Kultúra

A Városligetben egykor óriási bálna is várta a látogatókat

Vincze Miklós
Vincze Miklós

újságíró. 2019. 01. 05. 20:21

A millenniumi kiállítás pavilonjai közt egy igazi kakukktojás is megbújt: mutatványosok, gépek és étterem helyett méretes akváriumok voltak benne, tetején pedig egy jókora bálna nyújtózott.
Korábban a témában:

Az államalapítás ezredik évfordulójára készülő Budapesten minden addiginál nagyobb építkezési hullám indult el: megszületett a Műcsarnok, az Iparművészeti Múzeum, a Szabadság (akkor Ferenc József) híd, illetve a ma leginkább kisföldalattiként emlegetett, a rendszerváltás után a romokból feltámasztott, átadásakor még gyönyörű felszíni épületekkel is rendelkezett Milenniumi Földalatti Vasút.

Néhány álom persze örökre a tervasztalon maradt: nem született például ezer méter magas piramis a Gellérthegy mellett, a legfontosabb cél azonban megvalósult, hiszen az Andrássy út végén több mint félmillió négyzetméteren kinőtt a földből a kétszáznegyven pavilonnal rendelkező Ezredévi Kiállítás, benne az Állatkert részeként – az ezidőtájt Európa-szerte népszerű emberi állatkertek magyar adaptációjaként – bemutatott kétszázötven afrikai bennszülöttel, illetve a hetvenezer négyzetmétert elfoglaló, a török kori fővárost idéző Ős-Budavára.

Száz éve még afrikai bennszülöttekkel is találkozhattunk volna a budapesti állatkertben
A rabszolgaságot ugyan már legalább százötven éve eltörölték a fejlett országokban, néhány üzletember még jópár évtizedig nem hagyott fel a szokással.

Történetüket korábban egy számos pavilon képével megtűzdelt cikkben foglaltuk össze, egy kevésbé ismert részlet felett azonban nem csak a mi tekintetünk, de az elmúlt évtizedek tanulmányainak szerzője is átsiklott.

A kor, melyben milliók nyüzsögtek a Városliget mára eltűnt épületeiben
Budapest ezekkel a monumentális építkezésekkel ünnepelte az államalapítás ezredik évfordulóját.

“A tenger csodái” feliratot viselő pavilon képe néhány nappal ezelőtt bukkant fel egy fotó a Facebook egy régi fővárosi fotókat gyűjtő csoportjában:

A Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményébe a Központi Antikvárium egy húsz évvel ezelőtti árveréséről átvándorolt fotót egy ismeretlen fényképész készítette, sokszorosítására pedig nagy számban sosem került sor, így tényleg igazi, eddig kevesek által látott darabról beszélhetünk.

A furcsa épület emlékét mindössze a kiállítás nyitánya utáni években született sajtótermékek őrzik – közülük a legjobban talán A Magyar Szemle 1896. szeptember 20-i száma emlékezik meg a látványosságról:

