Az öregotthon ugyanolyan üvegből, acélból és fából épült palotaféleség volt, mint a francia konzulátus Cotonou-ban, csak – mintha a palotát földszintes épületekre bontva széthajtogatták volna – sokkal nagyobb területet foglalt el. Gondosan nyírt pázsitok, sövények, sétányok, virágágyások és néhány szökőkút vette körbe. Több ágban, hosszan sorakoztak az öregek egymáshoz épített garzonjai, külön falut képeztek a falun belül, és több lakójuk volt, mint Kakashalomnak összesen.
A munkaközvetítő épületétől valóban csak egy kőhajításnyira kellett elsétálnunk. Mégsem volt egyszerű odaérnünk, mert Kakashalom főutcáját, ahová az öregotthon központi aulája nyílt, nagy tömeg lepte el. A főbejárat mellett a felmeredő zászlórúdon nemzetiszínű lobogó lengett, mint a falu minden házának az udvarán. A parkolóban pedig óvatosan, saját rituáléjuk szerint nagy, lomha luxusautók kerülgették egymást.
Az útikönyveimből tudtam, hogy a norvégok nemzeti ünnepe május tizenhetedike, az Alkotmány Napja, amely mára amolyan országos babazsúrrá változott, ahol a jelszavak: jégkrém és üdítőital. A felvonulást a felnőttek rendezik meg, de aztán már csak statisztálnak hozzá, a gyerekeké a főszerep. Zászlót lobogtatva, trombitát fújva, népviseletbe öltözötten vonulnak el a norvég király előtt, aki oldalán a családjával, kezében a cilinderével egy vidékiesnek ható palota balkonján áll, és mint a nemzet nagypapája mosolyogva integet nekik. Ezt az eseményt leszámítva más norvég tömegmegmozdulásról nem volt tudomásom. Márpedig Kakashalmon az öregotthon előtt mintha nagyszabású felvonulás zajlott volna, jóllehet régen elmúlt már abban az évben május tizenhetedike. A résztvevők között sem voltak gyerekek, éppen ellenkezőleg, csupa idős férfi és asszony, akik az esemény tiszteletére elég sajátos ünneplőruhát viseltek: márkás tréningruhát, sportcipőt, és a hátukon rajtszámot.
Az adminisztrátornő, aki a munkaközvetítőből elkísért, készségesen elmagyarázta, hogy egy sportversenyt látok, amit az öregotthon szervezett. Az indulók két versenyszámban nevezhettek, tolókocsis, illetve gurulós járókeret kategóriában.
Nagyapám kilencvenhárom éves koráig élt, de csak azért, mert javasember volt, aki ismerte az egészséges élet titkait. Nem derült ki, hány éve lett volna még hátra, ha a mérgek és ellenmérgek nem emésztik fel idő előtt az életerejét. A nagyapámtól eltekintve azonban nálunk, Beninben az emberek abban a korban, amiben ezek a tolókocsis és járókeretes versenyzők voltak, már húsz-harminc éves halottak. Ünnepélyes kihantolásuk is, ami a temetés utáni hetedik vagy kilencedik évben esedékes, már csak emlék. A vörös földből előásott koponyájuk színesre festve, régóta ott díszeleg már a családi oltáron az ősök között. Akkor még nem szoktam át a norvégiai viszonyokra, így a kakashalmi versenyzők kora varázslatosnak és valószerűtlennek tűnt a szememben. Olyan halottaknak láttam őket, akiket életben tartanak. Megint annak az utazónak éreztem magam, aki a bnokimók között jár, és zavarban van, mert nem tudja eldönteni, hogy a körülötte lévő emberek közül ki holt és ki eleven.
A verseny éppen csak elkezdődött, amikor odaértünk. Mivel a tömeg miatt egyelőre úgysem tudtunk volna eljutni a főbejáratig, kényszerűen megálltunk a bámészkodók között.
Először gurulós járókeret kategóriában álltak starthoz a versenyzők. Ők voltak a népesebb mezőny. Azok a nyolcvan év fölöttiek nagyjából százéves korig, akik még a saját lábukon jártak, éppen csak meg kellett támaszkodniuk. Mindegyiküknek külön edzője volt, az öregotthon valamelyik ápolója. Rajtuk a versenyszabályok értelmében a kritikusabb pillanatokban meg lehetett támaszkodni. Vitték azokat a gyógyszereket, amelyeket a versenyzők a betegségeikre szedtek, és fel voltak szerelve az injekciós fecskendőtől a vércukormérőig mindennel, hogy rosszullét esetén a segítségükre legyenek. A pálya szélén két ügyeletes orvos ült. Távolabb a tömegen kívül néhány mentőkocsi parkolt, még arrébb pedig, az öregotthon leszállóterén egy mentőhelikopter várakozott bevetésre készen.
A futam alatt többeknek is szüksége volt a mezőnyből kisebb pihenőre, de nagyobb ápolásra alig néhányan szorultak. A legkomolyabb egészségügyi problémája éppen a győztesnek lett, aki, miután átszakította a norvég nemzetiszínű célszalagot, egész egyszerűen belehalt az izgalomba. De csak a szíve állt le, és a légzése szűnt meg. A felkészült orvosoknak még a helyszínen sikerült újraéleszteniük. Összesen alig három és fél percet töltött a klinikai halál állapotában. A kritikus három és fél perc után – ha visszafogottabban is, de – folytathatták tovább az ünneplését.
