Az elmúlt napokban vihart kavart Magyarországon, hogy egy új orosz történelemtankönyvben az ‘56-os fegyveres felkelőket, illetve egy részüket fasiszta múltúnak nevezték, továbbá a magyar forradalomról azt írták, hogy azt nyugati titkosszolgálatok katalizálták, segítették elő. A tankönyv szerzője, Vlagyimir Putyin exminisztere és jelenlegi tanácsadója, Vlagyimir Megyinszkij átgondolatlannak nevezi azt is, hogy a rendszerváltáskor kivonultak a szovjet csapatok Közép-Európából, így Magyarországról.
Csekély volt a horthysták és nyilasok száma a felkelők között
– Ami az ‘56-os fegyveres felkelők „fasiszta múltját” illeti, igen csekély számban voltak a „pesti srácok” között horthysta és nyilas múltúak, de ha mégis, ezzel nem volt tanácsos dicsekedni – mondta erről a 24.hu-nak Eörsi László, a felkelők életével és tevékenységével évtizedek óta foglalkozó történész.
– A felkelők megszenvedték az 1945 előtti nyomort, és mivel még nem volt annyira régen, jól emlékeztek rá 1956-ban – jegyezte meg, hozzátéve: zömében „igazi” szocializmust akartak. Persze akadtak kivételek, főleg a külvárosban.
– Elképzelhetjük, a kádári megtorló szervek mennyire szerettek volna minél több ilyen alakot bemutatni, de csődöt mondtak – fűzte hozzá a történész megjegyezve, hogy a horthysták és nyilasok közül egyébként is csak nagyon kevesen akartak csatlakozni a forradalmárokhoz, inkább csak passzívan „drukkoltak” nekik.
A szovjet Vörös Hadsereg korábbi tagjai is harcoltak a forradalomban
Ráadásul, ha az ‘56-os fegyveres felkelők múltját nézzük, akkor nemcsak – az orosz szóhasználat szerint – „fasisztákat” találunk (kis számban), hanem éppen Eörsi tanulmányaiból tudjuk, hogy a budapesti felkelőparancsnokok egyike, Konstantinidisz André (1917–1956) görög kommunista partizán volt, aki a második világháború alatt (1945 augusztusáig) a szovjet haderőnél is szolgált századosi rendfokozatban. Kommunistaként részt vett 1946–49-ben a görög polgárháborúban, majd politikai menedékjogot kapott Magyarországon. Rajta kívül még két pesti felkelőről tudjuk, hogy a Vörös Hadseregben, tehát a szovjet haderőnél szolgált korábban.
Konstantinidisz – aki a „nemzeti kommunizmus” hívének vallotta magát – október 25-én csatlakozott a Práter utcai általános iskolában lévő felkelőkhöz, ahol a „különleges csoport” parancsnoka lett, és jelentős ismertségre tett szert Eörsi szerint. Az önbíráskodást azonban nem tűrte: „Mi nem úgy bánunk velük, mint ők tették” – mondta, és a tolvajokat is bezáratta. 1956. november 4-én reggel néhány percre hazament, majd a Kilián laktanya előtti harcban – tehát azzal a szovjet hadsereggel küzdve, amelyben századosi rangot ért el – életét vesztette.
A forradalom honvédelmi minisztere, Maléter Pál is kapott kiképzést a szovjet hadseregben: a Magyar Életrajzi Lexikon adatai szerint 1940-től 1942-ig a Ludovika Akadémia növendéke volt. „1944-ben, mint hadnagy a Vörös Hadsereg fogságába került. A partizániskolát elvégezve osztagparancsnok lett. 1945 után a hadseregben végzett szolgálatot, kitűnő előmenetellel a vezérkarban. 1956-ban aztán a forradalom oldalára állt.” November 2-án Nagy Imre honvédelmi miniszterré nevezte ki, majd 3-án este Tökölön, a szovjet hadsereg főhadiszállásán „ő vezette a tárgyalást a szovjet csapatok visszavonulásáról és a Varsói Szerződés felbontásáról. Az épületet csak ő nem hagyhatta el. A Nagy Imre-perben halálra ítélték.”
Az új orosz tankönyv csúsztatásait, hazugságait és féligazságait korábbi cikkünkben Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszország-szakértő is helyre tette. Szerinte a tankönyv szemléletével szemben nem tragédia volt a Vörös Hadsereg kivonulása a térségünkből, hanem racionális döntés. Mihail Gorbacsov és környezete ugyanis „felismerte, hogy jobb, ha Moszkva saját akaratából vonja ki a térség négy államából – az NDK-ból, Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról – az ott állomásozó csapatait, mintha erre konfrontáció nyomán kényszerülne.”
