Kultúra

Fontos beszélni az egészség-fasizmusról, de nem ilyen ostobán

Az Egészség ellenszere misztikus thrillerként definiálja magát, de tízezer darab angolna sem elég ahhoz, hogy ezt elhiggyük neki. Korunk egyik legérdekesebb jelenségét, az egészség-fasizmust helyezi kezdetben középpontba, amit hamar felvált a kiszámítható nyomozósdi egy bugyuta rejtély után.

Gore Verbinski A magányos lovas három évvel ezelőtti kétes sikere után tért vissza, háta mögött a Karib-tenger kalózai sorozat első három részével és A kör legelső felvonásával. Új filmje ugyan érdekes társadalmi kérdéseket feszeget egészségmegőrzés-életvitel tengelyen, de két-három igazán explicit jelenettől eltekintve az olcsó misztikummal képtelen igazán feszegetni az idegeket.

Egy pénzügyi multicég gazdasági szövetségre akar lépni egy másikkal, azonban ehhez szükség van a cég vezetőjének, Pembroke-nak a szignójára, aki valahol Svájcban pihen. A cég ambiciózus fiatal alkalmazottját, Lockhartot (Dean DeHaan) főnökei Svájcba küldik, hogy előkerítse a főnököt, hogy létrejöhessen a fúzió, ami Lockhartnak is anyagi és előléptetési lehetőséget biztosítana. El is jut egy egészségmegőrző szanatóriumba, ahova jellemzően gazdag és idős embernek járnak. Lockhart balesetet szenved, és ő is arra kényszerül, hogy a szanatóriumban maradjon, ahol egyre több a rejtély és a megválaszolatlan kérdés, például arról, hogy hova tűnnek az idelátogatók.

Az egészség ellenszere te magad vagy

Ez a kór belülről pusztít minket, olyan mint az epe, örökké a torkunkat marja, az íze pedig keserű. Akik annál az asztalnál ülnek, mind betegek. Csak akkor találhatunk gyógyszert, ha megismerjük a fertőzést.

Szól Pembroke levele az igazgatótanács számára, akik ezt mindössze azzal kommentálják, hogy úgy tűnik, főnökük nem épelméjű.

Edzünk, sportolunk, egészségesen táplálkozunk, étkezési trendeket követünk, és tisztító/zsírégető kúrákat tartunk, vagy szépítő krémekkel próbáljuk megőrizni egykori fiatalságunk. A munkából származó megfelelési kényszerből születő stressz hatására lassan elrohadó szervezetünket mindenáron megpróbáljuk életben tartani, hogy kihúzza az életünkből visszamaradó 30-40 évet, melyet ugyancsak munkával fogunk tölteni. Adódik a kérdés: érdemes-e magunkat kitenni mindennek, hogy a legvégén majd a legmagasabb elérhető munkahelyi pozícióból tekintsünk vissza az életünkre, amiben azon fáradoztunk, hogy életben maradjunk? ezekről a kérdésekről sajnos csak érintőlegesen beszél a film, az ebből származó hiányérzet viszont kitart a film végéig.

Gore Verbinski gyorsan vázolja fel, hogy mi is a baj azzal, ha az ember kizárólag a munkának és a sikernek szenteli az életét: mentálisan és fizikailag is kikészíti saját magát. Ez azért persze nem olyan nagy újdonság, mégis sokszor csak legyintünk: majd kialusszuk magunkat, majd elmegyünk a wellness-hétvégére, majd ott pihenünk, majd holnaptól nem eszünk kenyeret. Csakhogy az emberi szervezet nem egy gép, amit ki-be lehet kapcsolgatni, fel lehet tölteni, vagy meg lehet szerelni néhány vitamintablettával és edzésprogrammal. A testnek és a szellemnek egy időben kell jól funkcionálnia, hogy kiegyensúlyozott és működőképes legyen. Dr. Volmer (Jason Isaacs), a szanatórium igazgatója mindezekben nagyon hisz.