“Ha barangolásunk közben egy nagy czethalba botlunk, tanácsos lesz megállani. Ez egy óriási tengeri emlős, mely körülbelül akkora, mint egy normális hónapos szoba, aránylag nagyon szerény pavillon tetején huzta meg magát. E pavillon a következő hangzatos feliratot viseli a homlokán: A tenger csodái! Már maga a tenger is elég, hogy érdeklődésünket lekösse. Hát még csodái! Ennek lehetetlen ellenállni s ha fanyar kedélylyel is, de habozás nélkül leszurjuk a 30 kr. különántrét és belépünk a tengernek mélyen tisztelt csodáihoz. Nem tagadom, első pillanatra kiábrándulásfélét érez az ember. Nini, hát ide bent nincsenek czethalak? Bizony nincsenek s jól meggondolva a dolgot, azokban a nagy műizléssel dekorált apró medenczékben még egy jónevelésű harcsa sem férne el. De ha czethal nincs is, csoda annyival bővebben akad. Jóformán minden csoda-számba megy, a mi itt szemünk elé kerül. Látunk tengeri rózsákat s nagy hamar megtudjuk, hogy azok a rózsák nem a növény-, hanem az állatfajhoz tartoznak. Vizben uszkáló eleven rózsák! Melyik gigerlinek volna kurázsija ezeket gomblyukába akasztani? A medenczék fenekén heverő kövek és kavicsok felett pompás szivárványhalak uszkálnak és sárkányfejek hevernek, mig a fátyolszerü zöld moszatok között apró czápák uszkálnak. Nos, ezek nem nyári czápák, nem kánikulai szörnyek, hanem takaros, sötét drappfoltos apró halak, melyek a légynek se vétenek, vagy legfölebb a légynek. Sokkal inpozánsabban hatnak reánk a szelidebb kedélyü hatalmas tengeri rákok, melyek közül a homárt mint ismerőst üdvözölhetjük, minthogy a nagyvendéglők kirakatában gyakran megjelenik. Egy medenczével odébb meduzákat és polipokat láthatunk. A nevük ismeretes, de mi a nevek mögött valami rémséges tengeri szörnyeket képzeltünk s alig vagyunk hajlandók elhinni, hogy a tenger megmérhetetlen hullámaiban ilyen apróságok élősködnek. A tengeri tüskösök s a szines csigák olybá tünnek föl, mint apró játékszerek, melyeket a múupar termel s csak ha jól megnézzük, tapasztaljuk, hogy valamennyi él és mozog. Érdekes a háttérben az a darab tengerfenék, melyet a messze tengerből plántáltak ide a szárazföldre hamisitatlan sósvizből és tengeri növevényzetből. Szóval, a hegy nem mehetvén Mohamedhez, Mohamed ment a hegyhez, vagyis a tenger eljött hozzánk, hogy kiállitásunk érdekességét öregbítse. Egész bátran időzhetünk akár egy félórát ebben a szórakoztató, vagy ha ugy tetszik: tanulságos akváriumban, a nélkül, hogy tengeri betegséget kapnánk, azután ismét folytathatjuk barangolásunkat szárazon.

Az épületnek az élclapokban is volt visszhangja – in: Borsszem Jankó, 1896. június 21.

A Hét riportere még ennél is jobban el volt ragadtatva a korábban sosem látott furcsa lényektől, 1896. május 30-án ugyanis ez az írás jelent meg a lapban:

“[…] a kiállítás egyik kedves, vonzó, vagy ha úgy tetszik tanúlságos látványossága, nem szűkölködik czethal nélkül. Ott nyujtózkodik a tenger e hihetetlen kolosszusa teljes életnagyságban a takaros pavillon tetején. Igaz, hogy nem eleven, de mint műczethal is imponálni tud arányaival és méreteivel. A két tudós tanár akváriuma a következő felirást viseli: A tenger csodái! S a kik az akváriumot bévül megnézték, azok e felirást igen merésznek találják. […] A derék vállalkozók egy darab hamisitatlan tengert varázsoltak a kiállitás közepére, meg pedig egy titkaiban, csodáiban tudással, művészettel és izléssel leleplezett tengert. Élénk dekorativ keretben megismerkedhetünk a tengerfenék ösmeretlen, csodás faunájával. A természet produkáló képességének milyen különös alakzatai kerülnek szemhatárunk körébe! Az első medenczét a tengeri rózsák többféle faja tarkitja, pompás szivárványhalak uszkálnak az igazi sósvizben, a homokban szerteszét sárkányfejek és soha nem látott halak hevernek, meglepően utánozva szinben és alakban a fenéken heverő köveket és kavicsot. Az ember minduntalan azt a kérdést intézi önmagához vagy társához: állat-e ez vagy növény? De lehet ásványnak is nézni. A fátyolszerüen zöld moszatok között kis czápák bujkálnak mohó fürgeséggel s valamivel odébb hatalmas tengeri rákok viaskodnak egymással. Ezek között különösen nevezetes a nagy amerikai pánczélos rák, mely a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, éppúgy, mint a hires medúzák és polipok. De az érdekes akváriumban elhelyezett tengeri csodáknak sokasága is csodás. Ki győzné elősorolni a töméntelen tengeri csillagot, tengeri tüsköst, szines csigákat és remete-rákokat. És minden él, mozog és filozofikusan szólva: küzd a létért. El sem akarjuk hinni, hogy a kiállítás bezárásával ez az érdekes s tudományos szempontból is megbecsülhetetlen látványosság, mely létrehivóinak, Szirmai és Lendl uraknak annyi jól megérdemelt elismerést szerzett, eltünjék a fővárosból. Reméljük, hogy az illetékes körök gondoskodni fognak, hogy a kiállitás után újból felépítsék s állandó lakhelyet biztositsanak a tenger csodáinak, miket megtekinteni egy látogató sem fog elmulasztani.”

Az Építészeti Szemle kritikusa (1896. augusztus 30.) társainál jóval keményebben fogalmazott, hiszen a Magyar Általános Kőszénbányák Rt. Szvoboda Gyula által tervezett, a látogatókat két funkciótlan fatorony mögött fogadó pavilonja mellett ezt az alig háromszáz négyzetméteres épületet találta a legcsúnyábbnak. Így írt róla:

“Bátran versenyezhet előbbivel izléstelenség dolgában az u. n. Tenger csodái címü pavillon. – Gerster Kálmán építész alighanem azt akarta jelképezni az épület tetejére fektetett szörnyeteggel, hogy az fogja a kiállitás jövedelmét elnyelni? mindenki megbámulja ezt az »izléses« pavilont s csudálkozik, hogyan tehetett ilyen szörnyeteget az épületre a tervező.”

A Deák Ferenc- és Kossuth-mauzóleumot is tervező Gerster épületének építészeti minősége ilyen beltartalom mellett persze senkit sem érdekelt, főleg, hogy a “tulajdonképen egy-egy hasból és egy csomó súgárból álló, […] a vizből az eleséget a telhetetlen gyomorba” hajtó tengeri rózsák, czápák, az óriás teknős békák, a villanyos halak, a virgoncz csikóczák, vagy épp a remete-rákok korábban sosem látott, a látogatók legfurcsább álmait is messze túlszárnyaló állatok az emberektől karnyújtásnyira, egy üveglap mögött élték az életüket, betekintést engedve abba a világba, amit a betérők átlagemberként sosem láthatnának.

A remeterák

A Vasárnapi Ujság az akváriumról szóló cikke az állatok némelyikéről tökéletes leírást is adott, de ezek közül is messze kiemelkedik a remeterákról írt néhány bekezdés:

 

“Igen élénk kis portéka, vigan éli a világát a tenger sós vizében s nem is volna egyéb baja, csak hogy épen csupasz az egész teste, nincs olyan kemény pánczélja mint egyéb rák atyjafiainak. Már pedig így hamar felfalná az a sok mindenféle torkos tengeri szörny, a mi itt is úszkál százával a szomszédos medenczékben. Hát még a nagy tengerben! A kis rák tehát így gondolkozik: ha nekem nincs pánczélom, van másnak, s belebúvok abba! És úgy is cselekszik. Talál a tenger fenekén elég üres csigahéjat, a melyből már kipusztúlt a gazdája – s szépen belebúvik valamelyikbe. Ez lesz ezentúl a háza, ezt czipeli magával mindenfelé, s ebbe húzódik be, ha valami veszedelem fenyegeti. Igen, de a tengeri rózsa, úgy látszik, bölcsen ismeri a kis rák eme szokását s nem késik azt hasznára fordítani. Szépen odacsúszik egy ilyen csigahéjhoz, a melyben rák tanyázik, rá tapad erősen, aztán ettől fogva a kis rák, mint valami ingyen fuvaros czipeli a tengeri rózsát előre-hátra, útaztatja szépen a homokos fenéken, a nélkül, hogy a ravasz rózsának csak mozdulnia kellene.”

A főrendek

Ezek a szempontok persze egyáltalán nem zavarták a látogatók millióit: örömmel váltottak jegyet az akváriumba, sőt, az átlagemberek mellett az uralkodócsalád tagjai is többször feltűntek a jókora üvegtáblák előtt.

1894-es fotó az akkor tizenegy éves Erzsébet Máriáról és édesanyjáról – in: Vasárnapi Ujság, 1901/42. sz.

Rudolf főherceg felesége, Stefánia belga királyi hercegnő (1864-1945) és lánya, a későbbi Erzsébet Mária főhercegnő (1883-1963) látogatásának jó eséllyel hiteles emlékét a Fővárosi Lapok (1896. június 10.) őrizte meg:

“Vasárnap déltájban például Stefánia főherczegasszony sétált leányával, Erzsébet főherczegnővel a kiállításban. Mikor a tengeri akvárium elé értek, a kis főherczegnőnek nagyon megtetszett az akvárium tetejét díszítő óriási czethal. Elolvasta az akvárium feliratát: – A tenger csodái – s ezután arra kérte fenséges mamáját, néznék meg az akvárium belsejét. Stefánia főherczegasszony figyelmeztette ugyan a kis főherczegnőt arra, hogy nagyon sokan vannak az akváriumban, de Erzsébet főherczegnő tovább könyörgött, mire a főherczegasszony bement leányával az akváriumba. Megváltották jegyeiket s elindultak a körutra. Az akváriumban senki sem ismerte fel őket, csak az egyik pénztárosnő. Ez le akarta hivni az akvárium emeletén lévő Szirmai tulajdonost, a nagy tömegen azonban nem volt képes keresztülhatolni. A magas vendégek megpróbáltak belevegyülni a néző közönségbe, de a nagy tolongásban alig tudtak egy pár lépést előbbre haladni, ugy, hogy nemsokára megfordultak s a nélkül, hogy megnézhették volna az állatokat, mosolyogva távoztak az akváriumból s igy a kis főherczegnő kivánságának kielégítése nyugodtabb időkre maradt.”

in: A Hét, 1896. május 31.

A tulajdonosok

A rövid riportokból fény derül arra is, hogy a pavilont Szirmai Antal és dr. Lendl Adolf hívta életre. Mindketten fontos tagjai voltak a századforduló Budapestjének: a kiállítás megnyitásakor harminchat éves Szirmai (1860-1927) Lotz Károllyal együtt dolgozott az Operaház freskóin, de leginkább életképek, tájképek és templomi freskók alkotójaként, illetve az Iparművészeti Főiskola tanáraként volt ismert.

Önarckép – Fotó: Kieselbach Galéria és Aukciósház

Dr. Lendl Adolfot 1894-ben megnyitott praeparatoriuma és tanszerkészítő intézete, Budapest első hasonló intézménye tette igazán híressé, hiszen Európa számtalan múzeumát és középületét látta el a zoológusok felügyelete mellett élethűen preparált állatokkal, a századfordulón pedig már büszkén hirdethette: cége számos főherceg, herceg és fejedelem – köztük József főherceg – udvari szállítója, valamint a kor nemzetközi kiállításainak sokszoros kitüntetettje.

in: Vadászlap, 1910. július 15.

Hosszú út vezetett azonban idáig: a bölcsészdoktorátus és a középiskolai tanári diploma megszerzése után a tudományegyetem állattani tanszékének tanársegédjeként, valamint Herman Ottó útitársaként Skandináviában szerzett tapasztalatait előbb a Nemzeti Múzeum állattárának előbb segédőreként, majd preparatóriumának vezetőjeként (1890-től) kamatoztatta: tanulmányokat írt, és folyamatosan továbbképezte magát az Európa-szerte egyre népszerűbbé váló területen. Cége megalapításakor már a fővárosi polgárság megbecsült tagja volt – tökéletes bizonyítéka ennek, hogy ugyanabban az évben a Könyves Kálmán nevét viselő szabadkőműves páholy mesterévé avatták.

Az 1872-ben alapított Könyves Kálmán Szabadkőműves Páholy tagsági jelvénye – Fotó: Monetarium

A szabadkőművességről

A furcsa legendák, félreértések és összeesküvés-elméletek által övezett szabadkőművesség magyarországi történetét, illetve világszerte egyedülálló központját egy korábbi cikkünkben mutattuk be, később pedig a Margit körút elfeledett páholyházát is szemügyre vettük.

1896-ban megalapította, majd tíz éven át vezette a magyar természettudomány legnagyobb elméinek cikkeit közlő A Természet című magazint, negyvenes évei végén pedig az Állatkert teljes megújításának szakmai irányítását vállalta magára: az ő erőfeszítései nyomán született meg a ma Varázshegyként emlegetett Nagyszikla, és teremtette meg a kert mai szerkezetét.

Lendl Adolf időskori portréja – in: Állattani Közlemények 51., 1964, p. 6

Munkáját az Állatkert igazgatói pozíciójával, valamint a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagságával honorálták. A Tanácsköztársaság idején betöltött szerepe miatt karrierje 1919-ben megbicsaklott, a következő évtől viszont egészen 1926-os nyugdíjazásáig újra a kert vezető pozícióját töltötte be. Életét a Budapest Folyóirat 2018. januári száma foglalja össze.

Fél év jutott neki

Jó eséllyel Lendl neve is elég volt tehát ahhoz, hogy az épület vonzza a betérőket, a bejárat után barlangszerű üregek sorává váló zsúfolt kiállítótér fajgazdagsága nélkül azonban nyilvánvalóan hamar lehúzhatta volna a rolót. Biztosra vehető az is, hogy a két férfi nem ezzel az ötlettel vált dúsgazdaggá, hiszen az érzékeny fajok miatt a víz hőmérsékletét folyamatosan tizenkét fok alatt kellett tartaniuk. Ehhez a korabeli cikkek szerint napi hét métermázsa, azaz hét mázsa jeget használtak el, a harmincezer liternyi vizet pedig az első tervekkel ellentétben rendszeresen az Adriai-tengerből frissítették.

