Fogalmam sincs, hol vagyok. Valahol a nagy, elsötétült, havas ukrán éjszaka közepén, alighanem Ternopil környékén. Itt nincs áram, nincs telefonkapcsolat, nincs internet. Ahogy valószínűleg az egész hatalmas országban sincs. Mintha csak régen lenne. Emlékszem, az volt a normális, hogy időnként az ember eltűnt a térképről, eltűnt a szerettei elől, és ez senkit nem zaklatott fel a szükségesnél jobban. Normálisnak tekintették. Elutaztunk, két hét múltán képeslapot küldtünk: minden csodálatos, lebarnultunk, nemsokára megyünk haza. Most zavarba ejtő hiányérzet jár ezzel a normalitással. Ilyet utoljára a Covid napjaiban éreztem, amikor eltűntek a repülőgépek az égről, az emberek bezárkóztak, alig szennyezte fény az eget, és a világ úgy működött, mintha ember nélküli lenne.
2022. december 17.
Fél négykor ébredtem. Nincs vekkerem, Zs. segített, ő hívott, hogy a rövidke alvás után elkészüljek az útra. Mindent becsomagoltam előző délután, csak beugrottam a ruháimba, és máris mehettünk. Negyed ötre érkeztünk a Cinkotai útra, ahol Fülöp úr várt bennünket. Lenyűgöző és megható, milyen odafigyeléssel, ügygonddal készített föl egy Ducato teherautót a számunkra. Minden a csomagtérbe pakolva. Minden szükséges folyadék feltöltve, az üzemanyagtartály is: ez Fülöp úr hozzájárulása az út sikeréhez. Nem kis kockázattal, hisz két, számára ismeretlen fickó viszi el egy hétre a drága autóját egy idegen, bizonytalan országba. Tízkor értünk a határra.
Mikor legutóbb álltam Záhonynál négy fölösleges órát az augusztusi dühöngő napsütésben, az a duplája volt. Szóval most kedveztek nekünk.
Amint beléptünk, a nem messzi Beregszász felől légiriadó szirénahangja zúgott. Panaszosan elnyújtva tülkölt, így köszöntött Ukrajna minket. A határ személyzete – katonák, vámosok, a kishatáron gyalogosan átkelők – ügyet sem vetettek rá. Állítólag egy hónap után közömbössé válik az ember. Kihajtva a határról szomorú, szegény apró falvak sora fogad: foszlottak, csatakosak, reménytelenséget sugároznak.
Át Beregszászon. Csúnya szegény. Ismerős-idegen város régmúlt életekkel, Fedák Sári villájával – utcáinak hámló falai egy nagyon régi rend emlékét idézik. Meg azokat a rendeket és rendkísérleteket, amelyek a Monarchia historizáló vagy épp merészen divatos szecessziós világa óta telepedtek az itt élőkre. Roncsváros, amelybe az átsuhanó akaratlanul is roncséleteket fantáziál.
Kárpátok. Szép. Még el nem rontott Erdély. Ismerősnek érzett kanyarulatok, gyönyörű faházakkal szórt völgyek. Rojtos hullámokkal csapkodó vad, sáros folyó az út mentén. És izgalmas, mozaikdíszes, elhanyagolt szocmodern buszmegállók.
Ahogy átbukunk a hegyvonulaton, hó kerekedik. Nem sok, de fehérre és rajzosra alakítja a táj képét. Mire leereszkedünk a Kárpátok mögötti síkra, lassan besötétedik. Egy benzinkúton látom először közelről Ukrajna népét. Általános komorság, gyötört vonások. Ukrajna beteg, lázas, állapota minden sejtjét áthatja. Eddig a pocsék utak, most a sötét miatt nem tudunk szaladni. Mostanáig én vezettem. Józsi veszi át a volánt. Irány Lemberg, ahol nem tervezünk megállni, csak az elkerülő gyűrűn suhanni el mellette. Hatvan kilométer. Nem bírom tovább, elnyom az álom. Mire odaérünk, szakad a hó, a friss pihék összetaposva, összenyomva jeges pályává állnak össze. A Waze váratlan helyzet elé állít bennünket: leterel az elkerülő útról valami bizonytalan mellékutakból álló szövevényre. Keskeny és jeges és forgalmas. Józsi becsülettel gyürkőzik, míg végül nekirugaszkodik egy emelkedőnek, melynek a csúcsa előtt a teherautó megtorpan, lefullad. Képtelenség innen új lendületet venni. A kerék riadtan kapar, kipörög. Félő, hogy lecsúszunk az útról. Végül visszaadja a kormányt nekem. Több alkalmam volt szokni a Ducatót. Sikerül visszajutnunk a mögöttünk maradt síkra, új lendületet vennünk és nekiszaladva feljutni az emelkedő tetejéig. Innentől én vezetek megint.
