Kultúra

Apa visszatért a sírból

Kezdjük borzongással ezt a vasárnapot. " Lépésenként tűnt el szandálos lábfeje, csupaszon maradt bokája a vörös színű egyenlítői talajban. Már térdig gázolt benne, combig, derékig, mellig. Mire odaért hozzánk a benzines pultig, csupán bukósisakos feje állt ki." Ma az utóbbi évek egyik legjobb magyar regényéből matinézunk.

 

Meghaltak sorban nagyapám, apám, anyám. Mindhárom ember, akihez egyáltalán valami közöm volt. A haláluk kellett hozzá, hogy újrakezdődjön az életem, és elutazzam Beninből.

Akkoriban húsz éve dolgoztam már a cotonou-i francia kórházban mint segédápoló, egy ideje pedig munkaidő után és hétvégente segítettem a Norvég Evangélikus Egyház misszionáriusainak, akik másfél évvel korábban menekültek át a polgárháború sújtotta Elefántcsontpartról. Elkísértem őket a hivatalokba, ahol terepismeret nélkül és hiányos franciatudással nem boldogultak volna, ültem mellettük a bibliaórán és a házimunka-tanfolyamon. Imákat és hálaadásokat fordítottam franciára, de fonra, jorubára és minára is, mikor milyen társaság gyűlt össze a misszión. Norvég módra naponta hat-nyolc bögrével megittam híg, cukor nélküli kávéjukból, amitől éberek lettek az éjszakáim, ettem a tejfölös-lekváros gofrijukat vagy a csokoládés muffint, ami édes fűrészporrá omlott a számban. Az volt az érzésem, hogy az általuk hirdetett Jézus Krisztussal ugyanúgy, mint velük, munkakapcsolatban állok, nem jutott eszembe, hogy elkötelezzem magam mellette. A misszionáriusok sem akartak külön engem megtéríteni, valószínűleg arra számítottak, hogy előbb-utóbb magamtól megnyílok majd az evangéliumnak. Óvatosan kezeltek, pedig nem sejthették, hogy a nagyapám javasember volt, méghozzá olyan, aki a vudu Luther Mártonja lehetett volna, ha fűti némi becsvágy.

A misszió épülete messze kint, Cotonou egyik külvárosának a szélén állt. A francia kórházból Ouidah felé kellett elindulni, és fél órát autózni, hogy odaérjen az ember. Az első napokban a norvégok felváltva szállítgattak oda-vissza, majd, miután kiderült, hogy tudok vezetni, a misszió bérelt nekem egy Volvót a svéd nagykövetségtől.

A városban pár saroknyira egymástól benzines pultok álltak, amelyeken kisebb-nagyobb műanyag flakonban, üvegben vagy fémkannában Nigériából csempészett üzemanyagot árultak. Az első délután találomra lefékeztem a vedokói kereszteződésben az egyik előtt, és betöltettem az autóba két tizenöt literes demizson sárgás tartalmát. Három napig, amíg ki nem ürült a tank, semmi gyanús zörejt nem hallottam, és egyszer sem fulladtam le. Ebből arra következtettem, hogy a betöltött üzemanyag nem tehetett túl nagy kárt az autó motorjában. Így később, ha tankolni kellett, a vedokói kereszteződésben lassítottam a misszióból jövet vagy menet, és mindig ugyanaz elé a pult elé álltam be, sőt, ugyanannak a két tizenöt literes demizsonnak a tartalmát töltettem be a benzinárussal, még ha más-más árnyalatúnak látszott is alkalomról alkalomra az üvegen áttetsző, sárgás folyadék.

Az egyik ilyen tankolásnál a benzinárus visszatette a kiürített demizsonokat a pultra, és ahogy szokta, nagy odafigyeléssel letörölte egy piszoktól megfeketedett ronggyal a tanksapka mellé lefolyt benzint a kocsi oldaláról. Amikor felpillantott, elégedett arcát ingerült grimasz rántotta össze. Egy tőlünk pár méterre álló fehér turistát nézett, aki éppen visszaeresztette a nyakában lógó fényképezőgépet, és mintegy utólagos engedelmet kérve a fotóért, bocsánatkérően intett.

– Megmondaná neki, hogy ne fényképezgessen?

Értettem a benzinárus idegességét. Azokban a napokban mindegyik újság címlapján ott virított, hogy a kormány egyszer és mindenkorra véget akar vetni a törvénytelen benzinárusításnak, már nem csak magas pénzbírsággal, de börtönbüntetéssel is fenyegetőzött. Azt viszont nem értettem, hogy miért éppen nekem kéne szólnom annak a turistának.

– Mert a maga kocsijából szállt ki – mondta az ellenvetésemre a benzinárus.

– Az lehetetlen, egyedül utazom – kértem ki magamnak. – Ez a fickó különben is motorral furikázik. Nem látod, hogy bukósisak van nála?

