Kevés kiábrándítóbb felismerést tud egy filmrajongó elképzelni, mint mikor hőn tisztelt művészfilmese lelepleződik, hogy jó előre kivágott sablonokból ragasztgatja össze alkotásait.
Pedig Alejandro González Inárrituval (és velem mint filmrajongóval) most valami ilyesmi történt. A Korcs szerelmek, a 21 gramm és a Bábel rendezője az össze-vissza szőtt, mély érzelmekkel összehangolt idősíkok mestereként vált elismertté – Hollywoodban és Európában egyaránt, ami csak nagyon keveseknek sikerül. A Biutiful című filmje egy új korszak nyitánya lehet, hiszen az eddigiektől eltérően nem korábbi állandó alkotótársával, Guillermo Arriagával közösen írta – így az Inárritu rajongókat furdalhatta a kíváncsiság, vajon mire megy nélküle a háromszoros Oscar-jelölt mexikói.
Kis túlzással azt mondhatjuk: nem sokra. Illetve talán túl sokra is. A Biutiful ugyanis túlontúl ambiciózus alkotás. Halál, halottlátás, rákbetegség, kínai és afrikai bevándorlók sorsa Barcelonában, párkapcsolati dráma, szülő-gyermek kapcsolat – nem győzöm sorolni a problémákat, amelyeket ábrázol – ilyen érzelmi túltelítettséget brazil szappanoperákban szoktunk látni, igaz ott 100 epizódon keresztül. 148 perc sem kevés idő, akár még sokkal többet is belezsúfolhatott volna Inárritu – biztosan a filmben megismert szenegáli családnak is vannak rokonai, akikkel érdekes és megrendítő dolgok történnek -, csakhogy egy idő után a problémák kioltják egymást, és nehéz komolyan venni az egyébként tényleg súlyos kérdéseket. Talán nem túlzás azt gondolni, hogy Inárritut állandó alkotótársa hiányában cserben hagyta az arányérzéke, illetve hiányzott a 21 grammot és a Bábelt is meghatározó szerkezet – ezekben a forma által lett befogadható az egyébként hasonlóan nyomasztó és sűrű tartalom.
Aki menti a menthetőt, és szabályosan elviszi a vállán a 148 perc szenvedést, az Javier Bardem. Gondolhatnánk, hogy jutalomjáték eljátszani egy haldokló, halottlátó macsót, de láttunk már arra példát, hogy féktelen ripacskodásba fullad az álomszerepben az álomszínész. Bardem viszont, úgy nézett ki, mint egy Caravaggio alak, láthatóan komolyan vette a feladatot, és hitelt adott az egyébként hiteltelenül burjánzó nyomorúságnak. Az ő játéka miatt sajnálhatjuk igazán, hogy Inárritu nem volt mértékletesebb, és nem alkotott remekművet. Ezt már csak azért is sajnáljuk, mert – ahogy az eddigiekből is kikövetkeztethető – erős jelenetekben nincs hiány (például az afrikai árusok szétkergetésének grandiózus pillanatai, vagy a kínai munkások megmérgezése) – ezek önálló rövidfilmként zseniálisak lettek volna, mégsem álltak össze nagy egésszé.
Inárritu azonban – még ha bakizik is néha – tudatos alkotó, ne gondoljuk, hogy puszta véletlenségből esik bele ugyanabba a hibába, amit első diákfilmjeikben a pelyhedző állú kamaszok szoktak elkövetni. A csillogó körülmények között megrendezett európai filmfesztiválokon éppúgy megvan a recept a sikerre, mint a hollywoodi tucatfilmek világában. Ennek köszönhetően szinte egymásra licitálnak a filmesek a borzalmak megjelenítésében, majd a nagyestélyis premier után elmennek egy yachtra mulatni. Sikeres fesztiválfilmet akart csinálni. Ettől még persze lehetne jó film a Biutiful, de ehhez a receptek és a sablonok helyett átütőbb alkotói hozzállás kellett volna Inárritutól.
Kinek ajánljuk? Javier Bardem népes rajongótáborának bármilyen szenvedés árán meg kell néznie.
Kinek nem ajánljuk? Aki éppen Barcelonába vagy a Józsefvárosi Piacra készül ellátogatni, az inkább hagyja ki.