Durva hóvihar, fagy, a sűrű kavargó hó szemből csapkodja a szélvédőt. A forgalmas Lemberg–Kijev autóúton kell úgy ügyeskedni, hogy az előttem lévők eléggé messze legyenek, ha egy emelkedőre kívánok nekifutásból följutni. Újabb két órát megyünk így, mire teljesen leural a fáradtság. Hajnali négy óta 16 órát vezettem. A Waze megint átver és elkavar bennünket akaratunkon kívül Ternopil környékére. Végül egy váratlan ötlettől vezetve lefordulunk egy útmenti motelbe. A teherautót egy fallal zárt parkolóba állítjuk, csúnyácska, egyszerű szobákat kapunk, jó lesz ez így reggelig. Áram nincs, negyedóráról negyedórára hűl az épület. Hátul, a kerti oldalon az egyik ablak alatt egy piros aggregátor zümmög-zakatol a hóesésben. Innen a foszló meleg, a gyér lámpafény a házban.
Látjuk már a mieink sorsát is: talán egy házat, talán egy iskolát, kórházi emeleteket, talán melegedési pontokat látnak majd el, miután az elkövetkező napokban ukrán városokban átadjuk a magyarok karácsonyi ajándékait.
2022. december 18.
A Hotel névre hallgató hotel, ahol ébredünk, meglepő módon nem üres, nem mi voltunk a kizárólagos lakói. A többi szobában általában menekült családok élnek: alsóinges apuka ül a széthányt holmiktól rumlis-lakályos szoba duplaágyán. Száradó ruhák, gyerekektől zsúfolt szobák.
Hatalmasat aludtam, viszont hideg szobában ébredtem. Mégsem olyan hidegben, mint Józsi, aki a folyosó szemközti oldalán aludt. Az éjszakát 3 váratlan körülmény színezte: álomba zuhanásom után 20 perccel Sisso ébresztett. Ő koordinálta a meleg holmik gyűjtését az Eötvös 10-ben. Érdeklődik, hogy vagyunk? Eszméletlen állapotomban szerintem egyetlen értelmes mondatot sem tudtam válaszolni neki. Érzékelhette, hogy baj van, hagyott aludni. Az éj során időnként szirénahangok jutottak el hozzám. Józsi mesélte reggel, hogy katonai menetoszlopok mentek szirénázó kísérettel. Aztán valamikor hajnalban egyszeriben fényár keletkezik, az ajtóban egy bamba zavart takarítónő sipít. Gondolom, elnézést kér. Ehhez képest a 11 óra alvással sokat lefaragtam a magammal szembeni tartozásaimból.
Nincs meleg víz. Nem forszírozzuk a zuhanyozást: ébredés után 20 perccel már úton vagyunk.
Borzalmas utak. Hó és jég, jégbordák mindenhol, az utakat sehol nem kaparják. A nap utazással telik. Múltkor nem éreztem ennyire, de most túl nagy Ukrajna. Néha mintha első osztályú úton mennénk, aztán a Waze felszólít, hogy forduljunk le balra. Hová? Nézem körben a végtelen hófödte mezőt. Középen is, ahol útnak kéne lennie. Rámegyünk. A jég alatt valóban út van, azon kell most tucat kilométereket megtennünk, mire újabb, magasabb rendű utat remélhetünk.
Ahogy lassacskán közelítünk Kijevhez, a kép egyre konszolidáltabb. Nyilván, hisz ez az ország leggazdagabb vidéke. Fokozatosan javulgat az út állapota, minősége. Azért Kijev előtt most is kint vannak a sztrádára telepedett árusok, mint tavaly nyáron. Most ágseprűket, mézet, savanyúságokat árulnak a leállósávba húzódó autósoknak. Általában ügyet sem vetnek ránk, vagy legyintve továbbengednek az ellenőrző pontokon. Aztán az egyiknél megállítanak: Józsinak menő helyi sajtóakkreditációja van, amit a védelmi minisztériumtól kapott, arra sorompók emelkednek, kapuk nyílnak. Meg a hírre, hogy humanitárius szállítmányt viszünk.
