A TÁRKI 2012-es felmérése szerint a magyar lakosság egymilliósra becsüli a határokon belül élő zsidók számát. A valódi szám ennek azonban alig a tizede – derül ki a Zsidók és zsidóság Magyarországon 2017-ben című könyvből. Az erős túlbecslés tökéletesen mutatja a magyarok fejében élő fura prekoncepciókat és tájékozatlanságot a kisebb-nagyobb megszakításokkal már évszázadok óta köztünk élő zsidókkal szemben.
A második világháborúig a világ hatodik legnagyobb zsidó közösségének otthont adó Budapest helyén kétezer évvel ezelőtt már éltek zsidók, első betelepítésükre azonban IV. Béla uralkodásának derekán, az 1250-es években került sor. A következő évszázadok nem bántak kesztyűs kézzel a budai zsidósággal, hiszen többször is kiűzték őket, a békés évtizedekben azonban virágzó közösséget hoztak létre – sőt, Mátyás uralkodása alatt itt született meg kora Európájának legnagyobb zsinagógája is.
Mára a budai zsidónegyed teljesen eltűnt, helyét pedig átvette az Óbudán a XVIII. század végére már kétezer fősre rúgó, gyárosokat – így a Goldbergereket – is felvonultató, illetve a pesti oldalon ötszáz éves késéssel, II. József rendelete nyomán megjelenő, a mai zsidónegyed szélén született közösségnek.
A következő évtizedek a magyar zsidóság, illetve a teljes lakosság számának gyors növekedését hozták, tökéletesen követve az Európa más részein is tapasztalt ütemet. Zsidó gyárosok egész sora használta ki az ipari forradalom adta lehetőségeket, sokszor európai viszonylatban is jelentős üzemeket létrehozva.
A legnagyobb ütemű növekedés az 1840 és 1880 közti négy évtizedben következett be, köszönhetően a gyermekhalandóság csökkenésének és a betelepülés növekedésének. Míg a szabadságharc előtt az összesített pesti és budai lakosság alig tizede (9,7%) vallotta magát zsidónak, ez a szám 1880-ra a kétszeresére, 19,7 százalékra nőtt.
A zsidóság számának gyors növekedése, illetve a boroszlói (ma Wrocław, Lengyelország) és berlini példa egyre erősítette azt a már a századforduló óta létező igényt, hogy ideje lenne egy pesti rabbiképző létrehozásának: az 1862-től dédelgetett álom végül épp másfél évtizeddel később, 1877-re valósult meg:
A nyugat-európai zsidóság újító szellemének eszméi szerint működni kívánó – a Magyarországon megszületett zsidó újító mozgalom, a neológia elveit követő – intézmény megszületését a hagyományaikhoz ragaszkodó ortodox rabbik minden eszközzel megpróbálták megakadályozni, így komoly vita alakult ki a közösségekben. Az ügy végére az ortodoxok próbáltak meg pontot tenni, így egy Ferenc Józsefhez küldött delegációval próbálták kiharcolni, hogy Pesten ne születhessen rabbiszeminárium.
Az ötlet azonban fordítva sült el: az uralkodó nemcsak hogy engedélyezte a neológ képzés létrejöttét, de az 1848-49-es szabadságharc végén tizenegy város zsidó lakóival – így a pestiekkel – is megfizettetett sarcot visszaadta, kikötve, hogy azt csak az építésre, illetve az oktatásra fordíthatják.
Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
A több fővárosi gimnáziumot és az Üllői úti Sebészeti Klinika két jókora épületét is tervező Kolbenheyer Ferenc (1840-1881) és a Kozma utcai zsidó temető órisi ravatalozóját, valamint az Andrássy út tizenegy épületét megálmodó Freund Vilmos (1846-1920) közös munkájaként az egykori disznó-, majd borjúpiactól, a mai Rákóczi tér elődjétől alig néhány lépésnyire megszületett neoreneszánsz homlokzatú saroképület végül 1877-re született meg, neve pedig
Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.161
A magyarországi zsidóság épített örökségével már korábban is többször foglalkozó Ismeretlen Budapest sorozatunk legújabb epizódjában a Nagykörúttól alig néhány lépésnyire álló Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem épületében jártunk.