Fotó: MTI / Honéczy Barnabás
A másnapi Viking Tülök természetesen nagy terjedelemben számolt be a versenyről, de a címlapra – hírértékkel bíró, átmeneti halála ellenére – nem a gurulós járókeret győztese került, hanem a következő versenyszámé, a tolókocsis kategóriáé.
Pedig a második győztessel semmiféle egészségügyi kaland nem történt. Motoros tolókocsija egyenletesen berregve gyűrte le a pár száz méteres távolságot, és simán gurult be a célba, sofőrje pedig kitűnően viselte a győzelmével járó izgalmakat.
Nagyapám mondta a dassa-zouméi nagy baobabfán, hogy a halottak a haláluk pillanatától kezdve felejtenek. Fokozatosan elvesztik az emlékezetüket, hogy legvégül minden emléktől megszabadulva ki tudjanak szakadni azoknak a szellemeknek a hatalma alól, akik bennük szövetségre léptek hajdanán. Amikor az ember idő előtt hal meg, szellemeinek sokáig hatalmuk van még fölötte a halál beállta után is. Nem hagyják nyugodni, miattuk érdeklődik a halott továbbra is az élők dolgai iránt. Mindaddig kísért és visszajár, amíg el nem érkezik az a pillanat, amikor igazából meg kellett volna halnia. Ennek a fordítottja történik azokkal, akik túlélik azt az időt, amikor meg kellene halniuk. Ezek az emberek – annak ellenére, hogy életben maradnak – a halottak módjára elveszítik lassanként az emlékezetüket. Ezt az emlékezetvesztést a fehérek Alzheimer-kórnak vagy demenciának hívják. Sok életben tartott öregember küzd vele egész Norvégiában. Ezek közül az egyik volt a gurulós járókeret kategória győztese, aki, miután újraélesztették, tökéletesen elfelejtette Fjordvidékre szóló, nagy diadalát, és bizalmatlanul szemlélte a személye körüli felhajtást. A másik, a tolókocsis kategória győztesének elméje azonban vágott még, mint a borotva. Ő hosszú interjút adott a Viking Tülöknek. A címlapra került.
A másnapi lap olvasói nemcsak azt tudták meg, hogy a százkét éves Gerd, mert így hívták az idős hölgyet, megnyerte a tolókocsisok versenyét, de a futam minden izgalmasabb fordulatáról is értesültek az elmeséléséből. Hogyan tört előre a mezőnyben az egyik barátnőjével, akinek a tolókocsijával fej fej mellett haladt, miközben reszkető, reumás, de biztos kézzel nyomkodta a karfán lévő gombokat és irányította az aprócska botkormányt. És hogyan maradt le a barátnője az utolsó métereken, ahol felfedezte a szurkolók között a régi szomszédját, akivel váltott néhány szót, ami alatt értékes másodperceket veszített, hogy végül aztán Gerd legyen a győztes, és a barátnője másodikként guruljon be mögötte a célba.
Gerd magáról is mesélt a megyei lap olvasóinak. Bevallotta, hogy korábban, hetvenhat évig tartó házasságának egész ideje alatt félénknek és emberkerülőnek ismerte magát, de özvegyen maradva teljesen megváltozott, mintha átállítódott volna benne valami.
A tanyájuk, ahol a férjével gazdálkodtak, égbe nyúló sziklaormon állt, ahová csak egy nyaktörő ösvényen lehetett felkapaszkodni. Néhány merészebb, hegymászásban jártas turistán kívül nem vetődött el odáig soha senki. Gerd mindig is szerette ezt a szép szomszédnélküliséget, a férje halála után azonban azt vette észre magán, hogy életében először elege van az udvaron áthömpölygő, alacsonyan szálló felhőkből, amelyektől az orráig sem lát az ember. Ahogy nem szórakoztatták többé azok a hermelinek sem, amelyekkel pedig olyan meghitt barátságban állt, hogy előbújtak, ha füttyentett nekik, és a tenyeréből ették meg a fasírtdarabkákat.
Végül megértette, hogy társaságra vágyik, és a gyászév letelte után, kilencvenhat évesen leköltözött az öregotthonba. Az első időkben szinte állandó, boldog kábulatban élt attól a tudattól, hogy naponta tucatnyi emberrel találkozhat. Ahogy az is jólesően szokatlan volt, hogy kedvére járkálhat a sima talajon anélkül, hogy pár lépés után szakadékba esne. Örökösen sétálgatott. Az első pár évben bottal, majd ereje fogytán járókerettel, legvégül motoros tolókocsival. Rótta a központi épület folyosóit, kanyargott a garzonok közötti sétányokon. Mindenkit megszólított, mindenkihez volt egy kedves szava. Számtalan új barátnőt szerzett, bár voltak olyanok is, akikkel hetven-nyolcvan évvel korábbi barátságot újított fel még lánykorából. Álló nap be nem állt a szája, szellemes beszélgetőpartnernek bizonyult, házimunka-tanfolyamra járt, sőt kilencvenhét évesen spanyolul kezdett tanulni. Évekig, amíg bírta, rendszeresen Bergenbe utazott az ápolója kíséretében, ahol ajándékokat vásárolt a barátnőinek. A Viking Tülök egyedül azokból a disznó fordulatokból nem hozott le egyet sem, melyekkel Gerd a mesélését sűrűn megtűzdelte.
Kun Árpád: Boldog észak
Magvető, 2013