Ahogy elkezdünk becsorogni a fővárosba, pillanatokra úgy érzem, mintha minden rendben lenne itt, a háború pusztán fikció vagy összebeszélés eredménye. Aztán begurulunk Kijev széles sugárútjainak egyikére, de csak az autók lámpái meg a földszinti üzletek cégérei világítanak. A roppant tömegű házak komor sötétséggel bólogatnak az útra. Derengő fény itt-ott – a szerencsések lakásaiban, akiknek már van saját áramfejlesztőjük. Ahol ilyen dolgozik, ott van fény, internet, talán némi meleg is. Ahol nincs, ott se fény, se meleg, csak a szorongás.
10 millió fás vagyok. Szeretnénk tízmillió fát ültetni, hogy a terebélyesedő fák lombozatai minél több szenet kössenek meg, a fotoszintézissel élhetőbbé tegyék az ember környezetét.
Kijevben irány a szálloda: a Kozatsky a Majdanon. Tök üres, mi ketten vagyunk csak vendégek. Későbbre ígérnek egy vidéki gyerek focicsapatot. Külföldi rendszámmal az utakon töltött két nap alatt eggyel sem találkoztunk. Józsi látott két brit Jeepet, talán katonai feladatok okán járhatnak Ukrajnában. Turisták sehol.
A szoba hideg. Nem zavar. Odakint mínusz 7 fok. Október eleje óta tudatosan szoktattam magam a hideghez Pesten. Volt, amikor legfeljebb 10–12 fokban léteztem. Szokva vagyok. Hány évszázadon át éltek őseink hasonlóan hideg szobákban?
Becsekkolásunk után szinte azonnal itt terem Vladislav, vele egyeztettük az érkezésünket. Újra teherautóra kapunk: irány a városháza. Kijev sötét, mint Bukarest Ceausescu alatt, viszont a jeges utak mentén rengeteg a benzinkút: OKKO, Marshall, GW – mifelénk nem ismert nevű kutak. Mindenhol minden típus kapható, olcsóbban a magyarországi árnál.
Azt hiszem, a magyar embereknek csak filmekből szerzett képzeteik vannak a háborúról.
A háború kezdetén valóban itt volt a front a Kijev környéki halálkanyarban: Bucsa, Boragyinka, Irpin vidékén, amerre holnap megyünk majd a magyarok karácsonyi ajándékaival. Most innen hatszáz kilométerre, Herszon és Harkív mögött, a Dnyiprótól keletre húzódik a katonai front. Ám a fronton elvérző orosz hadvezetés most azzal tetézi a háborús bűntetteit, hogy a messzeségből indított rakétáival hatékonyan bombázza a civil lakosság infrastruktúráit, az áramellátó központokat, a vízbázisokat. Akár a kijevi lakótelepeket is, ahogy eddig már számos alkalommal megtette. A fővárosban mindennaposak a légiriadók, majd kiderül, hogy bennünket is ér-e ilyen fenyegetés.
Amint befutunk Kijevbe, Messi belövi a vébédöntő első gólját, egy tizenegyest. Fölcsípjük Vladislavot, vagy ő bennünket, és beautózunk a városházára. Sötét udvar, vasárnap este elhagyatottan tátongó, régi vágású irodaház. Kiválasztjuk a teherautóból a négy kisebb aggregátort. Borzasztó nehéz ezeket kiemelni, de Vladislav hoz pár katonát a házból segítségül. Így már könnyebb, mind a négyet felvisszük egy irodába. Lepakolunk. Nem tud a pillanat megható emelkedettsége elkerülni, át is adjunk magunkat neki Józsival: basszus, megcsináltuk. Temérdek jóakaratú segítségnek kellett egy irányba állnia ehhez. Hihetetlen hálával tartozom mindenkinek, aki akár a legkisebb elfogadó vagy pártoló gesztussal is segített. Hálát, mert a legszebb érzéshez, ami a gépek átadásakor ért, ők juttattak hozzá.
Három-kettőnél térünk vissza a mi kis történetünkből abba, amit ezen az estén a világ önmaga történelmeként fog fel. Találunk egy nyitva tartó grúz éttermet, Ukrajna fővárosának legbelvárosában vagyunk. Gyors vacsora. Nem túl meggyőző étel, amit a pincér erős javaslata mellett félédes grúz vörösborral öblítek le. Pocsék. Argentína világbajnok, Messi fölteszi életművére a koronát: mától futballistenként él tovább a Puskások, Pelék, Beckenbauerek, Maradonák és Zidane-ok között.
2022. december 19.
Kora hajnalban felbőgtek a szirénák. Kijevet dróntámadás érte. Mint reggel megtudtuk, mintegy 35 iráni drónnal akarták a várost megszórni. Nemcsak a robbanások, de a drónok zömét kiiktató légvédelmi ütegek dörrenései is hallatszottak. Az egész eltartott három órát. Végül csak öt drón csapódott be egyenként mintegy 40 kilónyi robbanóanyagával, de így is két ember súlyosan megsérült. Legalább haláleset nem történt. Minderről a reggeli mellett Józsitól értesültem. Életem első légitámadását és légiriadóját ugyanis szégyenszemre átaludtam.
Hidegben aludtam el, de bebugyolálva magamat még egész kellemesen indult az éjszaka. Aztán hajnalban egyre erősebben fáztam a takaró alatt. Ébredéskor fagyos tagokkal másztam elő. Odakint mínusz nyolc.
Kilenckor a lobbiban várt Vladislav, jó kiállású, eszes fiatalember, a kijevi városháza nemzetközi kapcsolatok osztályától. Mára mindent megszervezett. Az előző nap megbeszélt adagolás szerint ma valamennyi ajándékunkat kiosztjuk.
Útközben Vladislav egy pár hónapja itt lezajlott ütközet részleteibe merül. Még nem látjuk a háború végét, de lehet, hogy már az első napokban épp itt, e városokban úsztak el Putyin világhódító álmai. Az első stratégiai pont, amit szerettek volna megszerezni maguknak, az irpini reptér. Az itt felsorakozó ukrán katonai erő ellenállásán ez a terv dugába dőlt, Putyin lépéshátrányba került, mely azóta is tart. Mostani harcmodora, a civil infrastruktúra drónokkal történő bombázása nem alkalmas rá, hogy hagyományos eszközökkel területet foglaljon, és bevezesse a saját közigazgatását.
Befutunk Borogyankába, az általános iskola előtt parkolunk le. Odabent egy nagy, nyüzsgő teremben egy úr elé vezet Vladiszlav. A suli igazgatója, egyben Borogyanka polgármestere. Ünnepélyes keretek között átveszi a magyarok küldeményét: két nagyobb és egy kisebb áramfejlesztőt. Közben betoppan a lánya, Galina, egy negyvenes, derűs, dinamikus nő.
A város egyik része, a főtér, a sportpályák, a stadion, az utcák kiégve, szétlőve. Sok helyen már csak házhelyek maradtak meg, az eltelt hónapokban célszerűbb volt eltakarítani az életveszélyessé vált házroncsokat. Az ENSZ is megjelent azóta, gyorsan felhúzott egy csinos közigazgatási épületet, valaki hasonlóképp egy gyorstelepítésű, tágas pavilont emelt kávézónak. Hogy kik fognak itt annyi kávét meginni, amiből visszakeresi a modern épület árát, elképzelni sem tudom. A tulajdonos hisz valamiben – magában, a város lakóiban, az élet erejében.
Ezzel az indokolhatatlan élethittel rendszeresen találkozunk. Pedig sok csüggesztő élmény csap le az emberre: Borogyanka tágas, eleve sivár tere közepén szomorkás Sevcsenko-szobor áll. Csüggedten kémleli a földet. Feje átlőve, kék ég mosolyog át koponyáján.
Galinával sok minden történt a háború kezdete óta, de nem kesereg. Mint mondja, hónapokig nem volt semmijük, aztán egyszer az egyik ismerősük egy frissen sült veknivel állított be hozzájuk. Elsírta magát. Előfordul olyan élethelyzet, amikor egy illatozó, frissen sült kenyér a mindenséget jelenti. Az elveszett mindenség emlékét. Fél év alatt teljesen lecserélte az életfelfogását. Már nem ismeri a hétköznapok szorongását. Mitől szorongjon azok után, amiket itt tömegesen túléltek.
Újra kocsiba vágjuk magunkat, kertvárosi házak között keringünk. Itt is kiszedtek egy-egy házat a sorból a becsapódó lövedékek. Utcahosszon sorakoznak a takaros épületek, aztán egyszer csak – akár egy szuvas fog – kiégett, feketére vakult házak tátonganak.
