2020 végére az Európai Unió olyan eredményeket érhet el, amelyeket egy éve el sem hittünk volna. Egyrészt sikerült elfogadni egy gigantikus méretű segélycsomagot, amely kivételesen időben érkezik a koronavírus-járványtól szenvedő gazdaságoknak, de ami ennél is fontosabb, mindezt úgy oldják meg, hogy az uniós tagállamok közösen vesznek fel hitelt, amivel a gyakorlatban bevállalják egymás adósságait is. Ráadásul e mellé az EU-nak végre lehet egy olyan új mechanizmusa is, amellyel saját forrásokat teremthet a pénz visszafizetésére, így kevésbé szorul rá a tagállamokra a pénzügyi döntésekben.
Az év első felében, miután a járvány lecsapott Európára, az unió szinte láthatatlanná vált. A tagországok visszavonultak, saját maguk hoztak döntéseket a járvány ellen, és végre kiderült, pontosan kinél is van a valódi politikai hatalom a kontinensen. Ez a trend az elmúlt hónapokban valamennyire megfordult: noha továbbra is a tagállamoknál van a tényleges politikai hatalom, kiderült, hogy az EU létezésének is van értelme, hiszen a XXI. században ezek az államok kénytelenek valamilyen szervezett módon együttműködni, ha nem akarják, hogy Európa teljes gazdasága leálljon.
Úgy néz ki tehát, hogy az EU túlélte az idei év megpróbáltatásait, és nem is szerepelt rosszul. Ursula von der Leyen Európai Bizottsága olyan ambiciózus projekteket jelentett be, mint az Európai Green New Deal, amely a támogatásokkal alapvetően alakítaná át a tagállamok gazdaságait, valamint egy figyelemre méltó klímacélt is, hogy egy olyan problémát kezeljen vele, ami az év elején valamivel fontosabbnak tűnt, mint a globális pandémia közepén.
Von der Leyen most mégis a saját pártjától kapja a legkeményebb támadásokat. Daniel Radke – annak a Kereszténydemokrata Néppártnak az egyik európai parlamenti képviselője, amelynek Von der Leyen is tagja – elég kemény publicisztikát írt a Weltbe arról, hogy Von der Leyen semmibe veszi a néppárt hagyományos értékeit.
Radke szerint VDL (ahogy Brüsszelben emlegetik) sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a zöld politikára, mint a néppárt hagyományos konzervatív bázisára, e mellett pedig egyáltalán nem foglalkozik a saját pártja életével. Elmegy ugyan a pártkonferenciákra, ahol mosolyogva támogatja a beszédeket, de nem avatkozik be semmibe. A hírek szerint Radke véleményét leginkább a párt jobb széle, valamint az Európai Néppárt spanyol és olasz keményvonalasai osztják.
Izoláció
És nem ez az egyetlen ügy, amivel Von der Leyent mostanában támadják. A másik valamennyire ennek az ellentéte. A bizottság elnöke kisebb botrányt kavart azzal, hogy a legutóbbi uniós csúcstalálkozó kezdete előtt bejelentette, izolálja magát és önkéntes karanténba vonul, mert az egyik munkatársának pozitív lett a koronavírustesztje. Ez nem csak a teljes unió működésének problémáira mutatott rá, de arra is, hogy mennyire átláthatatlan, ahogy a bizottság, különösen Von der Leyen dolgozik.
Az EB-elnök tevékenységével kapcsolatos korai kritikák pont arról szóltak, hogy képtelen elengedni a német politikát, és igazán senkiben sem bízik a brüsszeli buborékban. Utóbbi nem meglepő, nem sok személyes múltja van ugyanis az Európai Unióban, hiszen az elmúlt másfél évtizedben Angela Merkel védelmi minisztere volt. Ez azt jelenti, hogy részt kellett vennie az uniós miniszteri egyeztetéseken, de alapvetően német ügyekkel foglalkozott.
Von der Leyen részben Brüsszelben nőtt fel, hiszen az apja, Ernst Albrecht egyike volt az EU legelső diplomatáinak, és ott volt a közösség megszületését jelentő Római szerződés aláírásakor is. Ennek ellenére az a Brüsszel, ahová most visszatért, alapvetően más, mint amelyben felnőtt. Akkor az egy kisebb méretű, nyugati államokból álló közösség volt, ahol a francia nyelv és a férfiak domináltak, Németországnak pedig nem volt ilyen brutális túlsúlya.
Von der Leyen a korábbi elnökökhöz képest messze a leggyengébb pozícióban került a bizottság élére. Ez az a szervezet, amely leginkább emlékeztet egy hagyományos kormányra az unión belül, de az elnököt a tagállamok vezetői választják ki a tanácsban. Az Európai Parlament megpróbálta ezt felülírni azzal, hogy bevezette a csúcsjelölti rendszert, amellyel minden pártcsalád úgy kampányolt, hogy előre megnevezte, kit szeretnének látni az Európai Bizottság élén, ha ők nyerik meg az európai parlamenti választásokat. A néppárt nem Ursula von der Leyent, hanem a frakcióvezetőt, Manfred Webert nevezte meg, és hiába szerepeltek ők a legjobban a választáson, mégis Von der Leyen lett a bizottság elnöke.
