Bő egy évvel a 2024-es amerikai elnökválasztás előtt az embernek olyan érzete van, mintha az Egyesült Államokban csak egy nagy párt létezne. A Republikánus Párt háza táján folyamatosan zajlik az élet, nincs olyan nap, hogy a közel tucatnyi jelölt valamelyike ne szólalna fel, vagy venne részt egy-egy előrehozott kampányeseményen. A közvélemény-kutatások ugyanakkor azt mutatják, Ron DeStantistól kezdve Mike Pence-ig csinálhat bárki bármit, még úgy sem tudja egyikük sem megszorongatni Donald Trumpot, hogy az exelnök egyre kellemetlenebb és szövevényesebb harcot folytat az igazságszolgáltatással. De ha Trump le is győzi ellenfeleit, még egyáltalán nem biztos, hogy az Egyesült Államok elnöke lesz, hiszen ott vannak a demokraták is, akik körül viszont szokatlanul nagy a csend – kiváltképp azóta, hogy a jelenlegi elnök, Joe Biden bejelentette, hogy újraindul a posztért.
Indokolt a csodavárás?
Ha csak a népszerűségi listákat nézzük, nem lehet kijelenteni, hogy Biden elnöksége sikertörténet lenne. Folyamatosan készülnek el az újabb és újabb közvélemény-kutatások, amelyek azt igazolják, hogy a demokrata szavazók és az amerikai lakosság többsége sem rajong az ötletért, hogy a most 80 éves elnök újrainduljon a tisztségért. Egy áprilisi kutatásban a megkérdezettek mindössze 26 százaléka nyilatkozott úgy, hogy örülne neki, ha Biden újraindulna, egy korábbi felmérésben pedig a demokrata válaszadók 57 százaléka mondta azt, hogy Bidennek nem kellene próbálkoznia. Mindezek ellenére Biden április végén bejelentette, hogy újraindul. A Demokrata Párt a jelek szerint minden aggály ellenére beállt az elnök mögé, a közösségi médiában és a különböző fórumokon viszont gyakran olvasni, hogy a demokrata-szimpatizánsok egy messiásra várnak, aki legyőzi majd előbb házon belül Joe Bident, majd az elnökválasztáson a republikánus ellenfelét (vélhetően Trumpot) is.
Nagyon messzire kell azonban visszalapozni a történelem könyvekben, hogy olyan esetet találjunk, amikor a regnáló elnöknek szándékában állt újraindulni a posztjáért, a pártja azonban végül egy másik személyt indított el a választásokon. Mindössze egyetlen ilyen elnök volt, Franklin Pierce a 19. század közepéről. Pierce demokrata színekben nyert elnökválasztást 1852-ben, de a rabszolgatartókkal szimpatizáló nézetei és az Abraham Lincolnnal fennálló konfliktusai miatt hamar elvesztette a népszerűségét. Bár a visszaemlékezések szerint ő maga biztos volt benne, hogy a demokraták újra elindítják, a párt kongresszusán a küldöttek James Buchanant választották jelöltjüknek, aki meg is nyerte a választást, és az Egyesült Államok 15. elnöke lett. Pierce-én kívül akadt még pár ilyen eset az 1800-as évekből (John Tyler 1844-ben, Millard Fillmore 1852-ben, Andrew Johnson 1868-ban, Chester Arthur 1884-ben), de őket egyébként sem a választók ültették az elnöki székbe, hanem az elődjük halála miatt szakadtak a nyakukba az elnöki teendők. 1884 óta pedig egyszer sem fordult elő, hogy bármelyik nagy párt szembe ment volna az elnökével.
Nagyon kockázatos egy párt számára, hogy kihívást intézzen a saját vezetője felé. Sok kárt okozhat, különösen akkor, ha egy hivatalban lévő elnökkel szembeni, párton belüli kihívásról van szó. Azzal az emberrel szemben, akinek a párt zászlaját kellene előrevinnie
– mondta Costas Panagopoulos, a Northeastern University vezető politikatudósa, amikor arról kérdezték, miért nem hívja ki senki Bident a prominens demokrata politikusok közül, mikor szemmel látható, hogy az emberek alternatívára vágynak.
Panagopoulos két eseményt említ a huszadik századból, amelyek alátámasztják a fenti állítását. Az egyik az 1980-as elnökválasztás, ami előtt hónapokig forrtak az indulatok a demokraták táborában, a hivatalban lévő elnököt, Jimmy Cartert ugyanis kihívta a Kennedy család legifjabb tagja, Ted Kennedy. A massachusettsi szenátor, John F. Kennedy és Robert F. Kennedy öccse a formaságokat felrúgva hamar komoly kihívója lett az elnöknek és hosszú, rengeteg erőforrást felemésztő küzdelem után dőlt csak el, hogy melyikük fogja megmérettetni magát a republikánus jelölttel szemben.
Carter végül nyert, de az elnökválasztást már elveszítette Ronald Reagennel szemben, később pedig egy könyv is született arról, milyen beláthatatlan károkat okozott a Demokrata Pártnak az, hogy az elnöknek kihívója akadt. A másik példa 1992-ből való, akkor a republikánusoknál Pat Buchanan hívta ki id. George Bush-t, és bár utóbbi könnyedén nyert az előválasztáson, merőben új élmény volt a republikánusok számára, hogy valódi verseny alakult ki. Nem is sikerült végül legyőzni a demokratákat, akik Bill Clintont ültették az elnöki székbe.
Mint a politológus mondja, a szakértők között konszenzus van abban, hogy a felsorolt választásokkor döntő szerepet játszott az, hogy a hivatalban lévő elnököt a párton belül kérdőjelezték meg, ezzel megosztották a pártot és a szavazókat is. Ezért kiváltképp mérlegelni kell a kockázatokat, mielőtt teret engednek a házon belüli versenynek. Panagopoulos szerint ráadásul az sem intő jel, hogy Biden népszerűsége nincs épp az egekben országos szinten, mert ettől még párton belül magas lehet a támogatottsága, országos szinten így szerinte biztosan nem vezet Biden személye jelentős mennyiségű szavazat elvesztéséhez, így nem kell a demokratáknak esélyesebb jelölt után nézni.
Egy a tábor, egy a zászló
Rövid ideig volt mozgolódás a párt balszárnyán, ahol igyekeztek felmérni, hogy melyik progresszív jelöltnek lehet érdmei esélye Bidennel szemben, de ezek a próbálkozások legkésőbb akkor elhaltak, amikor Bernie Sanders, a Demokrata Párt balszárnyának ikonja bejelentette, hogy nem indul el a 2024-es elnöki posztért, és a regnáló elnököt támogatja.
A progresszíveknek nincs hová menniük. Bident nem tudják megtorpedózni. Ha a progresszívek túl agresszívak, akkor még jobban elszigetelődnek
– sommázta az erőviszonyokat Michael Ceraso kampányszakember, aki korábban Sanders választási kampányán is dolgozott.
Minden jel arra mutat tehát, hogy Biden teljes mértékben élvezi a Demokrata Párt támogatását. Annak ellenére is, hogy az elnök kora sokaknak aggodalomra ad okot. Biden már most az Egyesült Államok történetének legidősebb elnöke, egy esetleges második ciklus végére 86 éves lenne. Felmerült többekben lehetőségként, hogy éppen emiatt elképzelhető, hogy az elnök nem vállalna újabb ciklust – ebben az esetben minden bizonnyal az alelnökét, Kamala Harrist építették volna fel, hogy a republikánusok ellenfele legyen. Biden azonban vállalja a kihívást, így a pártja nem kényszerül abba a helyzetbe, hogy nagyon rövid idő alatt szinte a semmiből kelljen felépítenie egy jelöltet úgy, hogy a republikánusok már most lendületben vannak.
A kampánnyal ugyanis még úgy is akad problémája némelyeknek, hogy a jelöltség gyakorlatilag már eldöntött. A CNN-nek nyilatkozó demokrata források tartanak attól, hogy a republikánusoknak még előnyükre is válhat az, hogy már most kampánylázban égnek, leginkább azért, mert ellenfeleik még sehogy sem állnak. Ahogy az egyik, meg nem nevezett forrás mondta, a regnáló hatalom egyik legnagyobb ereje éppen az lenne, hogy kellő időt tud fordítani a kampány megszervezésére már akkor, amikor az ellenfelei még az előválasztáson harcolnak. „De mindent késve csinálnak (a demokraták), és ezt mindenki tudja” – jelentette ki. Ezzel szemben viszont vannak olyan véleménynek, hogy a kampánymotor idő előtti beindítása csak felesleges pénzszórás lenne, ami ilyen ingatag gazdasági helyzetben felelőtlen döntés lenne. Az ígéretek ugyanakkor arról szólnak, hogy ősszel demokrata részről is elkezdődik az intenzív kampányolás, melyben nagy szerepet kaphat az egység felmutatása.
„A demokraták egységesek a történelmileg sikeres programjuk körül. Állítsuk ezt szembe az elnöki posztra pályázó republikánusokkal, akik mind a végletekig harcolnak egymással egy olyan programmal kapcsolatban, amelyet a választók újra és újra határozottan elutasítottak. A kontraszt magáért beszél” – mondta a CNN-nek Kevin Munoz, aki jelenleg is a kampányon tevékenykedik. És valami nagyon hasonlót mondott a demokraták egyik régi anyagi támogatója, Robert Wolf is:
Ez egy lehetőség a demokraták számára, hogy végignézzék, amint a republikánusok előválasztási jelöltjei az őrületbe kergetik egymást. Miért kevernék bele magukat?
Kik indulnak mégis Biden ellen?
Az elnöknek a fentiekkel együtt lesznek kihívói párton belül, még ha éles versenyre jelen helyzetben biztosan nem kell számítani. Bár a CNN tavaly még egy tizenegy fős listát adott közre, akik esélyes kihívói lehetnek a jelenlegi elnöknek, eddig mindössze két ember jelezte hivatalosan is indulási szándékát, közül az egyik, Marianne Williamson már 2020-ban is próbára tette magát. A civilként írónő Williamson az elsők között hullott ki a legutóbbi előválasztáson a lehetséges jelöltek közül, ezúttal sem jósolnak neki több esélyt.
A másik induló a már megénekelt Kennedy fivérek leszármazottja, ifjabb Robert F. Kennedy, aki mindenekelőtt a nevével igyekszik támogatókat szerezni maga köré. A 69 éves Kennedy – akinek apját 1968-ban az elnökválasztásai kampány során lőtték agyon – politikai programjáról nem sokat tudni, botrányairól viszont annál inkább. Ezek különböző megszólalásokhoz kötődnek, korábban kijelentette többek között azt, hogy a Wifi rákot és „szivárgó agyat” okoz, de voltak olyan megszólalásai is, melyekben arról beszélt, hogy az iskolai lövöldözésekért az antidepresszánsok a felelősek, illetve, hogy a vízben található kemikáliáktól a gyerekek transzneműek lehetnek. E mellett a hírek szerint a Capitolium ostromában fontos szerepet játszó QAnon-mozgalommal is szimpatizál.
Itt tartunk most, kicsivel több mint egy évvel az elnökválasztás előtt. Addig persze még bármi előfordulhat, és a legtöbb szcenáriónak nincs is jogi akadálya. Még az is elképzelhető, hogy az utolsó pillanatban valaki előáll a háttérből és megveri Bident egy előválasztáson.
Ám a jelenlegi ismereteink tükrében kisebb csodának kellene történnie egyik vagy másik oldalon ahhoz, hogy a jövő évi elnökválasztás ne Biden és Trump 2020-as meccsének visszavágója legyen.
