Csoda, hogy a homofób magyar pártsajtó még nem ment neki az év egyik legjobb filmjének

Bár az uralkodó nézet szerint a filmkritikus az a rosszindulatú savanyújóska, aki nem ért semmihez, cserébe bármiről véleményt alkot, azért hadd fogalmazzam itt meg azt a csendes ellenvéleményt, miszerint minden öröme ellenére igenis nehéz feladat ez néha. És nem akkor a legnehezebb, amikor egy előre láthatóan is rettenetes rossznak ígérkező filmet végig kell ülni, aztán pedig személyeskedés és öncélúság nélkül megírni róla, hogy tényleg mennyire rossz. Nem, filmkritikát írni akkor a legnehezebb, ha a szerző semmi mást nem szeretne, csak megértetni az olvasójával, hogy a film, amiről ír, miért és mennyire csodálatos, maradandó emberi élmény, amit kihagyni személyes veszteség – miközben tudja, hogy írása olyan közegbe érkezik, ahol elenyésző kivételtől eltekintve süket fülekre talál majd.

A mai Magyarország ilyen, és egyre inkább ilyen közeg, és ez nekem tényleg fájdalom, mert olyan okos, vicces és fontos filmek, mint a Kszi, Simon, nem nőnek minden bokorban, és egy generáció lesz szegényebb, érzéketlenebb, kevésbé humánus azzal, ha itthon nem válik kultfilmmé. Pedig hát nemigen fog: ha az átlag hazai mozinéző meghallja, hogy ún. „melegfilm”, aligha fog tódulni a jegypénztárakhoz, ahogy nem nagyon tódul sosem, például a briliáns Holdfényre sem – és ezen az sem fog sokat változtatni, ha sokan elmondjuk, hogy valójában ez a film épp annyira melegfilm, mint amennyire felnövés-történet, buddy movie, vagy családi dráma.

Pedig hát ez a helyzet: főhősünk, Simon életében csak első látásra az a fő probléma, hogy homoszexuális.

Valójában az igazi gond nem ez, hanem, hogy még egy olyan összetartó baráti társaságban, mint amilyenben a napjai telnek, sem mer előbújni, mert kamasz, s így össze van zavarodva, szorong, és szeretné, ha barátai szeretetét ne kelljen féltenie. Vagy hogy még az ő példásan szeretetteljes, haladó családjában sem meri felvállalni önmagát, mert a melegség még a haladó, elfogadó családokban is poénkodások tárgya. Így aztán nem csoda, hogy Simon teljes pánikba esik, amikor az osztály nyomulós seggfeje zsarolni kezdi: nyilvánosságra hozza meglehetősen informatív levelezését egy bizonyos Blue nicknevű fiúval, akinek kiléte ismeretlen, csak az a biztos, hogy ő is ugyanabba az iskolába jár, mint Simon, és ő is meleg. A zsarolás tárgya, hogy Simon segítsen a nyominak összejönni egyik barátnőjével, Abbyvel, akit ugyanakkor a banda egy másik tagja, Nick is szívesen randira hívna, ám Simon a zsarolás nyomán elkezdi lebeszélni a dologról. Szóval egész nagy káosz kezd kialakulni az egyébként nagyjából rendben lévő mindennapokban, és az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy Simon egyre jobban belezúg Blue-ba, akivel pedig még soha nem találkozott, sőt, meglehet, soha nem is fog.

A Kszi, Simonnal – amelynek érthetetlenül suta magyar címadásáról nem akarok beszélni – furcsa, többszörös műfaji hibridet kapunk. Egyrészt klasszikus, amerikai tinifilm ez, relatív jólétben és általában egészséges közegben élő, átlagos fiatalokról, a zsánerre jellemző szeretni való pozitivitással, ám az irreális meseszerűség nélkül, amitől például a Netflix legutóbbi hasonló darabjában, a The Kissing Boothban frászt kaptunk, a szereplő fiatalok problémái ugyanis nem mondvacsinált, ostoba játszmázásokból fakadnak, hanem teljesen valóságos, létező kamaszgondok kételyekkel, önértékelési problémákkal, a tomboló hormonok és érzelmek őskáoszával, a megfelelési kényszerrel, és így tovább.

Kapunk továbbá egy érdekes felnövés-történetet némi családi drámával vegyítve, hisz Simon elkerülhetetlen előbújásával a családjának is kezdenie kell valamit, és ez a valami sokkal többféle reakciót jelenthet, mint a kitagadás vagy a vírusvideókba illő, magától értetődő könnyes elfogadás.

És kapunk még egy édes, megható és átélhető romantikus komédiát is, azt a tipikust, amikor szívből tudunk drukkolni a hőseink egymásra találásáért.

Hogy ez így mind egy történetbe beleférjen, és működjön is, ahhoz kell a remek alapanyag – Becky Albertalli Simon ​és a Homo sapiens-lobbi című remek első regénye és a belőle írt forgatókönyv Elizabeth Berger és Isaac Aptaker keze alól – és egy olyan rendező, aki íróként és producerként már tevékenyen részt vett az utóbbi évek tévés forradalmában. Ő Greg Berlanti, akinek ugyan még mindig meg tudjuk számolni egy kezünkön a rendezéseit, de ha ilyen jó érzékkel tud a romantikához és a tinik problémáihoz nyúlni, akkor lehet, hogy ez a generáció is megkapja a maga érzékeny, kedves humorú tiniromkom-rendezőjét. Igény lenne rá.

Ahogy lenne igény még pár tucat hasonlóan érzékeny történetre, hasonlóan kézzelfogható karakterekkel, és azokat hasonlóképp átélhetően eljátszani képes fiatal színészgárdával. És még egy fontos apróság, amiért fontos, szemléletformáló darab ez, még ha elsősorban otthonában is: a történet karakterei meglehetősen színes képet mutatnak rassz tekintetében, de ennél még fontosabb, hogy ennek nem kerítenek nagy feneket, egyszerűen csak az alkotók beengedték a tudatukba azt a társadalmi tényt, hogy Amerikában, bizony, nem csak fehér fiatalok élnek.

A filmet mégsem ez a sok elemzéssel felszínre rángatott maszlag teszi az év egyik legjobbjává, hanem éppen az, hogy nem kampányfilm, nem kiáltvány, nincsen benne a világon semmilyen forradalmi, aktivista hevület.

Az a sok fontos vetület, amiről ennyit téptem a számat, az mind csak mellékesen, a jóérzésű, humánus alkotói gárda hozzáértő munkájának természetes mellékhatásaként jelentkezik, és ha a néző nem akar, nem is kell minderre figyelnie. Mert eközben a „felszínen” – ami azért egyáltalán nem felszínes – a Kszi, Simon egyszerűen csak egy halál könnyed, vicces, izgalmas és romantikus film, melyet az összes tinin kívül még meg kellene néznie az összes felnőttnek is, aki volt kamasz, továbbá akinek van, vagy valaha lehet kamasz gyereke.

Kszi, Simon (Love, Simon) – amerikai romantikus komédia, 110 perc – értékelés: 10/10

Kiemelt kép: Forum Hungary