Nem a nyugati titkosszolgálatok voltak a háttérben
Nem igaz az sem, hogy nyugati titkosszolgálatok szervezték volna a forradalmat. Lényegében erről írt könyvet az amerikai levéltárakat kutató Charles Gati Vesztett illúziók címmel. Az Egyesült Államok ugyanis nem foglalkozott különösebben Magyarországgal az ötvenes évek első felében. A NATO rövidítést Gati könyvében „No Action Talk Only”-ként oldja fel – a korabeli vicceknek megfelelően –, vagyis az amerikaiak csak beszéltek a „rab nemzetek” szovjet uralom alóli felszabadításáról. Ennek célja a mérsékelt republikánus Eisenhower elnök idején elsősorban az volt, hogy lecsendesítsék McCarthy szenátor – a kommunistaellenes amerikai kampányok egyik „motorja” – radikálisabb híveit.
Az amerikai-magyar kutató a könyvében hozzáteszi: „az 1956-os forradalom kitörése mélységesen meglepte a washingtoni kormányzatot. Néhány évvel ezelőtt Evan Thomas (amerikai újságíró és történész, aki különleges engedélyt kapott a CIA titkos iratainak tanulmányozásába 1992-ben – a szerk.) elmondta, hogy a CIA Bécsben működő részlegénél egyáltalán nem volt magyarul beszélő munkatárs vagy alkalmazott.”
Gati azt is írja, hogy a „budapesti amerikai követségen mindössze egyetlen ember beszélt kifogástalanul magyarul, őt azonban a forradalom napjaiban a legkülönbözőbb magyarországi csoportosulásoktól és egyes személyektől érkező beadványok kezelése kötötte le”. Geza Katonáról van szó, akivel Gati 2005-ben beszélt. Katona elmondta neki, hogy 1952 és 1957 között volt a CIA budapesti megbízottja. 1953 és 1956 között három ügynök dolgozott magyar területen, és bár ő utalt nekik pénzt, és közvetítette a központ utasításait, sosem találkozott velük, és jelentéseket sem kapott tőlük.
Gati kérésére a CIA közzétett néhány dokumentumot, ezek alapján írja a kutató, hogy „az ‘50-es évek első felében a CIA nem folytatott Magyarországon vagy vele kapcsolatban semmiféle tevékenységet, értékelésében ez az ország a legalacsonyabb fontossági besorolást kapta Közép- és Kelet-Európa szovjet csatlós államai közül”.
Ami pedig az USA 1956-os magyarországi szerepét illeti, Gati hangsúlyozza:
A végkifejlete felé tartó újraválasztási hadjáratával elfoglalt Eisenhower elnök nem lehetőséget, hanem problémát látott a magyarok felkelésében. A Nemzetbiztonsági Tanács október 26-ai ülésén legjobban az izgatta, hogy Moszkva esetleges túlzott reakciója nagyobb háború kitörését eredményezheti.
A kutató szerint a második világháború győztes tábornokából elnökké avanzsált Eisenhower mindenkit arra kért: „mindent tegyen meg annak érdekében, hogy a Kreml ne érezze szükségesnek a szélsőséges lépéseket, esetleg globális háború kirobbantását.”
Ezek után jelentette ki John Foster Dulles amerikai külügyminiszter a forradalmi Magyarországról és a korábban ott kitört elégedetlenségek miatt feszült helyzetben lévő Lengyelországról: „Nem tekintjük ezeket a nemzeteket lehetséges katonai szövetségeseinknek. Úgy tekintjük őket, mint egy új, barátságos és többé nem megosztott Európa részeit.” Gati szerint Dulles ezzel jelezte Moszkvának: nem fogja fegyveresen támogatni a magyarokat.
Most már csak ez az egy tankönyv lesz Oroszországban
Sz. Bíró Zoltán szerint az új orosz iskolai tananyag kiadása azért nagy jelentőségű, mert „ez nem egy tudóscsoport vagy néhány tankönyvíró pedagógus álláspontja, hanem egy bevallottan szuverén állami tankönyv, ami az orosz állam hivatalos történelemfelfogását képviseli”. A kiadvány egy fontos dologban különbözik is az eddigiektől. „Hosszú időn át több mint egy tucatnyi tankönyv közül választhattak az oroszországi tanárok, néhány éve már csak háromból, ám szeptembertől csak azt az egyetlen állami tankönyvsorozatot lehet használni, amelynek része a kifogásolt 11.-es történelemkönyv is.”
A budapesti orosz nagykövetség egyébként azt közölte: a tankönyv végleges változata még nem jutott el hozzájuk. Elismerik, hogy Magyarországnak az oroszokkal közös történelmében vannak „összetett kérdések”, ezek sorolják az 1956-oset események is. „Ezért mindig is nagyon óvatosan és odafigyeléssel közelítettünk a kérdéshez, nem hagytuk, hogy azt politikai célokra használják fel, és a múlt eseményeit mai szemszögből, a történelmi kontextusból kiragadva vizsgálják” – állította a követség.