Az angolnák ügyesen játszanak, de túl sok van belőlük

A szanatórium látogatói olyan emberek akik magas vezetői pozícióban dolgozták végig az életüket, ennek fényében töltik jól megérdemelt pihenésüket. Mindenki kedélyes, kiegyensúlyozott. Az intézet igazgatója, Dr. Volmer arra jött rá, hogy az egészséghez mindössze stresszmentes élet, vitaminok és sok-sok víz szükséges. Nem hisz a gyógyszerekben, de hisz a természetességben, a víz és a jó levegő jótékony hatásában.

A film pedig eddig a pontig volt intellektuálisan érdekfeszítő, ezután jön egy csomó angolna, meg egy kétszáz éves rejtély, amit a néző hamar meg fog oldani unalmában még bőven a film vége előtt, mert olyan lassan vánszorog a filmidő.

Pedig a színészek, élükön Dean Dehaannal és Jason Isaackel és a beteg tekintetű Mia Goth-tal, kifejezetten élvezhető alakítást nyújtanak. A mellékszereplők viszont egydimenziós, egytulajdonságú figurák, nagyon keveset tudunk meg róluk. Vannak itt szexi nővérkék, keveset beszélő, izmos ápolófiúk, egy, a furcsaságokat figyelmen kívül hagyó sofőr, egy gonosz főorvos és egy rendőrtiszt, megnyomorodott alkoholista állatorvos és hullaszállításban és kertészkedésben is jeleskedő német ajkú segédmunkás, és a helyi fiatalságot képviselő bőrszerkós, tetkós rosszcsontok.

Ismerve a film végi nagy-nagy rejtélyt viszont nem kapunk választ arra, hogy az egyes mellékszereplőknek milyen indítékai voltak arra vonatkozóan, hogy titokban maradjanak bizonyos dolgok. Ez pedig csak egy az idegesítő logikátlanságok közül. Lockhart magánnyomozása sokszor a Viharszigetet idézheti, aki látta, annak ismerős lesz a forgatókönyv. Csakhogy a Viharszigettel ellentétben a hős jellemváltozása didaktikus és helyenként érthetetlen. Ez inkább a forgatókönyv hibája, nem pedig a színészvezetésé.

A film amerikai-német koprodukcióból született, helyszínül pedig főként a német Hohenzollern Kastély szolgált. Az eleve gyönyörű környezetet Bojan Bazelli, A kör és A magányos lovas operatőre tette még emlékezetesebbé. A szanatórium belső terei egyszerre árasztanak letisztult nyugalmat és rideg távolságtartást. Ez az, ami Az egészség ellenszerében igazán leköti a nézőt. A kettősség viszont a film egyéb részeire is igaz, például amilyen gyönyörűen animáltak az angolnák, amelyek nagy szerepet kapnak a történetben, olyan nevetséges és komolyan vehetetlen a szerepük, csakúgy, mint a filmvégi nagy csattanóé.

Inkább bosszantó, mint rossz

Az Egészség ellenszere nagyon ambiciózus mozi, látványában páratlan, hangulata is egyedülálló. Verbinskitől nem is vártunk nagyon szolid és finom vonalvezetésű darabot, ezért is bosszantó, ahogy az első óra után folytatódik a film, mert az elején feltett kérdések és témák sokkal érdekesebbek, mint az a bizonyos rejtély. Ha nem folytatódna mindezek figyelembevétele és elhagyása nélkül, akkor egyenesen példabeszéd értékű darab lehetne az egészség-fasizmus kettősségéről.  De nem az, mert a közel 150 percnyi játékidő nem bírja el a filozófiát, a társadalomkritikát, sem azt a görbetükröt, amibe szívesen néznénk bele. Helyette egy nagyon béna és könnyen megoldható rejtélyt festenek fel a készítők, és erre is hegyezik ki a film legvégét, ami semmilyen különösebb kielégülést nem hoz a néző számára, mi több, inkább csalódást okoz. Erre pedig semmilyen ellenszer nem létezik.

Az egészség ellenszere (A Cure for Wellness) – amerikai thriller, 146 perc, 2017 – 6/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik