Milyen író volt Philip Roth a fordító szemével?
Egyszerre élvezetes és nehéz. Roth hallatlanul kimunkáltan ír, nagyon átgondolt, sűrű, néha igen hosszú mondatokban – semmi fölösleg –, és hatalmas, árnyalt szókinccsel. Fordítás közben nemcsak arra kell nagyon ügyelni, hogy – az angol és a magyar nyelv alapvető szerkezeti különbsége miatt – nehogy eltolódjanak a hangsúlyok, hanem eközben arra is, hogy semmi ki ne maradjon a sok információból. De ahol rövidek a mondatok, például élő párbeszédben, ott meg az élő beszéd természetes folyása adja fel a leckét. Persze épp ettől élmény jó írót fordítani.
Minden elismertsége és népszerűsége ellenére Roth-ot elkerülte a Nobel-díj, ennek ön szerint mi lehetett az oka? Tényleg túlságosan megosztó író volt?
Nem tudom, ehhez talán a Nobel-díj bizottságot kéne közelebbről ismerni. Őszintén szólva sokszor úgy érzem, nemcsak irodalmi, hanem világpolitikai megfontolások is motiválják a döntést – valami nemzetek közötti kiegyensúlyozási szándék, pozitív diszkrimináció. Ilyen nézőpontból egy elismert amerikai író nemigen esélyes – és Roth már sajnos nem is lesz az.
Elképzelhető, hogy Rothot utólag fogják igazán elismerni, vagy éppen pont, hogy inkább „szexista”, „nőgyűlölő” íróként fognak sokan rá emlékezni utólag? Mennyire állják ki az idő próbáját a könyvei?
Azt azért nem hiszem, hogy – a Nobel-díjat leszámítva – idáig ne ismerték volna el: se szeri, se száma az amerikai és nemzetközi irodalmi díjainak, csak meg kell nézni a Wikipediát. Arról nem is szólva, hogy a műveit még életében kiadta a Library of America, ami az amerikai klasszikus irodalom nemzeti múzeuma – ő volt a harmadik élő író, akit ez a megtiszteltetés ért. Emiatt és egyébként is úgy érzem, időtálló író. Ami a „szexista” meg „nőgyűlölő” jelzőket illeti, azokat egyetlen vad feminista kritikus aggatta rá az egyik díj bírálóbizottságában, le is szavazták, de a bulvármédia felkapta az esetet. Aki értő módon olvassa a könyveit, annak világos, hogy ez ostobaság.
Minden méltatás és nekrológ hangsúlyozza, hogy Roth jellegzetesen amerikai, zsidó író volt. Mi az, ami ön szerint fontossá teszi őt a világ minden részén?
Őt is, mint minden írót, sokan próbálták beskatulyázni. Az amerikai stimmel, ezt ő is elvállalta – „Ha nem vagyok amerikai, akkor nem vagyok semmi” – mondta, de úgy érezte, nem tartozik a Saul Bellow és Bernard Malamud nevével fémjelzett „amerikai-zsidó író” kategóriába. A nyugat-európai, de a közép-európai olvasó is rengeteg rokon vonást fedezhet föl magában a Roth-féle teljesen szekuláris, de bizonyos zsidó kulturális örökséget hordozó amerikai magatartással. Nem véletlen, hogy Európa több országában – például Olaszországban, Franciaországban – minden könyvét nagyon hamar kiadták fordításban, és igen népszerű. Mi itt kissé le vagyunk maradva.
Biztosan lesznek olyanok, akik most, a halála miatti fokozott médiafigyelem hatására kezdenek érdeklődni Roth munkássága iránt. Nekik mit javasol, hol kezdjék az ismerkedést az életművel?
Azt ajánlanám, hogy a legutolsó kisregényével, a szívszorító Nemezissel. Aztán jöhet a Düh, meg a Zuckerman könyvek, az Ellenélet, meg a többi.
Ön találkozott személyesen az íróval?
Igen, kétszer találkoztunk New Yorkban, mikor ott jártam. Mindkét alkalommal nagyon kedves és érdeklődő volt, bár kissé tartózkodónak éreztem. A személyes beszámolókból lehet tudni, hogy rendkívül felszabadult és humoros tudott lenni, de ezt az arcát a közeli barátainak tartogatta. Dedikált könyveim is vannak tőle: egyet ő adott (Plot against America), egy eredeti első kiadású Portnoyt pedig én vittem egy ottani antikváriumból aláírásra. Az internet előtti időszakban leveleztünk is, mert néha megkerestem a fordítással kapcsolatos kérdésekben. Ezekre is mindig nagyon segítőkészen és udvariasan válaszolt. Most is épp Roth egyik könyvét fordítom, Patrimony a címe. Különös érzés, mert ez nem regény, hanem az apjához fűződő viszonyát írta meg benne, aki majdnem ugyanannyi idősen halt meg, mint most Roth.
Borítókép: Getty Images