Európa legrégebbi, ma is eredeti helyén működő rabbiképzőjének saroképületét a Gutenberg térről nézve már biztosan sokan elképzelhették, mi is lehet a falak mögött. Gazdagon díszített belső tér? Megállás nélkül a folyosón sétáló zsidó férfiak? Díszes termek? A kapun belépve épp ezért sorra érik az embert a meglepetések: ezek közül a legmeglepőbb talán a több belső átalakítást követően ma egyszerűvé vált belső terek, melyek közül csak a főlépcsőház és a meglepően méretes tanzsinagóga emlékeztet arra a látványra, amit a XIX. század utolsó harmadában itt tanuló, párhuzamosan az ELTE egyik karán is tanuló, majd doktorátust szerző – ez volt a rabbiképzés feltétele – fiatalok láthattak.
Fotók: Vincze Miklós / 24.hu
Igen, tanzsinagógát írtunk az előbb: a rabbinövendékek ugyanis az épület földszintjéről nyíló, két szint magasságú, a neológok hagyományokkal szembeni ellenállása jegyeként nem keletre, Jeruzsálem felé tájolt zsinagógában gyakorolhatták a szertartásokat.
Fotók: Vincze Miklós / 24.hu
A teremben lassan persze feltűntek a hallgatók rokonai is, de a környező házakban lakó zsidók is egyre több istentisztelet erejéig keresték fel a termet, így egy valódi, ma is élő közösség alakult ki a Nagykörúttól mindössze néhány lépésnyire.
A jókora terem főbejáratával szemben nyílik az araszoba, ahol a menyasszony készül elő az esküvőjére – ennek a teremnek a falát ma a Dohány utcai zsinagógában feleslegessé vált, sérült tóraszekrény-takaró függönyök (parokhetek) díszítik:
Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
Fotók: Földi Bence / OR-ZSE
A köztes folyosón, a zsinagógában lévő oltár másán találkozhatunk a XXI. század elvárásai előtt meghajló emlékmécsesek falával – itt elhunyt családtagjaikért gyújthatnak gyertyát a hozzátartozók. Az évfordulók kiszámítása a zsidó naptárnak köszönhetően korántsem könnyű, hiszen a zsidó időszámítás kezdete Kr. e. 3761. október 7., az évek hossza pedig változó, 2018 augusztusának első napjai így a zsidó naptár szerint 5778 Av utolsó napjainak felelnek meg. Az átváltás és az elektromos mécsesek bekapcsolása ezért a templomszolgák feladata.
Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
A zsinagóga alatti pincerendszer is fontos része az épület történetének: a ma leginkább üres folyosók és kisebb-nagyobb termek az egész épülettel együtt már 1944. március 20-án, a német megszállás második napján az SS kezébe kerültek, itt alakították ki ugyanis az első gyűjtőtábort, ahonnan ezrek indultak el végső útjukra a gyűjtőgettóvá alakított csehországi város, Theresienstadt, majd Auschwitz felé.
Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
A néhány tíz méter után lefalazott – a legendák szerint egykor egészen a Síp utcáig érő – alagútrendszerbe zárt zsidók közül többeknek persze sikerült megszöknie, a pinceablakokon átbújva, az utcákon keveset mutatkozva biztonságos rejtekhelyet találnia. A történet valóságtartalma jó eséllyel elég sovány, az épület titkáról azonban két, a kapu után elhelyezett emléktábla is mesél.
