„Nem tartjuk helyesnek a háborús konfliktust mélyítő nyilatkozatokat. Az ilyen nyilatkozatok helyett azonnali tűzszünetre és béketárgyalásokra van szükség!” – reagált a magyar külügyminisztérium, a másik két érintett országhoz képest kissé megkésve, november 6-án az orosz elnök szavaira, miután két nappal korábban Vlagyimir Putyin három kelet-európai állam, Lengyelország, Magyarország és Románia esetleges területi követeléseit vetette fel Ukrajnával szemben.
Lengyelország azonnal dezinformációnak nevezte az orosz politikus állításait, Románia szintén gyorsan válaszolt: téves, hamis beállításnak tartotta Putyin nyilatkozatát. Csak a magyar külügy reagált lassan és fogalmazott óvatosan a Kreml sugalmazásaival kapcsolatban. Ám végül az Orbán-kormány is helytelenítette az orosz elnök szavait.
Mindeközben Bukarest és Varsó egyértelműen és konkrét intézkedésekkel támogatja Ukrajnát az orosz agresszióval szemben, az Orbán-kormány viszont taktikázik. Így például blokkolná az Ukrajnának 2023-ban folyósítandó 18 milliárd eurós uniós pénzügyi támogatást. Különbség, hogy a román és a lengyel vezető politikusok folyamatosan tárgyalnak ukrán partnereikkel, a magyarok viszont csak ritkán teszik ezt, annál többször mennek Moszkvába. Októberben járt ott a külügyi tárcát vezető Szijjártó Péter, de Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter is tárgyalt nyáron az orosz fővárosban az energiabeszerzésről.
A román miniszterelnök, Nicolae Ciuca közben november 10-én találkozott a kijevi kormányfővel, Denisz Smihallal, és arról beszélt, hogy mind a Romániában élő ukránoknak, mind az Ukrajnában lévő románoknak biztosítani fogják a jogaikat. Ez azért érdekes, mert a magyar kormány egyik fő sérelme Ukrajnával szemben a kárpátaljai magyar kisebbség ügye, illetve az őket korlátozó nyelvtörvény.
Kárpátalja pedig az az egyetlen terület, amire Magyarország esetében Putyin utalhatott. Az egyetlen térség, amelyet Trianonban és aztán az 1947-es párizsi békeszerződésben kétszer is elvesztett Magyarország. Éppen ezért fontos, hogy míg az Orbán-kormány Putyin szavait helytelenítette ugyan, a kárpátaljai eseményeket igyekszik Ukrajna ellen felhasználni.
A 2017-es nyelvtörvényt ugyan az oroszokkal szemben hozták Kijevben, de valóban hátrányos a kárpátaljai magyarok számára is – ez vitathatatlan, és a 24.hu-n is írtunk már arról, hogy ezt és a hasonló kérdéséket a béke megteremtése után rendezni kell. Katona Csaba történésszel beszélgettünk erről, aki egy olyan területen, a Budzsákban született, amelyet még Sztálin szakított el Romániától, és csatolt Ukrajnához. A mai Moldovai Köztársaságtól délre fekvő Budzsák mellett Putyin még Észak-Bukovinára utalhatott, amikor olyan területekről beszélt, amelyekre igényt tarthatna Bukarest, ha a Romániától Ukrajnához csatolt területeket nézzük.
Ám a román állam határozottan elzárkózott ilyesmitől és elutasította Putyin szavait. A román kormánypártok kifejezetten Ukrajna mellett állnak a mostani konfliktusban, hiszen Bukarest a NATO keleti szárnyának egyik legelkötelezettebb országa – Lengyelország és a balti államok mellett –, ha Oroszország Ukrajna elleni inváziójáról és az azzal szembeni ellenintézkedésekről van szó.