A bukósisak Cotonou-ban ritkaságnak számít, annak ellenére, hogy a benini közlekedési szabályok szerint minden motorosnak kötelező lenne hordania. De mivel drága, és lekvárrá fő benne az ember agya, ráadásul könnyen ellopható, senkinek se látni a fején. Éppen ezért ez a fényképezőgépes turista, kezében a bukósisakkal, nem mindennapi látványt nyújtott.

A benzinárus lenyelte a megjegyzését, nem akart szóváltásba keveredni velem, aki törzsvásárlóként visszajártam hozzá. De azért odamutatott a Volvo ellentétes oldalára, mint tárgyi bizonyítékra, ahol a vezetőülés mögötti ajtó, mintha ott szállt volna ki valaki, szélesre volt tárva, és belógott a kereszteződés forgalmába.


Fotók: Europress Fotóügynökség

Nem emlékeztem rá, hogy megállás után hozzányúltam volna ahhoz az ajtóhoz, azt hittem, elromlott a zár, és az egyik zökkenőnél magától kinyílt. Akárhogy is volt, futottam, hogy még azelőtt visszacsukjam, mielőtt fennakad rajta egy robogó, vagy letépi valamelyik teherautó.

Már újra a volán mögött ültem, vezettem tovább Ouidah felé a főúton, és volt időm belegondolni, hogy ez a bukósisakos turista, ha nem is az én kocsimból szállt ki, azért valahonnan ismerős. Fehérekkel csak a kórházban volt dolgom, ezért végigvettem a kollégáimat a sebészeten, ahová a legtöbbet beosztottak az utóbbi időben, aztán a belgyógyászaton, a neurológián, a fül-orr-gégészeten, mindenhol, ahol az épületben meg szoktam fordulni, de a felidézett arcok között nem találtam az emberemet. Akkor eszembe jutott, hogy valamelyik régi önkéntes lehetett, aki azóta már hazautazott Északra, és most visszajött látogatóba. Ahogy nagyjából senkivel, velük se kerültem közelebbi kapcsolatba, így személyes emlékem egyikükről se maradt, legfeljebb fényképként éltek tovább számomra a kórházi emlékkönyvben. De azt az emlékkönyvet is évekkel korábban lapoztam fel utoljára.

Idáig jutva belém hasított a felismerés, hogy édes Legbám, de hiszen ez maga az apám volt. Idősödő fehér ember, sárgás bőr, enyhén vágott szem. Csak azért nem ismertem fel ott rögtön, mert azon az egyetlen fényképen, amit egyáltalán láttam róla valaha, és ami a kórházi emlékkönyvbe volt beragasztva, még alig múlt huszonhárom éves.

Minden erő kiment a tagjaimból, alig bírtam tartani a kormányt és nyomni a gázpedált. Miközben szélre húzódtam a városból kiömlő kaotikus forgalomban, kórusban átkoztak a motoros taxisok. Amelyiküknek egyáltalán működött, még a dudáját is nyomta rám. Miután végre le tudtam állni az útpadkán, egy ajtaját vesztett minibusz, amely kénytelen volt kikanyarodni mögülem, nagyot taszított hátulról a lökhárítómon.

Amikor pár perc múlva visszaértem a vedokói kereszteződéshez, és újra lefékeztem a pultja előtt, a benzinárus furcsa szemeket meresztett rám.

– Nem láttad, hogy hova ment az a fehér alak az előbb?

A benzinárus egy darabig nem válaszolt, majd azt mondta:

– De hát hozzád szállt be, amikor elindultál, most meg tőled ugrott ki.

– Tessék?

– Nézd csak meg! Ott megy.

Odanéztem, ahová mutatott. Ott ment az apám. Tényleg ott ment, még ha csak a hátát mutatta is abban a pillanatban. Lépkedett, de nem nézte, merre. A feje előrebiccent, menet közben babrált valamit a nyakába akasztott fényképezőgépen, a karján még mindig bukósisak lógott. Kék, kopott inget, fehér vászonnadrágot hordott, inge ujja fel volt hajtva a könyök fölé, ahogy a hosszú nadrág szára is térdig feltűrve. Vékony csontú, középtermetű volt, ritkás, hosszú haja hátul hippisen lófarokba fogva egy befőttesgumival.

Kiszálltam az autóból, de lépni se bírtam. Remegett a lábam, rá kellett könyökölnöm a kocsiajtóra, mert különben összecsuklottam volna.

Az apám elért az első sarokig, ott visszafordult. Kényelmesen beállította az objektívet, lefényképezett minket, majd, mintegy utólagos engedélyünket kérve, elmosolyodott. A fényképezés után, mint aki meggondolta magát, hogy mégse fordul be a sarkon, elindult visszafelé, felénk. A fényképezőgépet visszaeresztette a nyakába. A bukósisakot lehúzta a karjáról, két kézbe fogta, és menet közben a fejébe nyomta. Bukósisakban jött tovább, komótosan, eleinte tétovázva indult meg, de azután egyre határozottabban lépdelt.