Galina egy csúnyácska, ám épen maradt kisebb épület félszuterénjébe rángat minket. Ez a város egyik ismert helye, egy cukrászda, ahol Borogyanka kávét kapni, azaz kávét fahéjjal és vaníliával. Még pár neonszínű sütemény is kínálja magát a vitrinben, aztán alul mintha valami ismerősen hatna.
Továbbmegyünk. Galina kocsija befordul egy jeges udvarra. „A kislányom óvodája. Ide járt, amíg…” Nézzük a kormossá koszlott, jövőtlen épületet. Oldalán egy kedélyes graffiti, egy monumentális kislány mosolyog. Itt van! Ez tényleg az! Banksy graffitije a miszlikekbe lőtt háztömb közepén. Egy dzsúdós kisfiú épp a hátára vágja felnőtt ellenfelét. Dávid veri Góliátot. Ukrajna a végtelen hatalmas Oroszországot. Furcsa érzés: mintha egy egyműves kortárs művészeti múzeumba lépnék, ráadásul szabadtéribe. Magányos, éhes cica köszön. Cuppogok, puszikat küldök neki. Odajön hozzám és Banksyhez, a lábamhoz gömbölyödik, hízelkedve tekereg. Máris indulnunk kell.
A következő település Irpin. Ennek határában húzódik az a reptér, amit a háború első lépéseként az oroszok meg akartak szerezni maguknak. Ha sikerül, a gyalogsági előrenyomulásukat a bereptetett további jelentős haderő biztosíthatta volna. Meg a fegyver- és élelmiszer-utánpótlást. De nem sikerült. Tankjaikat százasával semmisítették meg akkoriban az ukránok által innovatív módon bevetett török drónok. Öldöklő harcok folytak itt. Amikor az orosz invázió megérkezett, a város 95 százalékát evakuálták.
Ezt már a fiatal alpolgármester meséli, akivel a városháza mögötti parkolóban jattolunk le. Követjük. Először egy hőközpont udvarára jutunk, ahol pár markos ember pillanatok alatt kikapja a csomagtérből a magyar civilek által küldött áramfejlesztőket. Kis ünnepélyes átadás, jatt, fotók. Tovább követjük az alpolgármestert. Előttünk megy a kíséretével. Egy park mellett húzunk el, a kerítésrácson jókora táblák, képek sorakoznak. Megállunk. A 2014-es donbászi összecsapások Irpinből odakeveredett áldozatai – katonák, köztük sok tiszt. Nagyra húzott portréik mellett életük leírása. Hét–nyolc éve már így működik a város kollektív emlékezete, megőrzi hős fiai történetét. Közel lépek az egyikhez. A katona, akit kétszer lőttek le. Egyszer 2014-ben a Donbászban, és idén itt a rácson felfüggesztve: a képét ugyanis orosz lövedékek lyuggatták szitára.
Újabb város következik. Borogyanka és Irpin után most Bucsa. Mint a hatalmas Kijev szatelitjei, bevédték a fővárost. Bucsa a több mint négyszáz civil áldozatáról vált híressé, meg a tömeggyilkosságot követő exhumálás fotóiról, a lelőtt kerékpárosról. Most itt állunk a jelenkori történelemben. Alina, a város külkapcsolati vezetője szívélyesen fogad.
Végleg kiürül a kocsiszekrény, másfél tonnányi holmitól köszöntünk el ezen a napon. Hazafelé pattogni fog a kölcsön teherautó.
Alina először a templomhoz visz. Sivár, kopott udvar fogad. A március 10-én kivégzett civileket ide temették el hevenyészve az oroszok, mind a százötvenet. Mint a Maros utcai vendéglő kertjében – amely a ’44 telén ott megölt és oda eltemetett zsidók szellemét őrzi –, úgy érezni itt is a jeges hidegben valami különös dermedtséget. Néma zajt, kimerevedett nyüzsgést.