A magyar Országgyűlés külügyi bizottságának novemberi állásfoglalása szerint viszont Ukrajna az oktatási törvény 2017-es elfogadása óta építi le a kárpátaljai magyarság kulturális, oktatási és anyanyelvhasználati jogait, semmibe véve a kisebbségek védelmére vonatkozó, nemzetközi egyezményeket és kétoldalú megállapodásokat. Mindez nem úgy hangzik, mintha Magyarország az együttműködést keresné Kijevvel. Az állásfoglalás azért született, hogy elutasítsa a munkácsi Turul-szobor eltávolítását. (A Munkácsi Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának döntése szerint október 13-án bontották el – valóban brutális módon – az ott 2008-ban helyreállított millecentenáriumi turulszobrot, helyére az ukrán állam kiscímere, a „trizub” került.) De nemcsak a külügyi bizottság, hanem Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter is magyarellenesnek és a nemzeti kisebbségek jogérvényesítésével ellentétesnek minősítette a szobor eltávolítását. Szijjártó Péter pedig emiatt behívatta a magyar külügyminisztériumba az ukrán nagykövetet.
Persze még így sem tudnak megfelelni a Mi Hazánk első emberének, Toroczkai Lászlónak, aki szerint „gyáva és megalkuvó” a magyar kormány, amely a kijevi „magyarellenes rezsimmel” szemben nem lép fel elég határozottan. Ezért Toroczkai szerint a legjobb lépés az lenne, ha a magyarellenes ukrán politikusokat azonnal kitiltanák Magyarország területéről. A Mi Hazánk október 14-én a turul eltávolítása miatt „Ukrajnát barátságtalan országnak” minősítette. Sőt felszólította a kormányt, hogy „azonnali hatállyal állítson le minden közvetett és közvetlen katonai segítségnyújtást Ukrajnának, valamint küldje haza az ukrán nagykövetet a gyalázatos döntés eltörléséig!”.
Toroczkai ráadásul az utóbbi napokban kifejezetten Putyin kezére játszott: a Twitterre kirakott egy képet, amely mellett ez szöveg szerepelt:
Ma van a Lengyel Függetlenség Napja! Találkozzunk újra a közös lengyel-magyar határon!
Arra utalt, hogy 1939-ben lengyel-magyar közös határ jött létre, amikor márciusban Hitler jóváhagyásával Magyarország megszállta Kárpátalja egészét, vagyis azt a magyarok által ritkábban lakott sávot is elfoglalta, amit 1938-ban, az első bécsi döntéssel nem kapott meg.
Kárpátalja elfoglalásához a frissen megalakult szlovák fasiszta bábállamot, Szlovákiát is le kellett győznie a magyar honvédségnek. A „kis háború” kezdete után pár nappal, az önállósodó Szlovákia védelmi szerződéssel német védőpajzs alá helyezte magát 1939. március 18-án és 23-án, illetve külpolitikájában is teljesen Németországtól tette függővé magát. Ám a magyar hadsereg időközben jelentős részt szakított ki az 1939 tavaszára végképp felbomlott Csehszlovákiából.
Toroczkai mostani tweetje ugyanakkor már nem a mai Szlovákia, hanem Ukrajna területi integritását sértené. Nem véletlen, hogy a budapesti ukrán nagykövetség azonnal reagált Toroczkai provokációjára, amely csak pár nappal követte Putyin megjegyzését arról, hogy akár Magyarországnak is lehetne területi követelése Ukrajnával szemben. Az ukrán nagykövetség a Facebookon közölte: „Toroczkai László (…) felhívása az államhatárok felülvizsgálatára elfogadhatatlan. Felszólítjuk Magyarország kormányát, hogy ítélje el az ilyen felelőtlen kijelentéseket, amelyek aláássák a kétoldalú kapcsolatokat, és nem felelnek meg a jószomszédi viszony szellemének.”
A lengyelek és a románok viszont az Ukrajnában élő kisebbségeikről külön tárgyalnak Kijevvel, és kétoldalú rendezésen dolgoznak – sokkal több sikerrel, mint a magyar politikusok, akik a kijevi törvényhozást próbálják nyomás alá helyezni évek óta. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök pedig hiába próbál találkozni a magyar miniszterelnökkel, és hiába panaszkodott emiatt idén nyilvánosan is. Két évvel ezelőtt, 2020-ban kétoldalú találkozót kezdeményezett Orbán Viktorral, és az idén is hívta Orbánt Kijevbe. Igaz, telefonos megbeszélésükön Orbán gesztust tett: megígérte, Magyarország támogatja, hogy Ukrajna megkapja az EU-tagjelölti státuszt.
