Kultúra
Dub FX (Array)

„Sosem kínáltak lemezszerződést” – Dub FX hip-hop zenész és YouTube-sztár, az utcazene megújítója

Dávid Imre
Dávid Imre

városlakó. 2015. 07. 20. 12:45

Tizenhat éves kora óta zenél, a punk-rocktól a reggaen át a jazzig számtalan műfajban kipróbálta magát. Végül a hip-hop és az utcazenélés futtatta be: Dub FX ma már világszerte ismert és népszerű zenész.

Benjamin Stanford, vagy, ahogy a legtöbben ismerik, Dub FX az elmúlt években a nemzetközi hip-hop szcéna egyik legnagyobb hatású előadójává vált. Sokat turnézik Kelet-Európában; Magyarországot különösen szereti, a múlt héten a velencei EFOTT-on adott teltházas koncertet. Az ausztrál zenésszel, több mint félmilliós, nagyon lojális rajongótáborral rendelkező YouTube-sztárral és az „utcazene apostolával” a zenéről, a spiritualitásról, a gyerekkoráról és más izgalmas témákról beszélgettünk.

Mikor kezdtél el komolyan zenélni?

Az első zenekarunkat, a Twitch-et 16 éves korunkban alapítottuk CAde-del (Cade Anderson, Stanford állandó zenésztársa – szerk.). Eleinte főleg punk-rockot, később egy Sublime nevű bandával punk-rock-reggaet játszottunk. Akkoriban rengeteg Bob Marley-t hallgattam, nagyon csíptem a reggaet és a raggát. CAde viszont hatalmas hip-hop fan volt. Szóval egy idő után a punk mellett elkezdtünk hip-hopot és reggaet is játszani – mindenből egy kicsit.

Dub FX (Array)

Ahogy bővítettük a bandát, a stílusunk is változott. Lett egy nagyon jó dobosunk – addig CAde dobolt, de egy idő után már jobban érdekelte a szkreccselés meg a lemezek nyúzása –, basszusosunk, szólógitárosunk; egyre zúzósabb lett a zenék, míg végül már majdnem olyanok voltunk, mint egy heavy metal banda. Na jó, nem feltétlenül heavy metal banda – inkább valami olyasmi, mint a Limp Bizkit, a Rage Against the Machine, a Korn vagy az Incubus: ezt a fajta new metal hangzást nagyon szerettük akkoriban.

Meg persze mindenféle mást is. Én például jazz zenekarokban is játszottam, általában Andy V-vel (Andrew Vollmer, ausztrál billentyűs és szaxofonista – szerk.), a jelenlegi billentyűs-szaxofonosunkkal hakniztunk. Meg reggae-zenekarokban, de egy soult, funkyt és hip-hopot játszó bandában is benne voltam. Időnként egyedül is felléptem, akusztikus feldolgozásokat adtam elő Melbourne-i bárokban egy szál gitárral, vagy MC-ként és DJ-ként dolgoztam, hogy keressek valami pénzt. Így ment ez négy vagy öt évig, próbáltam némi ismertséget szerezni magamnak Ausztráliában. Közben elkezdtem használni az effekt-pedált, hogy egyedibbé, izgalmasabbá tegyem a számaimat. A loop stationról akkor még semmit nem tudtam, de az effektelésbe hamar belejöttem: használtam a késleltetést, a pitch shiftinget meg minden effélét.

Miért döntöttél úgy, hogy Európába költözöl?