Sötét a város, fejlámpás emberek imbolyognak az éjszakában. Haza kell érnünk, tizenegytől kijárási tilalom. Lerogyok a szálloda lobbyjában. Hónapok vagy akár évek óta most először leragadok egy tévé elé. Híradó. Itt még van ilyen. Vegytiszta közszolgálat. Az első hír az éjszakai dróntámadások áldozatait mutatja: eleve szegénykés, idős embereket, akiknek most Putyin bombáitól mindenük odalett. Egy kétségbeesett öregembert látni, az arca csupa seb, homloka véres. A következő riport egy kedves családot mutat, akik az áramhiánnyal szembeni leleményes módszereikkel büszkélkednek. Hogy miként tanulnak a gyerekek, amikor a laptop lemerül, a nagylányt, aki már szerzett egy fejlámpát magának, meg a csinos és derűs anyukát, aki bébielemekből szerkesztett egy parányi lámpatestet. Kicsiny győzelmek a sötétség erői felett. Aztán a főváros ünnepélyes karácsonyfagyújtása következik: Klicsko polgármester, majd Zelenszkaja elnökné mondanak ünnepi szavakat. Nem tudok ukránul. A helyükben azt mondanám: bár háború van, az ünnep az ünnep, ami a család összetartásáról szól. Nem értem, hogy mit mondanak, de tuti, hogy ezt. Mi a fenét is mondhatnának?
2022. december 20.
Nyugodt az éjszaka. Igaz, a múlt éjszakai nyugtalant is átaludtam. Hideg van. A takarómra hálózsákot terítettem, hosszú ujjú pólót vettem fel, hajnalra így is kényelmetlenül fáztam. Ilyen a reggel is. Józsi sehol, én levánszorgok elfogyasztani a hotel gyengécske reggelijét. Kávéért semmiképp se a Kozarckyba menjen, aki mostanság Kijevbe téved. Nagysokára Józsi előkerül: pocsék éjszakája volt, alig aludt, hajnalban nyakába vette a várost. Közben a várható fejleményeket mérlegelem. Putyin tegnap óta Belaruszban tartózkodik. Az ukránok csapatösszevonnak a közeli határ mentén. Vajon még itt talál bennünket egy orosz támadás, vagy még az előtt hazamegyünk? Lesz-e ilyen egyáltalán?
Első utunk az itteni Banksy-festményhez vezet. Este átnéztem a brit szellemművész instáit, rájöttem, hogy tőlünk két percre is van egy munkája. Szemben, a Majdan túlfelén. Ezt a két kis figurát tényleg pillanatok alatt fújhatta fel. Árnyképek csak, nincs rétegük. Ez a munka is, de amiket Borogyankában vagy Irpinben láttunk, megerősít benne: Banksy grafikai vagy festészeti értékei nagyon behatároltak, ha nem lenne hozzájuk koncepció, megszűnnének. A koncepciói pedig időben behatároltak. Vitathatatlanul szellemesek, de meglepne, ha kétszáz év múlva még érvényesek lennének. Nem becsülöm le, sőt, azzal, hogy Irpin és Borogyanka általa kapott esélyt a városok rebrandingjére, köszönetet érdemel.
Napközben ténfergünk, kóválygunk Kijevben. Valójában mára nem maradt feladatunk, a teherautó üres. A város legrégebbi negyedében sétálgatunk, mintha a turizmus műfaja még létezne itt. Meglepő, hogy néhány árus, akik a külföldiekből élnek, még kitelepülnek a hidegbe. Nagy sétát teszünk, és megtaláljuk Bulgakov házát, mellette pedig egy kis autentikus éttermet. Áram nincs. Úgy működik, és úgy élvezzük mi is a szituációt, ahogy mondjuk a 18–19. században tértek be harapni valamit a fogadóba a városi emberek.
Egy találkozónk azért lesz ma is. Várjuk, hogy Alex vagy Vladiszlav jelentkezzen, megkapjuk az adományok átvételét igazoló papírt. Végül kora délután betérünk hozzájuk a városházára. Nappali fénynél látjuk, hogy a folyosó, ahol érkezésünk éjszakáján hurcoltuk be az első négy áramfejlesztőt, valójában a városháza földszintjének központi tere. Mi akkor sötétben, hátulról, az udvar felől közelítettük meg. Most adminisztrátorok nyüzsögnek itt. Beülünk a kantinba és hosszan elbeszélgetünk Ukrajna helyzetéről, lehetőségeiről. Óhatatlanul szóba kerül az utunk, az ok, amiért erre vállalkoztam. Vagyis a szégyen. Vagyis Orbán.
Számukra nem kérdéses – legfeljebb időbe telik –, hogy Ukrajna megnyeri ezt a háborút.