Ennek két oka volt: Orbán Viktor és Emmanuel Macron. A magyar miniszterelnöknek korábbra nyúló összetűzése volt a néppárt frakcióvezetőjével, ami a CEU-ügy miatt még jobban eldurvult a választás előtt, ezért nyilvánvaló volt, hogy a magyar kormányfő nem fogja támogatni Webert a posztra. A francia elnök ugyanakkor jelentéktelen bajor figurának tartotta őt, aki nem alkalmas arra, hogy az EU ügyeit vigye. Von der Leyent Merkel már korábban bemutatta az unió vezetőinek, de akkor inkább a NATO vezetői posztját vagy a külügyi főképviselői pozíciót szánta neki. A hírek szerint Macron fejéből pattant ki az, hogy támogatni fogja Von der Leyen jelölését, pedig a francia elnök pártja a liberális frakcióhoz tartozott. A terv az lehetett, hogy egy autonóm német jelölttel az élén a bizottság sokkal inkább képes lehet arra, hogy ne csak a tanács ügyeit intéző titkárság legyen, hanem egy valódi kormány, ennek ugyanis a németek voltak korábban a legnagyobb akadályai.
Ehhez viszont el kellett távolítani egy másik nagy hatalmú németet a bizottság éléről. Martin Selmayr Jean-Claude Juncker kabinetfőnöke volt, és ha valaha létezett nagy formátumú árnyékvezető Európa történetében, akkor ő volt az. A Juncker-bizottság idejének lejárta után az ellentmondásos, de nagy hatalmú Selmayr átvette a bizottság adminisztratív ügyeit intéző főigazgatóság vezetését, ami nem ment simán, konkrétan át kellett hozzá írni a szabályokat is. Selmayr neve viszont annyira fenyegető volt, hogy ez is sikerült neki.
A három fő uniós szerv mellett ritkán esik szó arról, hogy mekkora hatalma van az alapvetően szabályozásra épülő EU-ban a szabályozásokat valójában végző főigazgatóságoknak, vagyis a DG-ként emlegetett Directorate-Generaloknak. Selmayr ezek főnöke volt, több tízezer uniós közszolgát irányított. De a ki nem mondott szabály az, hogy nem lehet egyszerre német a főigazgatóságok vezetője és a bizottság elnöke is, ez ugyanis túl nagy hatalmat adna egyetlen országnak. Selmayrt végül sikerült „elkergetni” Brüsszelből egészen Bécsig, ahol a helyi képviselet vezetését vette át. A hatalma viszont nem tűnt el teljesen, amit az is jelez, hogy Bécsben egy héttel hamarabb jelentette be a munkanélküliségi támogatások programját, mint ahogy azt a bizottság hivatalosan megtehette volna.
Ellenfelek
Von der Leyent – a néppárti voksok mellett – a szocdemek egy részének és a liberálisoknak, valamint a zöldeknek a támogatásával választották meg az Európai Parlamentben a bizottság elnökének. Miközben megszerezte a zöldek és a liberálisok szavazatait, elveszítette az Európai Néppárt két fontos emberének, Webernek és Selmayrnek a politikai támogatását. Ez viszonylag kényes helyzet.
És Von der Leyen egyébként is hajlamos arra, hogy a píár befolyásolja a politikáját a keményvonalas ideológiák helyett. Született nemrég egy hosszú portré arról, hogy milyen politikai közegben nőtt fel Ursula von der Leyen, illetve akkor még csak Ursula Albrecht. A bizottság elnökének családja a Hanza-németek egyik nagy nemesi famíliája volt, apja pedig a kereszténydemokraták politikai örökségét vitte tovább egy olyan korszakban, amikor a nők nem jutottak a politika csúcsának közelébe.
A fiatal Von der Leyen egy ideig Londonban rejtőzködött, amikor kiderült, hogy merényletet tervez családja ellen a Baader Meinhof csoport. A történet lényege nem csak az, hogy a Rose Ladson néven punkkoncertekre járó Von der Leyen saját bevallása szerint is itt lett igazi európai, hanem az is, hogy milyen politikai örökséggel együtt kellett politizálnia.
Már a hetedik gyerekének megszületése után kezdte el a valódi politikai karrierjét egy olyan Németországban, amelyet kemény és precíz kézzel irányított egy másik nő, Angela Merkel. Von der Leyen pedig a folyamatos kompromisszumokra és tervezésre törekvő Merkel-iskola tökéletes tanítványa lett egy olyan Németországban, amely egyébként is hajlamos folyamatos kompromisszumokkal és tervezéssel irányítani saját magát.
Von der Leyen karrierje majdnem tönkrement a védelmi minisztérium vezetésének kudarcaiban, de már akkor kiderült, hogy alapvetően a külsős tanácsadók működésében hisz, amit az Európai Bizottság élén is tovább folytatott. A bizottsági elnök egy szűk német csoporttal dolgozik együtt, akiket a minisztériumból hozott magával, ráadásul kifejezetten szoros kapcsolatban maradt Angela Merkellel is.
A bizottság elnöke egyébként is tökéletes kontrasztja a korábbi elnöknek, Jean-Claude Junckernek. Miközben a volt luxemburgi miniszterelnök egy tapasztalt vezető ösztöneivel, sokszor túlzottan is közvetlenül irányította a saját pártját és a tagországok vezetőit, Von der Leyen sokkal kiszámíthatóbb, és sokkal kevesebb rutinja van az uniós politizálásban. Ez utóbbi egyébként egy folyamatos hatalmi harc az unió vezető szervezetei között, amelyet hagyományosan a tanács dominál, hiszen a valódi politikai hatalom és a pénz is a tagállamok vezetőinél van. Ennek ellenére régi törekvés, hogy a bizottság valódi kormány legyen, ne csak egy főigazgatóság a tanács alatt.
Von der Leyennek egy ilyen közegben, ilyen ellenfelek között kell megteremtenie a saját politikai bázisát, amelyben a képviselők egy részének mindig túl német marad, másik része pedig sosem fogja elég konzervatívnak látni. Az már más kérdés, hogy képes lesz-e valódi politikai hatalmat szerezni a bizottságnak, erről ugyanis még nem nagyon lehet érdemi megállapítást tenni.
Kiemelt kép: Nicolas Economou / NurPhoto / Getty Images