A magyar külügyminisztérium csak nehezen, a hír megjelenése után két nappal reagált az új orosz tankönyv kiadására. Menczer Tamás külügyi államtitkár csupán annyit mondott: „1956-ban a magyar emberek fellázadtak a kommunista diktatúrával szemben, ez világos, egyértelmű tény, nem vitakérdés. Minden ezzel ellentétes állítás hamis. Ami történt, annyira egyértelmű, hogy erről nem nyitunk vitát senkivel.” Ez viszont azt jelenti, hogy a külügy nem lép fel semmilyen fórumon a tankönyv miatt.
2016-ban még másképp viselkedett Szijjártó
Pedig 2016 októberében, amikor az orosz állami televízióban az 1956-os forradalom emlékét meggyalázó állítások hangoztak el, Szijjártó Péter külügyminiszter bekérette a budapesti orosz nagykövetet a külügyminisztériumba, és azt mondta:
Senkitől sem viseljük el, hogy megalázó módon beszéljen az 1956-os forradalomról és annak hőseiről.
Nem véletlen, hogy a Krím 2014-es orosz bekebelezése után erősödtek fel azok a hangok Moszkvában, amelyek a nyugati titkosszolgálatok 1956-os szerepét emelik ki. Az orosz állami tévében 2016 októberében, azaz a magyar forradalom hatvanadik évfordulóján ugyanis megemlékeztek 1956-ról, és ekkor Dmitrij Kiszeljov, az orosz állami média igazgatóhelyettese és az állami hírügynökség igazgatója a forradalom kitörését a hruscsovi „olvadásnak” és a nyugati titkosszolgálatoknak tulajdonította.
Kiszeljov szerint a nyugati szolgálatok már ekkor kísérletezgettek olyan módszerekkel, amelyek a békés tüntetéseket képesek voltak „véres káosszá” eszkalálni, és párhuzamot vont a 2000-es évek grúziai és ukrán forradalmaival, amelyek az oroszbarát vezetők megbuktatását eredményezték. A műsorban a magyar fegyveres felkelést egy ízben pogromnak nevezték, de az is elhangzott, hogy a forradalmárok ezrével engedtek el nácikat a börtönökből.
Egy Amszterdamban élő orosz hungarológus, Vjacseszlav Szereda szerint mindez összefügg azzal, hogy Oroszországban újjáéledőben van az a szemlélet, miszerint „egyenesági örökösei” a Szovjetuniónak, ezért a negatív dolgokkal nem akarnak szembenézni. Ezt nem kapcsolta egyértelműen Putyin 2000-es években megerősödő elnökségéhez, szerinte már a jelcini idők második felében is utaltak erre jelek. Minderről a Válasz Online-nak nyilatkozott tavaly.
Szereda 2022-ben még azt mondta, hogy az orosz közoktatásban „leginkább sehogy” sem beszélnek 1956-ról. „A történelemoktatás terveiben nem szerepel, vagy legföljebb az említett színes forradalom doktrína jegyében.” Beszélt arról is, hogy
Minderről Takács Róbert, a Politikatörténeti Intézet munkatársa is beszélt lapunknak még 2011-ben. A történész szerint egy szűk orosz értelmiségi réteg megértette, megérezte, mi folyik Magyarországon. Leningrádi egyetemistákat állítottak bíróság elé, mert szimpatizáltak a magyar „ellenforradalommal”, Ukrajnában röpcédulák jelentek meg, egy moszkvai újságíró-hallgató a forradalmat dicsőítő verset írt. Érdemes ezt az ukrán röplapozásról szóló információt összevetni a 2022–2023-as magyarországi orosz propagandát szolgáló hamis állításokkal, amelyek szerint 1956-ot nem a „szovjetek” és nem is az „oroszok”, hanem az „ukránok” verték le. Ezt terjesztette például egy ferencvárosi fideszes képviselő, volt alpolgármester is idén májusban.
Jelcin bocsánatkérése 1992-ben
A rendszerváltás után a magyar-szovjet, majd a magyar-orosz kapcsolatokat is új alapokra helyezték. Először Gorbacsov kért bocsánatot – a legtöbb forrás szerint csak szóban – a Szovjetunió nevében 1956-ért, az Antall József vezette magyar delegáció előtt, mely 1991-ben érkezett Moszkvába. Az ekkor aláírt alapszerződés függelékében már egy másik fontos szereplő is feltűnt. Az orosz tagköztársaságot képviselő Borisz Jelcin ugyanis írásban is megkövette a magyarokat. Az igazi áttörés azonban 1992-ben, Budapesten történt. Jelcin, aki ekkor már a Szovjetunió felbomlása utáni Oroszországi Föderáció elnöke volt, a Parlamentben kijelentette:
Az esemény hátterét a Válasz Online-nak Vjacseszlav Szereda világította meg: „felkérést kaptunk az elnöki adminisztrációtól, hogy állítsunk össze egy csomagnyi, 1956-tal kapcsolatos dokumentumot, amit Borisz Jelcin magával vihet a közelgő hivatalos magyarországi látogatására. Óriási lehetőség volt ez: még eggyel mélyebbre áshattunk, az elnöki levéltárból is kaphattunk anyagokat. Így alakult ki az a dosszié, amelyet Jelcin 1992-ben magával hozott Budapestre”.