Miután győzünk, nagyon rossz lesz Orbánnak és Magyarországnak
– mérlegel Alex. Szerinte beszorulunk Európa és Ukrajna közé, és minden oldalról olyan erők vesznek majd közre, akiknek kárt okoztunk.
Buta politika ez.
„Mit gondolsz, miért vagyok most itt?” – kérdezek vissza. Magyarország nem Orbán.
Alex és Vladislav átadják Kijev hálával teli köszönetét. Illetve annak írásos változatát. Rendkívül jó érzés látni rajtuk, hogy a helyén és súlyának megfelelően értékelik a Kijevi karácsony akció eredményét, a folyamatba bekapcsolódó emberek jóakaratát, anyagi áldozatvállalását. Tényleg azt érzem, hogy az elmúlt hónap és az idevezető út egyetlen mozzanata sem történt hiába.
Fölsétálunk a fellegvárba, a térre, itt áll az Intercontinental, Novák Katalin minapi szállása is. Az előtte lévő téren harci trófeák, kilőtt orosz tankok, harckocsik közszemlére kitett gyűjteménye sorakozik. Mellette egy alkalmi tárlat, ami szinte egyforma képeken mutatja be Varsó 1944–45-ös, valamint Mariupol 2022-es szenvedéseit. Minden háború mindig ugyanabban a kegyetlen és torz orcában mutatja meg magát.
Az ukrán pravoszláv egyház központjának kertjét övező magas téglakerítésen sorakoznak a 2014–16-os donbászi harcokban elesett katonahősök fényképei. Egy kerti kapu után új fejezet kezdődik: a 2022-es háború áldozatainak felsorakoztatása.
És megdöbbentő, milyen hosszú üres fal húzódik még a máris rengeteg fényképet összefogó emléklap után.
Az utcán cudar jeges szél, gémberednek a tagjaim. Felöltöztem, de a hideg nem a bőrön csíp, hanem a meleg kabát alá bújva beférkőzik az ízületekbe, a szövetekbe. Automatikusan a mentsvárra gondolok, a hotelszobámra, ahol majd megnyugtató, ölelő meleg vár. Dehogy vár! Hideg a szobám. Hideg, mint ebben a városban, ebben az országban majdnem mindenkié. Elviselhetetlen a gondolat, és hálás vagyok, hogy újabb kétnapos autózás után megérkezem majd haza, ahol, ha akarom, meleg szobában olvadhatok föl. Most, és nem áprilisban vagy májusban, ahogy majd az ukránok milliói.
2022. december 21.
Az utolsó reggel. Hosszan aludtam, azt hittem, pihentetően jól. De mégsem: fogvacogva, zavaros hosszú álommal, melynek középpontjában egy generátor állt. Nagy teljesítményű, jóval súlyosabb, mint amiket hoztunk és nagyobb is: csak egy fért a teherautóra. Alighanem kissé belecsavarodtam ebbe a témába.
Tizenegykor indulunk vissza Pestre. Nincs fagy, az út száraz, minden adott, hogy jól haladjunk. Lviv magasságában eldöntjük, hogy mégsem Lengyelországon át megyünk, és nem állunk meg aludni, egyben lenyomjuk a 1100 kilométeres utat. Ahogy kaptatni kezdünk a Kárpátok kanyargós emelkedőin, megritkul az autóforgalom. Józsi, aki sokadszor teszi meg ezt az utat, lelkes, hogy milyen jó időt megyünk, tán ilyen tempósan még soha nem sikerült hazajutnia.
Este 10-kor futunk be a beregsurányi határállomásra. Sajnos, nem üres, nagyjából 20 autó áll előttünk. Az ukrán határvédelem és vám sem tudott olyan bürokratikusan időhúzó lenni, amilyen a magyar oldal. Utoljára Ceausescu Romániájába volt ennyire nehéz belépnem a nyolcvanas években. Az égvilágon semmi nem indokolta, hogy több mint négy órán keresztül szívassanak. Nemcsak minket, valamennyi belépőt.
Három óra körül jutunk át, nyargalunk Pestre. Reggel hatra futunk be az autót biztosító Fülöp úr szervizébe. Megérkeztünk. A küldetést, melynek az ötlete november 21-én született meg – a gyűjtéssel, a generátorok felkutatásával, a leszállításával és a kiosztásával együtt – december 21-ére sikerült teljesítenünk.
