Recep Tayyip Erdogan nem minden nehézség nélkül, de végül magabiztosan nyerte meg az elnökválasztás második fordulóját, ezzel pedig további öt évre felhatalmazást kapott Törökország vezetésére. A politikus győzelme sokakat meglepetésként ért az Európai Unióban, hiszen első ránézésre nehéz volt megérteni, hogy az országát két évtizede vezető, mérsékelt iszlamistának tartott vezető hogyan tudja meggyőzni a szavazókat arról, hogy nem ő felelős a hatalmas inflációért vagy éppen a földrengéseket övező állami hibákért.
Ez az érvelés hasonló azokhoz a 2022-es magyar országgyűlési választást megelőző vélekedésekhez, amelyek ellenzéki győzelmet vizionáltak a romló gazdasági helyzet miatt. Gyakorlatilag a 2010-es évek közepe óta meghatározó narratíva szerint a Fidesz-KDNP bukását és az ellenzék erősödését egy gazdasági válság hozhatja el. Ha ugyanis a választók látják az alacsony fizetésüket és a bolti árakat, azt semmilyen kormányzati kommunikáció, migránsozás, sorosozás vagy genderlobbizás nem fogja tudni kompenzálni. Ha a valóság berúgja az ajtót, a propagandának nincs helye.
Ezzel a feltételezéssel szemben a török Igazság és Fejlődés Pártjához (AKP) hasonlóan a Fidesz-KDNP is magabiztosan győzött 2022-ben. Mindezt úgy is értelmezhetjük, hogy a gazdasági válság ellenére tudtak győzni a kormánypártok, ám ennél többről van szó. Természetesen más szempontoknak, például az orosz-ukrán háborúnak is szerepe lehetett a magyar és török választások kimenetelében, de a felmérések mindkét országban kimutatták a gazdasági kérdések fontosságát a szavazók számára. Így szerintem inkább arról van szó, hogy
Ennek a jelenségnek számos oka van, amelyeket fontos észben tartani akkor is, ha érteni akarjuk a jelenlegi helyzetet, és akkor is, ha változtatni akarunk rajta.
Az infláció nem jelent feltétlenül kormányváltást
Elsőre magától értetődőnek tűnhet, hogy a megélhetési problémák, például a magas infláció a kormányok bukásához vezetnek. Ezt az elméletben jól működő feltételezést azonban a gyakorlat nem feltétlenül igazolja. A vonatkozó kutatások azt mutatják, hogy a magas infláció valóban fejthet ki negatív hatást a kormányok népszerűségére, de ez messze van az automatikustól. Egy elemzés szerint az 1970 és 2022 közötti időszakban megfigyelt 57 inflációs sokknak csak kicsivel több mint fele (58 százaléka) végződött kormányváltással. Ebből a szempontból nagyon fontos a választás és az árak megugrása között eltelt idő – kevesebb mint két év esetén az esetek háromnegyedében volt kormányváltás, ezt követően azonban ez az arány érdemben csökkent. Az LSE munkatársának egy tanulmánya pontosan 1,4 évhez kötötte a fordulópontot, amikor a gazdasági változások hatása a kormány támogatottságára elkezd tompulni.
Egy korábbi kutatás arra hívja fel a figyelmet, hogy sem az infláció, sem a gazdasági növekedés mértéke önmagában nem magyarázza a kormányzópártok választási teljesítményét. Az igazán fontos szerepet inkább az előzetesen nem várt sokkok játsszák. Ha a választók magas inflációt várnak, akkor az nem tántorítja el őket attól, hogy a kormánypártokra szavazzanak, és ugyanígy a nagy mértékű gazdasági növekedés sem okoz népszerűséget, ha mindenki konjunktúrára számít. Ugyanakkor ha ezek a számok durván eltérnek a várakozásoktól, az kihathat a választói magatartásra.
Ezek a tanulságok önmagukban még talán nem magyarázzák meg a teljes képet, ugyanakkor segítenek árnyalni a magyar és török helyzet megítélését. Törökországban gyakorlatilag a 2010-es évek közepe óta tart a valutaválság – nem véletlen, hogy a 2015-ös parlamenti választáson Erdogan pártjának nem sikerült többséget szereznie, és új választást kellett kiírni, amit viszont már nagy többséggel megnyert. 2023-ra tehát már nem volt újdonság, hogy gazdasági bajok vannak.
Magyarországon az infláció 2021-től kezdett el növekedni, aminek tehát nagyobb hatása kellett volna legyen 2022-ben, ezt viszont két tényező árnyalja. Egyrészt a koronavírus megjelenése óta halljuk mindenhonnan, hogy gazdasági válságra kell számítani, így várakozásaink is ebbe az irányba mozdultak el. Másrészt az ellenzéki politikusoknak és elemzőknek igaz az az érve, hogy a magyar infláció messze az európai átlag felett van, ez azonban nem újdonság, hanem a rendszerváltás óta egy-két évet leszámítva folyamatosan megfigyelhető tendencia, ezért nem annyira meglepő.
A politika győzelme a gazdaság felett
Ami azonban döntő fontosságú, hogy a választói magatartást (az általános emberi viselkedéshez hasonlóan) nem lehet egzakt, általános törvényekkel leírni. Bármennyire is úgy tűnik, hogy egy gazdasági válság az objektív valóságot mutatja, a politikai narratívák pedig ezt cáfolni, elfedni vagy felerősíteni tudják, a gyakorlatban a kettőt nem érdemes és talán nem is lehet elválasztani. Ahogy a magánéletünkben, úgy a közéletben is fontosabbak lehetnek egy új helyzet értelmezésében a meglévő érzéseink, világlátásunk és az egyes szereplőkhöz való viszonyunk.
Éppen ezért nem is annyira meglepő, hogy egy gazdasági vagy biztonságpolitikai krízis akár hasznos is lehet a mindenkori kormány számára. A török és magyar eset is mutatja, hogy ügyes politikusok különböző technikákkal könnyen jól jöhetnek ki válságokból, még ha azok „objektív szempontból” nekik felróható vagy akár brutális és azonnali társadalmi következményekkel járnak is. Egyrészt egy ilyen helyzet könnyen felhasználható a meglévő világértelmezések és ellenségképek igazolására. A magyar és török kormány is szeret a külföldre vagy a „Nyugatra” ellenségként tekinteni, mondván, folyamatosan igyekeznek aláásni a nemzeti sikereket. Ebből a szempontból
Másrészt válsághelyzetben a részeredmények felmutatásával a hatalmon lévők mutathatják elszántságukat és kompetenciájukat. A választásokat megelőző kormányzati osztogatások, egyes termékek árának befagyasztása vagy éppen a bérek emelése mindkét országban politikailag hasznosnak bizonyult. Könnyen értelmezhetők a biztonság jelének („ha akkora baj lenne, nem lenne ennyi pénze a kormánynak”) vagy a lakossági jólét prioritásként kezelésének, amit csak erősít az ellenzék kritikája. A törökországi földrengéseknél is láthattuk, hogy az állami intézmények segítségnyújtását a kormányzópártok segítségeként és kompetenciájaként értelmezhetik, szemben az ellenzék panaszkodásával és kritikájával.
A populista politikus szereti a jó válságokat
Fontos szempont, hogy Törökországot és Magyarországot is populista erő vezeti. A populista politikus él-hal a konfliktusokért és a válságokért, ezekkel tudja folyamatosan biztosítani saját létjogosultságát. Egyik fő ideológiai alapvetése, hogy a politikát a kártékony elitek és a morálisan jó nép közötti versengésként értelmezi, melyben a populista természetesen az utóbbi oldalára áll. Ha hatalomra jut, és ő lesz az elit, akkor sem kell nagyon változtatnia ezen: elég a (leválthatatlan) nemzetközi elitre és a hozzájuk kötődő hazai ellenzékre ellenségként tekinteni. Egy jó válság így mind az ellenségképképzésben, mind a kompetencia bizonyításában segítheti a hatékony populista vezetőt.
Mindezek miatt felejtsük el azt a feltételezésünket, hogy egy gazdasági válság csak rosszat tehet egy kormány számára. Ezért a jelenségért ne csak a demokratikus mechanizmusok leépítését, a kormányzati propagandát, az objektív valóságtól való elfordulást és legfőképp ne a választókat okoljuk – ilyen a politika természete. Ebből az is következik, hogy a Fidesszel vagy AKP-val szemben álló erők nem spórolhatják meg a hiteles, a választók számára vonzó narratívák felépítését és azok konzekvens képviseletét.