Jelcin elnöksége idején, 1997-ben készült egy Isztorija Rosszii. Szovjetszkoje obscsesztvo (Oroszország története. A szovjet társadalom) című középiskolai oktatási segédanyag is. Ez egy kísérleti tankönyv volt, amit a Társadalmi és Nemzeti Problémák Orosz Független Intézetének szerzői V. V. Zsuravljov irányításával állítottak össze. Ebben az 1956-os forradalom kapcsán lázadókról írtak ugyan, de nem minősítették őket semmilyen jelzővel. Fasisztákról sincs egy szó sem benne, viszont írtak fegyveres ellenállásról, diákokról, felkelőkről, sztrájkolókról.
Putyin mindig is a maga hasznára fordította a történelmet
Putyin 2006-ban, a forradalom ötvenedik évfordulóján emlékeztetett Jelcin gesztusára, aki szerinte „1992-ben bocsánatot kért az 1956-os magyar forradalom eltiprásáért”. Ő maga tehát nem követte meg a magyarokat. Hozzátette viszont: „ugyan a mai Oroszország nem azonos a volt Szovjetunióval, de mindenki lelkében érzi az erkölcsi felelősséget.” Ezen kívül Putyin virágot helyezett el a Kossuth téren az 1956. október 25-i sortűz áldozatainak emlékkövére.
Jól látszik, hogy Putyin ekkor már taktikázott: az orosz birodalmi gondolkodás újjáéledése közben nem akarta megsérteni a magyarokat, és emlékeztetett Jelcin történelmi tettére, de nem ismételte meg azt. Putyin ekkor bizonyára azért volt udvarias Budapesten, mert 2006-ban éppen az orosz gázszállításokat akarta fokozni Európába, és Gyurcsány Ferenc ennek kapcsán azt hangsúlyozta miniszterelnökként, hogy „Magyarország a dél felől érkező orosz gáz európai elosztó központjává válhat”.
Az oroszországi Szövetségi Tanács az évforduló alkalmából elfogadott nyilatkozata ugyanakkor még tartózkodóbb és a felelősséget elhárítóbb jellegű volt, mivel azt hangsúlyozta:
a világ politikai térképén nincs már az az állam, amelynek köze volna a magyar tragédiához, és az Orosz Föderáció nem felelős a szovjet vezetés tetteiért.
Kisebb vihart kavart Mihail Gorbacsov azon kijelentése is 2007-ben, a Horn Gyula 75. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen, miszerint az 1956-os szovjet bevonulás elkerülhetetlen volt.
Az ötvenedik évfordulón, azaz 2006-ban megjelent ugyanakkor egy nagy cikk a Lityeraturnaja Gazetában. Ez a szovjet-orosz sérelmeket a „vérbe fojtott Budapest” és a „hősies szabadságharcosok” képével ellenpontozta Takács Róbert szerint. A forradalom napjaiban valóban megmutatkozó szovjetellenességet a „véres bacchanália” tombolásaként írta le, ártatlan szovjet emberek, nők és gyermekek megölését, megkínzását rótta fel. A forradalom tömegtámogatottságát hamisan mint reakciós és fasiszta bandák bosszúját mutatta be: „a fegyveres lázadás élharcosai között a hitleri hadsereg katonáinak és tisztviselőinek gyermekei és közeli hozzátartozói” is ott voltak, akiket a második világháborús revansvágy fűtött „Adolf Hitlerükért”.
Az orosz elnök nem először vette elő a „történelmi kártyát”, és a magyar kormány sem először reagált késve az eseményekre, mint a mostani tankönyvügy esetében. Putyin tavaly november 4-én arról beszélt: Magyarországnak, Lengyelországnak és Romániának akár területi követelései is lehetnének Ukrajnával szemben – a Mi Hazánk vezetője, Toroczkai László pedig éppen akkortájt tett közzé egy provokatív Twitter-posztot a „közös lengyel-magyar határról”. A románok rögtön elutasították, a lengyelek dezinformációnak nevezték az orosz elnök állításait, a magyar kormány viszont csak november 6-án nyilatkozott – „helytelenítve” az orosz elnök szavait.