Putyin november 4-én így fogalmazott:
Ismerjük a lengyel elit egy részének a »tengertől tengerig« tartó ország megteremtésére vonatkozó elképzeléseit. A második világháború előtt sokan beszéltek erről az elképzelésről. Most pedig Lengyelország és Ukrajna vezetőinek ölelkezését látjuk. De az ötlet él, nem tűnt el.
Amikor a lengyelek állítólagos területszerző törekvéseivel foglalkozott, valójában az Intermarium, vagyis a Tengerköz két világháború közötti lengyel koncepciójára utalt, amely amúgy sosem vált nagyszabású politikai cselekvéssé. E nagyrészt papíron maradt koncepció döntően a Balti- és Fekete-tenger közötti területek lengyelek általi összefogására irányult 1920 és 1939 között, akkor éppen Sztálin- és szovjetellenes színezettel, de az ukránok és a litvánok fölötti varsói befolyást is erősítette volna a két háború között.
A jelenkorban viszont Ukrajna egyik legfontosabb szövetségesévé Lengyelország lépett elő. Varsó számtalan formában segíti Kijevet. Egy lengyel delegáció az ukrán fővárosban tárgyalt november 10-én, és további támogatást ígért.
Putyin kombinációi nem számítanak újdonságnak Moszkvában: Sztálin a lengyel-japán (!) összefogástól féltette a Szovjetuniót 1931-ben – Putyin tehát nem a lengyelek vágyálmait, hanem a nagyorosz félelmeket vetítette ki a 21. századra. Sztálin ilyen típusú aggodalmairól Timothy Snyder amerikai történész a Véres övezet című könyvében még jóval azelőtt írt, hogy ő maga 2022-ben Zelenszkij ukrán elnök egyik fő támogatójává lépett volna elő.
Putyin azonban nemcsak a lengyeleknek üzent november 4-én. Arra is célzott a sztálini Szovjetunió második világháború utáni területszerzéseire utalva, hogy bizonyos, ma Ukrajnához tartozó területeket „Magyarország, Románia és Lengyelország is erőszakkal adott át”, s így mintha lehetnének területi követeléseik is Kijevvel szemben. Putyin ezzel sem feltétlenül mondott újdonságot. A lengyel exkülügyminiszter, Radoslaw Sikorski ugyanis már 2014-ben nyilatkozott arról, hogy az orosz elnök 2008-ban felajánlotta Donald Tusk akkori varsói kormányfőnek, hogy a nyugat-ukrajnai Lviv városa újra Lengyelországé lehetne. Ezt Stephan Stach német szakértő idézte fel idén májusi elemzésében, a Berliner Zeitungban. A Lviv lengyeleknek való felkínálásáról szóló információkat Tusk később cáfolta, Sikorski pedig végül visszavonta a nyilatkozatát.
A mai fehérorosz, de 1920 és 1939 között szintén Lengyelországhoz tartozó térségeket nem említette most Putyin. Ez sem véletlen: Fehéroroszország ma a Kreml egyik katonai bázisául szolgál, részben innen indították az ukránok elleni offenzívát. Pedig 1944-45 után Sztálin nemcsak Ukrajnát, hanem Belorussziát is korábbi lengyel területekkel „pumpáltatta fel”, akkor még szovjet tagköztársaságként.
1939-ig Lengyelországban sokmillió ukrán és belorusz is élt, igazságos határt viszont nem lehetetett volna az első világháború után húzni, mert a városok inkább lengyelek, a falvak viszont ukrán vagy belorusz többségűek voltak. Ám azóta a helyzet jelentősen megváltozott Ukrajnában és Belaruszban, mert 1945 után a lengyelek döntő többségét elűzték, áttelepítették a szovjet tagköztársaságokból. Így mára Nyugat-Ukrajna is etnikailag homogén, túlnyomó többségében ukránok lakta terület, szakértők szerint Lengyelországban ezért egyetlen komoly politikai erő fel sem veti az irredentizmus, a keleten elveszett területek kérdését.