Egy idő után elegem lett abból, hogy csak jammelgetek ezekben a bandákban, de nem tudok igazán kibontakozni. Ezért úgy döntöttem, inkább utazgatok egy kicsit Európában. Félig olasz vagyok, az édesanyám Olaszországban is él, vannak gyökereim az öreg kontinensen. Gyerekkoromban minden évben meglátogattam őt, sőt, kilenc-tízéves koromban egy darabig vele is éltem. Beszélek olaszul, tanultam is ott. Még Ausztráliában láttam valakit, aki loop stationt használt. Azt mondtam, „Ez az, én is ezt akarom csinálni!”; szóval vettem egy loop stationt meg egy Olaszországba szóló repülőjegyet, és elindultam. Gondoltam, bassza meg, itt hagyom ezt a kócerájt, lelépek és körbeutazom Európát. Az első állomás Olaszország lesz, hiszen ott lakik a mamám: odamegyek, összeszedem magam, aztán veszek egy furgont és indulás. Kicsit utcazenélgettem Olaszországban, aztán átmentem Manchesterbe.

Hatással van a zenédre, hogy félig európai vagy?

Igen. Nem feltétlenül a zenei ízlésemre – inkább a világlátásomra, a gondolkodásmódomra. Tudod, Ausztrália nagyon elszigetelt hely a világ többi részéhez képest. Kevesen is lakják: alig húszmillió lakosa van, pedig akkora, mint Európa. Nem véletlen, hogy az ausztráloknak alapvetően más a természetük, mint az európaiak vagy az amerikaiak, nagyon nyugodtak, de ugyanakkor naivak is. Egy naiv nemzet. Ezzel szemben Európának legalább 800 millió lakosa van, az emberek egymás hegyén-hátán élnek, számtalan különböző kulturális hatás éri őket, mindig történik valami. Sok a gazdag és sok a szegény – nem úgy Ausztráliában, ahol szinte mindenki a középosztálybeliek kiegyensúlyozott hétköznapjait éli. Szóval nincs az a pörgés, mint itt.

SONY DSC

Mit szeretsz jobban, az utcazenélést vagy a klubkoncerteket?

Mindkettőt szeretem. Az igazság az, hogy amint elkezdtem az utcán zenélni, a promoterek azonnal megkerestek, és hívtak, hogy „Gyere, játssz a klubomban”. Ettől függetlenül mindig is nagy álmom volt, hogy az utcán zenéljek. Amikor Olaszországban éltem, és nyaranta meglátogattam apámat Ausztráliában, iskolába kellett volna járnom, mert ott máshogy telnek az évszakok, akkor van tél, amikor itt nyár. Mivel nem akartam a suliban tölteni a nyári vakációt, inkább az utcán lógtam, és hallgattam a zenészeket. Ráadásul én egy teljesen normális, hétköznapi fazon vagyok, és nagyon szívesen lógok a többi hétköznapi fazonnal az utcán, egy kávézóban vagy egy koncerten. Szeretem a többi emberrel tölteni az időmet, és nézni, ahogy mozog, lélegzik, pulzál és pörög a város.

Tanult zenész vagy?

Igen is, meg nem is. Egyetemre, főiskolára ugyan nem jártam, de a középiskolában többek között zenét és a zeneiparral kapcsolatos tárgyakat is tanultam – csupa olyan dolgot, aminek később nagy hasznát vettem. Gitározni és énekelni viszont magamtól, autodidakta módon tanultam meg. És persze voltak olyasmik is, amiket már zenélés közben sajátítottam el: például azt, hogy hogyan adjam el magam és a produkciómat. Ebben a tekintetben már a Twitch-csel is nagyon profik voltunk. Nem voltunk túl jó dalszerzők, mert nem volt igazi lélek a számainkban, viszont nagyon sokat – talán túl sokat is – foglalkoztunk azzal, hogy hogyan öltözködjünk, hogyan mozogjunk a színpadon. Szóval úgy viselkedtünk, mintha popzenészek lennénk. Mégis, rengeteget tanultam abban az időben, mert rájöttem, hogyan lehetek igazán jó és hatásos előadó, hogyan írjak meg egy épkézláb számot, hogyan építsek fel egy eladható, kereskedelmileg sikeres produkciót. Talán ez az oka annak is, hogy bár nem tartom magam „kommersz zenésznek”, de vicces módon mégis sok inspirációt merítek a kommersz zenéből. Még akkor is, ha a kereskedelmi rádiócsatornák nem nagyon játsszák a számaimat, és persze az MTV-n sem futnak a klipjeim. Még akkor is, ha soha egyetlen nagy label sem ajánlott lemezszerződést nekem.