Mindez önmagában sem lehetett túl olcsó, az elhullt – majd kitömve a Szirmay által festett, tengerfenéket idéző falakra helyezett – példányok pótlása, illetve az újabb fajok “Rovignóból, Nápoly környékéről” (ma Rovinj, Horvátország) való beszerzése pedig további vaskos pénzkötegeket emésztett fel. Igazi bravúr volt tehát az Osztrák-Magyar Monarchiában a már említett Rovigno után másodikként megszületett akvárium fenntartása, az állatok egy része azonban nem bírta sokáig a számukra a minden igyekezet ellenére is steril környezetben.

A május végén hirtelen beköszöntő nyár áldozatává vált többek közt a négy polip is, melyekről a Vasárnapi Ujságban megjelent, egyikük nézőpontjából leírt történet is szól:

Egy szegény polip története… by on Scribd

Az Ezredévi Kiállítás október 31-i zárását megelőző hetekben számos pavilon tulajdonosa próbálta a fővárossal meghosszabbítatni saját vállalkozása életét, kérvényezve, hogy legalább néhány éven át működtethessék a kávémérésüket, vendéglőjüket, illetve szórakoztató létesítményeiket – így tett Lendl is, aki egyetlen évnyi haladékot kért, hogy a városban felépítendő állandó kiállítótér megszületése után ne kelljen újra beszereznie az összes állatot. A Főváros persze minden kérvényt elutasított, lemondva a jókora bérleti díjakból származó bevételekről. Az év végén a kétszáznegyven pavilon jó része eltűnt, az Ős-Budavára azonban még egy évtizeden át, az épületek életveszélyessé válásáig üzemelt.

Kevésen múlt, hogy az akvárium túlélje a bontási rohamot, hiszen a vállalkozás életben maradását a kultuszminiszter, valamint az illetékes szervek egyikeként beleszólással rendelkező sétányügyi bizottmány, illetve a törvényhatósági bizottság is támogatta. A Városliget nyugalmának örökre való eltűnéséért aggódó fővárosi közgyűlést mindez persze nem hatotta meg.

Az egykori kiállításnak ma már csak egyetlen részlete látható, de az sem eredeti formájában: az Alpár Ignác tervei szerint főleg fából épült huszonegy tagú Történelmi Épületcsoportot ugyan lebontották, helyén azonban 1908-ra, négyéves munkával megszületett a ma Vajdahunyadvárként emlegetett – Vajdahunyad várával korántsem megegyező –, tartósabb anyagokból újjáépített mása.

A városligeti Vajdahunyadvár ihletője már feleannyira sem romantikus látvány, mint rég
A város a második világháború után Románia egyik legnagyobb acél- és vaskohászati központja lett.

Út az első magyar állandó akváriumig

A ma az Operettszínháznak otthont adó Somossy Orfeumtól alig néhány méterre lévő téren állhatna ma az Aquarium

Lendl a városligeti épület lebontása után sem adta fel a tervét: társaival, az országgyűlési képviselő gróf Batthyány Tivadarral és a tengerhajózási főfelügyelői posztot és a Fiumei Tengerészeti. Akadémia igazgatói székét is elfoglaló Solymásy Oszkárral 1905-ben például arra kérte a fővárost, hogy a Gyár utca Andrássy út és Mozsár utca közti szakaszán – a mai Jókai tér helyén –, a föld alatt alakíthassák ki az első budapesti tengeri kiállítás termeit, melyek harminc év után a főváros tulajdonába kerülnének,cserébe a díjmentes engedélyért.

A Fischer József által jegyzett terveket a mai Uránia Nemzeti Filmszínházat építtető Uránia Magyar Tudományos Egyesület lapja őrizte meg, szövegében pedig sugallta:

ha nem akarunk lemaradni “az oly gyakran emlegetett művelt Nyugat országainak fővárosunknál jóval kisebb” városaitól, vagy akár Oroszország nagyobb településeitől, legfőbb ideje lenne a fővárosnak igent mondania a tervre, főleg annak fényében, hogy az földalatti termei miatt az egyre értékesebbé váló zöldterületből sem hódítana el túl sokat.

