Az ember nem vár sokat, ha vállaltan ostobácska, alpári, altesti poénjait már az előzetesekben is hangsúlyozó filmre, a romantikus komédiákat felváltó raunch-com zsánerébe tartozó vígjátékra ül be. Visz magával rég látott barátot-barátnőt, esetleg, ha időben odaér – mert a mozis büfék dolgozóit tuti a Zootropolis lajhárjairól mintázták – még popcornt is visz figyelemelterelésképp, és elengedi az elvárásait, tudván tudva, hogy sem a szereposztás, sem az eddig látottak alapján nem számíthat semmi jóra. De azért az még így is készületlenül éri, ha a minimum felét is csak jóindulattal lehet belelátni egy produkcióba. A Partiállat ilyen film, már
A történet szerint Deanna, akinek élete egyetemista leánya körbe ugrálásáról és pokróc férjével a látszat megőrzéséről szól, lánya utolsó egyetemi évének első napján azzal kénytelen szembesülni, hogy bizony, még ez a spúr balfék férje is képes volt becsajozni valami nagymenő ingatlanos bigével, és válni akar. Deanna gondosan tákolgatott látszatélete tehát összeomlik, pontosabban a rég megtörtént összeomlás ténye immáron számára is nyilvánvalóvá válik, ám miután túltette magát az első sokkon, kitalálja a hogyan továbbot: annak idején, hogy pénzt spóroljanak, csak férje végezte el az egyetemet, ő nem, így most, több mint húsz évvel később visszaül az iskolapadba, hogy elvégezze az utolsó évet a régészet szakon. Ugyanabban az évfolyamban, ahová a lánya is jár, aki eleinte nem örül anyja feltűnésének, főleg, hogy az meglehetősen harsány jelenlétet jelent, ám barátnői kedvelik a nőt, még egy buliba is elhurcolják, ahol aztán összeszűri a levet egy helyes kis egyetemista fiúval – zajlanak az egyetemista hétköznapok. A dráma akkor köszönt be, amikor egy durva füvessüti-trip nyomán Deanna és lánya barátnői rossz helyen, rossz időben szabadulnak el, így a volt férj elzárja a pénzcsapot, és nem marad pénz tandíjra.
Azt azonban ne higgyük, hogy a fenti bonyodalom körül forog a történet, hiszen az holmi valahonnan valahová tartó, átgondolt logikai és dramaturgiai ívet leíró forgatókönyvet feltételezne, ami sajnos nincsen a film mögött. Az egész tandíjkérdés nagyjából a film kétharmadánál merül fel, előtte egy ideig azt hihetjük, hogy az anya-lánya évfolyamtárs-dolog lesz a fő konfliktus, majd hogy néhány menő diák kiközösítési akciója hozza majd a drámát, esetleg a rettegett szóbeli prezentáció megaláztatása. Láthatólag nem egészen tudta a forgatókönyvet jegyző Ben Falcone–Melissa McCarthy házaspár, hogy valójában mit is akarnak itt elővezetni. Úgy mondjuk nehéz, ez tény.
Hogy a páros miért erőlteti ezt az egészet, az még mindig csak a kisebb rejtély: nyilván pénzt akarnak keresni, a ZS-kategóriás vígjátékokkal meg azért még mindig lehet. A valódi kérdés az, hogy tényleg nem tűnik fel nekik, hogy ehhez az egészhez ott a kamera túloldalán egész egyszerűen ők nem értenek? Bár erről is megoszlanak a vélemények, de McCarthy is egy egészen jó képességű komika, és Falcone is üzembiztosan megállta a helyét a maga sorozat- és filmszerepeiben – de sem írni nem tudnak ők ketten, sem Falcone rendezői képességeit nem lehet komolyan venni. A szkript annyi sebből vérzett, amennyibe már egy Chuck Norris-szintű akcióisten is belehalt volna: nem elég, hogy Sem a fő-, sem a mellékszereplők szájából nem jut ki olyan mondat, ami akár csak jelzésszinten emlékeztet a valódi emberek valódi beszélgetéseire, legyenek azok bármilyen gyökkettesek. De hogy is történne ilyen, amikor a karakterek is olyan ír- és szürreálisak, amilyeneket a dadaizmus legelrugaszkodottabb gondolkodói sem lettek volna képesek papírra vetni, így az, hogy tetteiket milyen motivációk vezérlik, már teljesen értelmezhetetlen kérdés. Egyikük sem szimpatikus, egyiküket sem értjük, a legnagyobb rejtély például, hogy miért kedveli meg mindenki Deannát, aki kínos poénokkal és bölcseletnek szánt teljesen üres közhelyekkel bombázza őket.
Az alakítások ennek megfelelően kínosan rosszak, és a szinkron sem javít a helyzeten. Az sem túl nagy vigasz, hogy McCarthy a maga gyenge teljesítményével is jobb, mint a többség, a lányát alakító Molly Gordonnak például egy természetes mozdulata sincs, a szüleit alakító párosnak hasonlóképpen, az egyetemi lánycsapat teljesen értelmezhetetlen, még a Deanna szobatársát alakító Heidi Gardner az egyetlen, aki néha, elvétve némi valódi komikumot képes csempészni az eseményekbe. És ha nem lenne elég az értelmezhetetlen forgatókönyv, a vállalhatatlanul suta karakterek, a béna alakítások, a bicskanyitogató dialógusok, még felfoghatatlan igénytelenség is övezi mindezt. Ebben már tényleg nehéz nem azt látni, hogy a produkciót összefogó Ben Falcone magasról tett arra, hogy legalább az elvárható minimumot teljesítse – hogy, teszem azt, ne maradjanak olyan hibás jelenetek a végső anyagban, hogy például átvág a képen egy eltévedt statiszta. Szomorú ez az egész, minden ízében elhibázott, a nézőit egy zöld szemesostoros színvonalára helyező kontármunka.
A Partiállat (The Life of the Party) – amerikai vígjáték, 105 perc – 1/10
Kiemelt kép: InterCom