Sokak szerint a YouTube-nak köszönheted a sikered. Egyetértesz ezzel?

Tény, hogy a közösségi média nagyon megdobta az ismertségemet. De mire az első videóm felkerült a YouTube-ra, már vagy három éve turnéztam Európában, és legalább százezer CD-t eladtam az utcán.  Szóval túlzás lenne azt állítani, hogy bd kisfilmjei futtattak be – az viszont egyértelmű, hogy komolyan hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek világszerte megismerjék a zenémet. Nem véletlen, hogy nagyon aktívan használom a Facebookot, a Twittert, az Instagramot, a Soundcloudot és a Tumblrt is: ezeken a felületeken keresztül nagyon közvetlen és élő kapcsolatot tarthatok a rajongóimmal.

Hogyan találtad ki magadat? Elvégre nem te vagy az egyetlen, aki loop stationt, samplert vagy effektpedált használ. Sokan kísérleteznek ilyesmivel, ott van például Imogen Heap…

Ő azért valószínűleg népszerűbb nálam. Én is szeretem a zenéjét, nagyon innovatív és kísérletező kedvű, bátor zenész, aki időnként igazán szép számokat ír. De azért, vannak olyan dolgai is, amik túl elvontak a számomra. Én általában jobban szeretem a groove-alapú muzsikát, de időnként azért egy-egy dallamosabb dalt is szívesen meghallgatok. Visszatérve a kérdésre, azt hiszem, a „Dub FX-jelenség” hátterében maga a zene áll. Nem kellett kitalálnom magam, teljesen természetes módon váltam olyanná, amilyen vagyok. A pulzálásért és a fellépés közben felszabaduló energiákért élek – és szerintem ez a rajongókra is hatással van.

SONY DSC

Szó, mi szó, amikor a színpadon vagy, tényleg megmozdulnak az emberek. Az EFOTT-on adott koncerteden is tombolt a közönség. Évek óta turnézol, honnan veszed az ehhez szükséges energiát?

Egyrészt azt hiszem, hogy alapból több energia szorult belém, mint a legtöbb emberbe. Másrészt maga a zene is nagyon motivál. Régebben nem voltam igazán „spirituális ember”; ez mára megváltozott, de általában nem szívesen beszélek róla, mert nem akarok nyálas vagy ciki dolgokat mondani. Mégis, az az igazság, hogy zenélés közben úgy érzem, valahogy összekapcsolódom egy magasabb rendű tudattal. Folyamatosan kapom az információkat tőle és vele az energiát. Ez az oka annak is, hogy ha úgy érzem, sikerült végre egy igazán jó számot írnom, magamban mindig köszönetet mondok érte. Tudom, hogy a zeném nem innen jön (a fejére mutat – szerk.), mert amikor írok, egy teljesen más tudatállapotban vagyok. Nem vagyok magamnál.

Vallásos ember vagy?

Nem vagyok vallásos, nem hiszek a felhők közül kukucskáló kaporszakállú öregúrban, a mennyben meg a pokolban. De spirituális ember vagyok. Tudom, hogy az univerzum rezgésekből áll. Gondolj csak a szuperhúr-elméletre: az atomoktól a galaxisokig minden rezgésekből épül fel. Éppen ezért mondhatjuk azt, hogy a „teremtőnk”, az „istenünk” maga a rezgés – hiszen, mint minden, mi is ebből az „anyagból” készültünk. És ha ennek a teremtő rezgésnek van hírnöke vagy messiása, az szerintem maga a zene.

(Fotók: Jordán Helén)

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

AUCKLAND, NEW ZEALAND - AUGUST 29:  Phil Taylor engages with his fans during the Auckland Darts Masters at The Trusts Arena on August 29, 2015 in Auckland, New Zealand.  (Photo by Michael Bradley/Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.