1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, ezzel pedig kezdetét vette az első világháború, melynek négy éve alatt Magyarország és Horvátország összesen 3,4 millió katonával járult hozzá a harcokhoz – közülük 530 ezer azonban sosem tért vissza, további 830 ezer fogságba esett, 1,4 millióan pedig könnyebb, vagy súlyosabb sebesüléseket szenvedtek. A magyar veszteségek pontos száma még ma, száz évvel a háború befejezése után sem ismert, az azonban biztos, hogy a harcok számtalan magyar családból ragadták el az apát, vagy épp okoztak neki olyan soha be nem gyógyuló lelki, vagy testi sebeket, melyekkel képtelen volt visszatérni a korábbi életéhez.
Ezeket a családokat itthon is több segélyalap, illetve intézmény próbálta támogatni – így a Gyorssegély-Auguszta Alap és a Hadsegélyező Hivatal is, akik egy évszázadokon át gyakorolt szokást, a vastuskókét ültették át a megváltozott körülményekre, hogy mindamellett, hogy fenntartsák a hadi lelkesedést, illetve a figyelmet, még pénzt is gyűjthessenek a jövőben elkerülhetetlen veszteségek enyhítésére.
Az 1915 tavaszán felállított Nemzeti Áldozatkészség Szobor Végrehajtó Bizottság hamar konszenzusra is jutott a szobor témájában, így szeptember 12-én az akkor még az Anker Élet- és Járadékbiztosító Rt. székházának, illetve bérlakásoknak otthont adó Anker-ház előtt felállíthatták a minden kétséget kizáróan Bartolomeo Colleoni zsoldosvezért ábrázoló, Velencében látható Andrea del Verocchio-szoborból inspirálódott, de Mátyás-korabeli lovagot ábrázolni kívánó Nemzeti Áldozatkészség szobrát.
Az Andrea del Verrocchio-féle eredeti / fotó: Didier Descouens
Az embereket egy számos lapban megjelent felhívással buzdították, hogy vegyenek részt a szobor alakításában:
in: Gazdasági Mérnök, 1915. 08.04
A Csernoch János, Magyarország hercegprímása által tartott beszéd után, Tisza István miniszterelnök jelenlétében leleplezett szoborra – Sidló Ferenc munkájára – ezek után két korona ellenében kerültek fel “a jóság, a hála s a segítés vágya” (A Kert, 1915.06.01) által vezérelt bronzpikkelyek, melyekre a vásárlók sokszor a saját nevüket is felvésették.
Mindemellé persze egy emléklap is járt, melyen szerepelt a megvásárolt pikkely helye is:
Nem ez volt persze a támogatás egyetlen módja, hiszen a szoborról készült képeslapok, illetve a két koronába kerülő Nemzeti Áldozat Jelvényéből származó bevételek egy része is az alap kasszájába került.
Két év alatt négyszázötvenezer korona gyűlt össze, melyen a két ötletgazda osztozott, majd fordíthatták azt a hadirokkantak, illetve az elesettek családjának megsegítésére.
A világháború utáni hónapokban aztán az alkotás nemkívánatossá vált – a mű Köztérkép-adatlapján említett 1919. februári cikk például tudatos rongálásról számol be:
„Néhány hét óta azonban furcsa dolgok történnek az áldozatkészség szobra körül. Déltájban kis iskolások jelennek meg a szobornál, kis vésőkkel és zsebkésekkel felszerelve és sorra feszegették le a pikkelyeket. Már minden iskolásfiu sapkáján van egy ilyen bronzpikkely. Az iskolában rendes adásvétel tárgyát képezi. Már ázsiója is van.”
1919. május elsején a Tanácsköztársaság május elsejei ünnepségén a megrongált lovasszobrot (a millenniumi emlékműhöz hasonlóan) letakarták, dísztribünt építettek rá, melynek oldalára Szabó Ervin óriási, gipszből készített mellszobrát helyezték el:
A rendszer bukása után az egykor a “jótékonyság pánczéljával emlékké emelt” (in: A Kert, 1915.06.01) szobor még öt évig állt a helyén, de a látványa egyre hervasztóbbá vált, így a Ludovika udvarára száműzték, ahol egészen a második világháború utánig láthatták a kíváncsi akadémisták.
Az alkotást végül a Rákosi-éra intézte el: feldarabolták, majd részeit a Kiscelli Múzeum és a Hadtörténeti Múzeum raktárainak mélyére süllyesztették.
A Kiscelli Múzeum kiállításán 2016-ban / fotó: Horváth Péter Gyula, Nullahategy
A fej legutóbb két évvel ezelőtt, a Kiscelli Múzeum egy időszakos kiállításán a szobor életnagyságú makettjével együtt volt látható, de azóta újra egy polc mélyére került.
