fotóz, de a konkrét munkájából leginkább csak annyi látszik, hogy Koncz Gábor a sötétben motoszkál (ez utóbbit az Esti Hírlap kritikusa szóvá is tette: „Feltehetően a jövőben hasonló típusú filmekben számításba kell venni a néző képernyőjének nagyon különböző technikai színvonalát is”). Érdekesebb lehetett az akkori nézőknek, hogyan mutatja be az emigrációt a sorozat, hiszen a cselekmény nagy része az MHBK vezetésének otthont adó osztrák kastélyban játszódik: azt már tisztáztuk, hogy „fasisztákról” van szó, bár a sorozat meglepően kesztyűs kézzel bánik velük, és nem annyira a gonoszságukat domborítják ki, hanem sokkal inkább a honvágyra helyezik a hangsúlyt. Az emigráns magyaroknak ugyanis hiányzik a csárdás, a magyar koszt és a magyar lányok – arra viszont egy szóval sem utalnak, hogy leginkább azért nem otthon vannak, mert az országukat megszállta a Vörös Hadsereg. Elveszik a disszidálást fontolgató nézők kedvét a menekülttáboroktól is, ahol egy szigorú apáca előbb leszidja Dóczyt, amiért az a házirend ellenére nappal is a hálóteremben tartózkodik, majd tovább leckézteti:

Aki odaátról jön hozzánk, az mind csak kér. De egynek se jut eszébe, hogy megköszönje a Jóistennek azt a darab kenyeret, amit tőlünk kap!

Ami még érdekes, hogy a készítők még csak kísérletet sem tesznek rá, hogy tényleg elhiggyük, 1947-ben és Ausztriában járunk: mind a szereplők megjelenése, mind az ingerszegény háttér és díszletek alapján ugyanúgy járhatnánk a hetvenes évek elején is, leszámítva az autókat. Cserébe a negyvenes évek filmjeit idéző bombasztikus kísérőzene harsan fel a legizgalmasabb pillanatokban, de még akkor is, amikor mondjuk Koncz Gábor csak jelentőségteljesen néz.

Sólyom értelmetlenül kockáztatja az életét

Ezek közül a korabeli kritikák érthetően csak keveset érintettek. A Sólyom a sasfészekben mégsem aratott nagy sikert, de más okok miatt. Vámos Miklós a Film Színház Muzsikában szimplán unalmasnak nevezte a sorozatot, Barabás Tamás a Tükörben pedig felteszi a kérdés, miért nem tudnak a magyarok jó krimit csinálni? Ráadásul merészen még azt is megjegyzi, hogy a régi rendszerben még tudtak, hiszen pozitív példaként hozza fel az 1939-ben készült, 5 óra 40 című magyar krimifilmet. A Sólyom a sasfészekben viszont szerinte sem sikerült jól, túl volt nyújtva, és tele volt olyan logikai bakugrásokkal, miszerint „Sólyom majdnem értelmetlenül kockáztatja az életét. Ugyanis tíz perccel azután, hogy lefotózta az ellenforradalmárok titkos iratait, azok felfedezik cselekedetét, nyilvánvaló tehát, hogy már másnap átdolgozzák összes tervüket, s ha névsorukat felfedték is, más embereket keresnek hozzá!”

Pályi András a Magyar Hírlapban egyenesen azért bírálta az alkotókat, mert túl szimpatikus színészekre osztották a gonoszok szerepét: „Közismert dolog, hogy a krimiben a néző általában többnyire a jó fellépésű és rokonszenves hősöknek szurkol. Ha tehát az ellenséges figurákat olyan vonzó színészek kelthették életre, mint, mondjuk Avar István vagy Solti Bertalan, nem ártott volna mégis valamelyes lélektani motívumokkal ellensúlyozni a nekik szükségképp kijáró szimpátiát.” Mások viszont pont ezért dicsérték a sorozatot, hogy nem túlozták el a gonoszságukat: „Nem »tettek rá« még külön egy-egy adag gonoszságot ezekre a reakciós figurákra, egyszerűen eljátszották ezeket az embereket, akik osztályérdek és világnézeti meggyőződés miatt tudatos ellenségeivé váltak a rendszernek” – írta Bernáth László az Esti Hírlapban, és hasonlóan gondolkodott Bersényi Iván is a Magyar Ifjúságban: „Kalandfilmről lévén szó, természetesen a jellemábrázolás teljessége sem volt az írók feladata. Ezért csak dicséret illeti őket, hogy törekedtek az egyszínű, a csak fehér vagy csak fekete jellemfestés elkerülésére.” Bírálni azért ő is bírált, de csak óvatosan: „Elmarasztalni csak azért lehet őket, hogy nem tudtak kellő következetességgel szakítani a kalandfilmek szokványaival. Szerencsére azonban csak a végkifejletnél, a befejező negyedik résznél kísértettek indokolatlanul hosszadalmasan a már sokszor elcsépelt kémfilmes ötletek, megoldások.” A színészeket pedig gyakorlatilag mindenki dicsérte.

Ünnepelték, de másodrendű állampolgárnak kezelték

A sorozatnak folytatása nem lett, noha a Belügyminisztérium a felszabadulás 30. évfordulója ünnepségeinek megrendezésére vonatkozó irányelveiben megemlítette, hogy „folytatni kell a Sólyom a sasfészekben c. tv filmsorozatot, amelyben hírszerzésünknek az 1950-es években elért eredményeit dolgozzák fel”, de valamiért ezt a tanácsot nem fogadták meg. Még érdekesebb, mi lett a propaganda által ünnepelt Dóczy Pál/Démy-Gerő Sándor sorsa: hát egyáltalán nem bántak vele hősként. „Miközben szolgálataira igényt tartottak, képességeit kihasználták, származása miatt mégis másodrendű állampolgárként kezelték” – írja Ungváry Krisztián, aki szerint a magyar titkosszolgálat képtelen volt megfelelően „legendázni” a szolgálatból kivont ügynököt, azaz hihető és jól működő fedősztorit találni a számára, amivel új életet kezdhetett volna.

Ezek a rossz legendák aztán végigkísérték a polgári életbe Déri Józsefként visszatérő Démy-Gerő további éveit: különféle külkereskedelmi vállalatoknál dolgozott, de a személyazonosság-váltásból folyamatosan problémái adódtak, és pár évig nyugatra sem utazhatott (pedig a munkaköre megkívánta volna), hiszen fennállt a veszélye, hogy letartóztatják a külföldi titkosszolgálatok. Később aztán újra foglalkoztatta a hírszerzés is, mivel négy évre kiküldték az Elektroimpex képviselőjeként Algériába. Végül 1983-ban ment nyugdíjba, a rendszerváltás után pedig nem nagyon bolygatták az ügyét, és visszavonultan élve halt meg 1996-ban. Most, hogy az anyaga már kutatható, és több szempontból is érdekes életútról van szó, lehet, hogy egyszer valakinek újra eszébe jut majd filmre vinni az életét, ezúttal már a valóságnak megfelelően. Legalábbis akadálya most már nem lenne.

A cikksorozat korábbi részei itt találhatók.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.