Az elmúlt napok európai terrorcselekményei után gyorsan homályba vész a július közepei sikertelen török puccs, pedig annak utóhatása komolyabb kihívásokkal szembesítheti Európát, mint gondolnánk. Mint azt már az elmúlt évben lezajlott menekült hullám kapcsán megtanulhattuk, a kis-ázsiai ország hozzáállása kulcsszerepet játszik abban, hogy a Közel-Keletről és Afganisztánból elinduló tömegek eljutnak-e az öreg kontinensre.
A 2016 márciusában megkötött komplex EU-Törökország egyezmény következtében a török hatóságok aktívabban lépnek fel az áthajózni vágyókkal és az embercsempészekkel szemben és ennek egyenes következménye lett, hogy a Görögországba érkezők száma drasztikusan csökkent. Az európai határvédelmi ügynökség, a Frontex adatai szerint idén júniusban 95 százalékkal kevesebben érkeztek a tavalyi hasonló időszakához viszonyítva, viszont jelentősen megnőtt a Földközi-tenger déli medencéjéből Olaszországba érkező menekültek és gazdasági migránsok száma.
Ezt persze lehet úgy is értelmezni, hogy Törökország zsarolási képessége hirtelen megnövekedett és megfordult a megelőző évtizedek politikai konstellációja. Korábban a törököknek volt „szükségük” Európába mind a gazdasági előnyök, mind a legtöbbet emlegetett, a schengeni zónára vonatkozó vízummentesség miatt.
Most megfordult a helyzet, az EU-nak van szüksége Ankara segítségére, mert nélküle képtelen kezelni a helyzetet. A már említett EU-Törökország egyezményben, mindkét oldal megkapta, amire szüksége volt. A menekültek nem jönnek már, a törökök számára vízummentesség a közeli látóhatáron van, és a teljes csatlakozás is „már csak” évek kérdése elvileg.
Talán e ráutaltság miatt, a puccskísérlet megítélésében egy pillanatnyi megingás sem volt az EU tagországok részéről. Bármilyennek is találják Erdogan államfő vezetését, egy katonai hatalomátvétel elismerésének nem csak rossz üzenet lenne a Közel-Kelet vagy akár Afrikai felé, de ellenkezik is az EU elveivel. A dilemmát már az jelenti, hogy az EU miként reagáljon a puccs leverését követő drákói intézkedésekre az államtól független intézmények és az államigazgatás ellen.
Általános a gyanú, hogy Erdogan intézkedéseinek a célja, hogy a júliusi eseményeket kihasználva még jobban megerősítse hatalmát és felszámolja az ország még független intézményeit, civil társadalmat. A magyar sajtót is bejárta a hír a hazarendelt egyetemi oktatókról, a lemondásra felszólított több mint 1500 egyetemi kar vezetőjéről, a sajtó és az újságírók üldözéséről. A tábornoki kar egyharmadát leváltották, még az elnök saját védelmével megbízott gárda állományában is történtek letartóztatások. Úgy tűnik most, hogy a török vezetés a pillanatnyi közhangulatot kihasználva, bármeddig elmehet, az egyetlen külső korlátot csak az Európai Unió jelenthetné, amely ugye most rá van szorulva Törökországra.
Erdogan – növelve a téteket – még a 2004-ben eltörölt halálbüntetés újbóli bevezetését is bedobta, amelyet annak idején épp az EU feltételére szüntettek meg. Ennek megfelelően a visszaállítás az Európai Unió számára kizárt opció, mivel ezt a lépést Brüsszel a legkomolyabb eredményének tekinti (amivel kvázi sikerült „europaizálni az országot) az évtizedek tárgyalásai után, mindenképpen ragaszkodni fog ahhoz, hogy a jövőben se végezzenek ki (de még csak halálra se ítéljenek) senkit.
Nem örültek, de elfogadták
Pedig nem kizárt, hogy ez a sors vár a török vezetés által megnevezett összeesküvőkre, mindenek előtt Fetullah Gülenre. Ez a hetvenes éveiben járó, ősz hajú, szerényen öltözködő és visszavonultan élő öregúr a török állam egyes számú ellensége. A hatóságok egyszerűen csak FETO-ként (Fetullahçı Terör Örgütünün, Fetullahci Terroszervezet) emlegetik a Gülen szervezetét, amely több milliós tagságával állítólag behálózza Törökország intézményeit.
Hogy megértsük Fetullah Gülen mozgalmát, vissza kell menni az időben egy kicsit. Törökországban az Oszmán birodalom megszűnése után, kőkemény szekuláris rendszert vezetett Kemál Atatürk.
Ennek persze az emberek nem feltétlenül örültek, de elfogadták Atatürk lépéseit, mert neki köszönhette a török nép, hogy az első világháború lezáró, Törökország Magyarországhoz hasonlóan megalázó és feldaraboló békeegyezményből, Ankara győztesen került ki. A latin betűs írásra való áttérés, a vallási elit feletti totális állami kontroll, a tradicionális öltözködés betiltása csak a leglátványosabb elemei voltak az intézkedéseknek, amelyek közös célja valójában az volt.
Egy ilyen, a múlttal való gyökeres szakítás után szinte természetes volt, hogy Törökországban mindig is voltak olyan mozgalmak, amelyek a vallás spirituális megélését tűzték ki. Semmi politikai szándék nem volt ezekben és nem is lehetett a politikai légkör miatt. Amikor Fetullah Gülen színre lépett az 1970-es években, a török szekularizmust már fellazította Bediüzzaman Said Nursi (aki egyébként kurd származású volt) vallási mozgalma, amely – és ezt rendkívül fontos kihangsúlyozni napjaink eseményei miatt – nem radikális, erőszakos, és politikai célú szervezet volt. Mai füllel szinte hihetetlenül hangzik, de Nursi a vallások együttélését tanította, a tudományt összeegyeztethetőnek tartotta az iszlámmal, a hagyományt a haladással.