Így is festhetne a mai Jókai tér
A felszíni fogadóépület az Andrássy út felől

Ez a 26 méter széles, 35 méter hosszú és öt méteres belmagasságú, a tenger mellett Duna, Tisza és a Balaton élővilágát is bemutatni vágyó teremsor szempontjából is jó döntés lehetett volna, hiszen azok, illetve az itt már mesterségesen létrehozott tengervíz így még kevésbé lett volna kitéve a hirtelen hőmérsékletváltozás veszélyének.

Az A-val jelölt előcsarnokon (alul) át balra induló látogatók az épület irodának, laboratóriumnak, illetve bemutató termeknek otthont adó magját körülsétálva nézhették volna meg a harminchat tengervízzel, illetve hat édesvízzel töltött akváriumot, valamint a kijárat mellett 43-as számmal jelölt (az alaprajz jobb alsó sarkában), nagy állatoknak otthont adó lapos medencét.

Az ötlet a következő években sem vált valósággá, noha a tervek gyönyörűek voltak, a megvalósításhoz pedig jó eséllyel rendelkezésre álltak a szükséges összegek. Lendl a közönyösség ellenére újra és újra nekifutott a feladatnak, próbálkozásait pedig végül kicsit másként, de siker koronázta: az Állatkert 1909-es fővárosi tulajdonba kerülése után, az átépítéssel járó modernizáció részeként végül három évvel később, Végh Gyula, Räde Károly és Ilsemann Keresztély tervei nyomán megszülethetett a Pálmaház aljában lévő Aquarium, melynek három, egyenként 11 ezer literes tartályában végre újra megjelentek a tengeri állatok.

Nem az a Fischer József

A tervező nevét látva a legtöbben talán a pályáját a húszas évek derekán indító, műegyetemi diploma nélkül a két világháború közti modernista építészet egyik legnagyobb zsenijévé vált – a Napraforgó utcai kísérleti lakótelep mellett a II. János Pál pápa téri OTI-bérházcsoport megszületésében is részt vett, majd budai villák, üdülőszállók, illetve bérházak egész sorával nyomot hagyó – névrokonra gondolhatnak, pedig az akvárium tervezésekor a későbbi építész még csak játékkockákkal élhette ki a kreativitását.

 

Az Aquariumot jegyző építész nála ugyanis közel harminc évvel idősebb volt: Lágymányosi Fischer József (1873-1942) az 1900-as párizsi világkiállítással kapcsolódott be az európai építészet körforgásába, a következő nagy kiállításokról pedig számos díjjal tért haza. Magyarországi munkássága is jelentős: Scheer Izidorral közösen tervezte meg a Tlach és Keil rézműves raktárának tavaly felújított épületét (VI. Hajós utca 41.) a ma hotelként működő Staffenberg-házat (V. Piarista utca 6., 1904), Detoma Alfonzzal pedig a Bartók Béla út Móricz Zsgimond körtérbe való csatlakozásánál álló, 1956-os sérülései után csak részlegesen helyreállított Móricz Zsigmond körtér 1-2. (korábban Fehérvári út 47. és 49.), illetve a Bartók Béla út 31. és 33. alatti házakat, melyek domborműveit a tengerentúlon jókora karriert befutó Maróti Géza faragta.

 

Egyedül megálmodott óriási lakótömbjeivel a Pilvax közben, illetve az ekkor beépült Lágymányoson (a Budafoki úton, illetve a Zenta és Kende utcákban) találkozhatunk,

A meghiúsult tervek Dél-Amerikában arattak sikert: 1909. júniusában a Pesti Hírlap számolt be arról, hogy a Buenos Airesben

“épitendő tengeri aquáriumra benyujtott tervek közül dr. Lendl Adolf és Fischer József műépítész együttes terveit fogadták el, amelyeket eredetileg Budapest fővárosának szántak volt; itt azonban az uj állatkert védelmében visszavonták azokat. A látványos aquárium épitését a jövő évben kezdik”.

Az épület sosem készült el, Budapest azonban másfél évtizednyi próbálkozás után végül csak gazdagabb lett egy akváriummal.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

AACHEN, GERMANY - JANUARY 22: German Chancellor Angela Merkel and French President Emmanuel Macron sign the Aachen Treaty on January 22, 2019 in Aachen, Germany. The treaty is meant to deepen cooperation between the countries as a means to also strengthen the European Union. It comes 56 years to the day after then German Chancellor Konrad Adenauer und French President Charles de Gaulle signed the Elysee Treaty, or Joint Declaration of Franco-German Friendship. (Photo by Sascha Schuermann/Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.