Fotók: Vincze Miklós / 24.hu
A magyarországi zsidók épített örökségéhez – így például a Kozma utcai temető csodáihoz –, vagy a XIX.-XX. század fordulóján született iskolaépületekhez mérten igen puritán belső térből kiemelkedik az épület két díszterme, az egyetemen is tanító világhírű orientalista, Goldziher Ignác nevét őrző Hexagonális terem, valamint az intézményt a II. világháború után Kelet-Európa egyetlen rabbiszemináriumaként újjáélesztő Scheiber Sándorról elnevezett szoba.
Utóbbi szinte eredeti állapotában maradt meg: a századforduló, illetve a XX. század első felének világirodalmát, klasszikus regényeket és persze zsidó szakirodalmát rejtő, a szobát három oldalról is körbeölelő könyvespolcok mögött még a terem falainak egykori szürke színe is látszik, az ajtóval szemben pedig a Rabbiképző összes eddigi vezetőjének portréja, valamint három, egykor tóraszekrényeket takaró szőnyeg néz a betérőkre.
Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
Fotó: Földi Bence / OR-ZSE
Korántsem ezek a könyvek jelentik persze az intézmény könyvtárának egészét, hiszen itt őrzik a világ Izraelen kívüli legfontosabb, kétszázezer könyvből, több tízezer kisnyomtatványból, kétezer folyóiratból, illetve elképesztő mennyiségű kéziratból álló, teljesen máig sem feldolgozott gyűjteményét, melyek jó részét szerencsére még a németek 1944-es bevonulása előtt sikerült biztonságos helyre menekíteni.
Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
Az épületben maradt kötetek közül Adolf Eichmann háromezret válogatott ki és szállított Prágába, ahol közel négy évtizedre nyoma veszett. Végül a cseh Nemzeti Múzeum pincéjében akadtak rá, a rendszerváltás évében pedig visszaszállították azokat Magyarországra.
A Rabbiszeminárium a vészkorszak után egy szempillantás alatt újjáéledt: 1945 augusztusában már működött, noha a gimnazista korúak alacsony száma miatt az egész épület tanárképzővé vált, hallgatói pedig héber- vagy épp vallástanári diplomát szerezhettek a falak között. Az állami ellenőrzés, illetve egy vallásügyi minisztérium létrehozása sem nyomta rá a bélyegét az intézmény minőségére, így a vasfüggöny mögötti országokból, sőt, Izraelből is érkeztek vendéghallgatók, hogy az évtizedek alatt elismertté vált Országos Rabbiképző diákjai lehessenek. A képzés ma ennél sokrétűbb: a falak közt újra képeznek kántorokat, rabbikat, rabbihelyetteseket, valamint zsidó felekezeti szociális munkásokat és közösségszervezőket is, de a hallgatók a judaisztika alapszakot és kultúratörténet mesterszakot is választhatják.
A Szín-Tér-Kép Alapítvány alapítvány ötven perces, az OR-ZSE száznegyven éves történetét összefoglaló dokumentumfilmje
Az épület földszinti folyosójáról érhető el a szomszéd bérház belső udvara – egykor ez az épület is a rabbiképzőhöz tartozott, a történelem viharaiban azonban hosszú évtizedekre teljesen átlagos lakóházzá vált. Az elmúlt években az intézmény sorra vásárolja meg az eladóvá vált lakásokat, és irodákat, valamint tantermeket alakít ki bennük.
Fotó: Földi Bence / OR-ZSE
Ez tökéletesen egybevág az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem rektori székét július elsejével átvevő, irodalomtörténészként és vallásfilozófusként is aktív, rabbi végzettséggel a vezetők közül elsőként nem rendelkező Vajda Károly céljaival, aki új szakok bevezetését is tervezi, hogy a Rabbiképző a következő száznegyven évben is működő intézmény lehessen, melynek kapuját a múltban olyan nagyságok hagyták el, mint Goldziher Ignác, vagy épp a botanikusként és főrabbiként is tisztelt Lőw Immánuel, a lenyűgöző szegedi zsinagóga egyik formálója.