Fetullah Gülen is a Nursi mozgalomban szocializálódott, majd alakította ki saját, az előbbi sok tekintetben hajazó nézetrendszerét. Saját mozgalmában az oktatás mindig kiemelt szerepet játszott, és talán a népszerűségét és ismertségét is ez adta. Gülenék első intézményei egyetemi előkészítétő iskolák voltak, ahonnan a diákok az országos átlagnál sokkal magasabb arányban kerültek be az egyetemre. Erre a tanulásra és fejlődésre éhes társadalomban mindenki felfigyelt, Gülen támogatói pedig mind a gazdasági, mint a politikai szférában nőni kezdtek az 1980-as évektől.
A Szovjetunió felbomlása után a török vezetés a Gülen vezetéssel karöltve próbálta meg az török nyelvű kaukázusi és közép-ázsiai térségben feléleszteni a pántörök összetartozás – a szovjet időszak alatt üldözött – eszméjét. Mivel az oktatás mindenhol gyenge lábakon állt, a gülenista iskolákban pedig tényleg a legmodernebb oktatást kapták meg, a népszerűség ott sem maradt el.
Fetullah Gülen népszerűségét természetesen a török katonai elit nem nézte jó szemmel, mert számára a kemalista célok fellazítását jelentette, így végül a vallási vezető egy amerikai gyógykezelés után jobbnak látta nem hazatérni 1999-ben. Ebben talán az is szerepet játszott, hogy ekkor szivárgott ki egy videofelvétel, ahol szűk körben Gülen arról beszél követőinek, hogy a mozgalom híveinek miként kell megjelenni, beleivódni a török államigazgatásba, jelen lenni az élet minden területén, mint egy érrendszer, átjárniuk jelenlétükkel a török társadalmat.
A probléma azonban az, hogy ennél több nyoma nincs ilyen szándékoknak. Bár elvileg milliók tagjai a Gülen mozgalomnak, alig tudunk valamit a tevékenységéről (ha tényleg van), szubverzív tevékenységéről, amelyek általában kimerülnek a kormányok vádjaiban.
Gülen rossz viszonya a hatalommal addig tartott, amíg 2002-ben meg nem nyerte a jelenleg is hatalmon levő AKP iszlamista párt a választásokat. Gülen hazatérhetett, Erdogannal szoros kapcsolatot alakított ki, az AKP és a mozgalom tevékenysége egymást erősítette, főleg a hadsereggel szemben. De Gülen továbbra sem politizált, kerülte a nyilvánosságot, nem vállalt nyíltan semmilyen pozíciót, vagy szerepet és továbbra is vallási párbeszéd, a felekezetek együttélése és az oktatás fontosságára hívja fel a figyelmet
Aztán valami megtört és 2012-től már nőni kezdett a konfliktus a két fél között. Itt elválnak a narratívák. Erdogan szerint a gülenisták hatalomátvételre készültek, a mozgalmat FETOként, azaz terrorszervezetként kezdik emlegetni, Gülen ismét több időt tölt már az USA-ban.
A puccs után, egy polgárháború előtt?
A katonai puccskísérlet után a török vezetés azonnal Fetullah Gülent jelöli meg felbujtóként, az öreg vallási vezető pennsylvaniai birtokán pedig visszautasította ezeket. Az iskolák ezreinek bezárásáról és tanárok tízezreinek felfüggesztéséről szóló hírek nem az állami oktatást érintették, hanem a gülenista mozgalom magánintézmény rendszerének felszámolását jelentették.
Amerikai szemszögből a helyzet pikantériája, hogy az USA Ankara legfontosabb katonai szövetségese közvetlenül és a NATO-n keresztül is. Összeköti őket Oroszország és az Iszlám Állam jelentette fenyegetés is. Erdogan antidemokratikus lépései természetesen nem maradtak korábban sem kritika nélkül Washingtonban, és jól jellemzi a közhangulatot, hogy a puccs után a kormányzati szinten is felbukkan az összeesküvéselmélet amerikai szerepéről. Ezt végül Ankara a legfelső szinten cáfolta, de kiadatási kérelemmel fordult Washingtonhoz.
Szükségük van Ankarára, de nem hiszik, hogy Gülen egy tisztességes tárgyalást kapna otthon, ahol ráadásul még halálbüntetés is lehet a vége.
Az amerikai álláspont egyelőre kivár. Azt kérik Ankarától, a kiadatási kérelem mellé tegyék oda a bizonyítékokat, amely egyértelműen bizonyítják Fetullah Gülen érintettségét. Eközben John Clapper, az amerikai hírszerző közösséget összefogó szervezet vezetője egy szenátusi meghallgatáson arról beszélt, hogy nekik nincs hírszerzői információjuk arról, hogy Gülen részese lett volna a puccsnak, de várják a török kollégáktól a bizonyítékokat.
Gülen hazatérése felborítaná az egyébként is jelenleg instabil politikai helyzetet. A puccs utáni nemzeti együttérzés hangulata múlni látszik, politikai elit és társadalom azon része, amely ugyan elítélte a katonai hatalomátvétel kísérletét, de nem kér Erdogan további hatalomkontentrációjából százezreket szólított a napokban az utcákra. Teljesen nyitott kérdés, hogy a jelenlegi török vezetés mennyire tud elmenni céljai megvalósításában, de Gülen esetleges hazatérése és nyilvános tárgyalása valószínűleg csak további olaj lenne a tűzre és tovább destabilizálni Törökországot.