 

Ahogy közeledett, fokozatosan süllyedt bele a földbe, mintha ingoványon járna, ami nem bírja meg a súlyát. Lépésenként tűnt el szandálos lábfeje, csupaszon maradt bokája a vörös színű egyenlítői talajban. Már térdig gázolt benne, combig, derékig, mellig. Mire odaért hozzánk a benzines pultig, csupán bukósisakos feje állt ki, de egy mély, morgós cuppanással azt is elnyelte a föld. Egy darabig még örvénylést éreztem a talpam alatt, majd egyre gyengébben valami remegést, legvégül csak a kereszteződésben mellettünk dübörgő forgalom rázkódását. Az aszfalt, ami az előbb még lomha iszapként örvénylett, újra mozdulatlan lett, és ugyanolyan sima, mint annak előtte.

Döbbenete elmúltával a benzinárus leguggolt, utána akart nyúlni az elmerülő bukósisaknak. De hiába tapogatta a földet, nem tudta belemélyeszteni az ujjait, mert az már visszakeményedett. A lábamnál, egy üres üvegpalackon visszatükröződve, megdermedt apám mosolya, úgy, ahogy kivillant a bukósisak plexilemeze alól, az a mosoly, amivel apám még holtában, fényes nappal kísértő halottként is elnézést kért, amiért létezni merészel. Ismertem a mosolyt, ez volt ráfagyva a huszonhárom éves gyakorló orvos arcára azon a kórházi emlékkönyvbe beragasztott fényképen. Nagyot rúgtam az üvegpalackba, amely begurult a pult alá.

Öt nap múlva kifogyott tankkal megint lefékeztem a benzinárus előtt a vedokói kereszteződésben. Nem láttam a pultján a két tizenöt literes demizsont, amit be szokott nekem tölteni. A pultja sem az a régi, tekintélyes méretű deszkalap volt, amely magas acélbakon állva mindenféle kannákat, nagy hasú üvegeket, flakonokat tartott, hanem egy felfordított gyümölcsösláda, rajta egy-két sárgálló kólásflakon és néhány nyomorúságos konzervdoboz. A ládától nem messze kormos üvegcseréphalmok és szétolvadt műanyagkupacok hevertek, mint egy furcsa állat oszlásnak indult teteme. A tetem körül többméteres körben feketére volt perzselve a föld, magát a benzinárust égési sebek borították, mellette hosszú bot meredt, a bot végén színes, rontás elleni háncscsomókat lengetett a szél.

A jorubáknál a hullamerevség kioldódása után felültetik a halottat, hogy az méltón fogadhassa a látogatóit. A benzinárus ilyen pár napos hullaként kókadozott a gyékényén, de engem meglátva feltámadt. Nyakon ragadott egy benzinnel töltött kóláspalackot, és elindult bicegve az autó felé. Időm se volt megkérdezni, miféle szerencsétlenség pusztított a pult körül, mert már üvöltött.

– Szakpata küldjön rád fekete himlőt, te sátánfattya, még ide mered dugni azt a mocskos pofádat?!

Amíg beletömte a fojtást a palackba, és az öngyújtót kattintgatta, gyorsan fel tudtam tekerni az ablakot, és a gázra taposva repülőstartot vettem. Az utánam hajított Molotov-koktél nem ért célba, a kereszteződés aszfaltján tört össze. De a robbanás ereje még így is meglökte hátulról a Volvót. Mellettem egy motoros taxist kirepített a nyeregből, néhány másik robogót pedig felborított. Őrült sebességgel hajtottam el a helyszínről, és csak hosszú kilométerekkel arrébb mertem félreállni az út szélére egy pocsolya mellé. Lemostam az ablakokról a robbanás kormát, hogy ne nézzen úgy ki a Volvo, ha behajtok vele a norvég misszió udvarára, mintha a pokol mélyéről érkeztem volna.

Közelébe se mentem többé a vedokói kereszteződésnek, ahol megpróbált felrobbantani a benzinárus, aki előzőleg nagy valószínűséggel felrobbanhatott maga is. Mellékutcákban kanyarogva, máshol hajtottam rá az Ouidah-ba kivezető főútra. A következő benzinemet pedig egy másik árusnál vettem meg. Először úgy tűnt, nála se fogtam mellé az üzemanyaggal, de aztán a második tankolás után, alig kanyarodtam ki a pulttól a főútra, szokatlan zajt hallottam a motorház felől. „Amíg a motor nem kezd el rángatni, és az autó simán megy, nincs ok az aggodalomra”, biztattam magam. És tényleg, mire kiértem a misszióig, egyre halkabb lett a zaj, az utolsó szakaszon több kilométeren keresztül csak a motor zúgott egyenletesen.

 

Kun Árpád: Boldog észak

Magvető, 2013

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.