Az amerikai közvélekedés nem sok jót feltételez a franciák hadi erejéről. Arra alapoznak, hogy Franciaország a második világháborúban nem bírt a náci Németország csapataival, vagy hogy a gyarmati időkben vereséget szenvedett Dien Bien Phu-nál. Ez az elképzelés azonban nem állja meg a helyét.
A francia tisztviselők azt ígérték, az Iszlám Állam szíriai bázisaira mért légicsapások csupán a kezdetét jelentik az ISIS-t sújtó ellentámadásnak. Továbbá bárki, aki megtapasztalhatta, hogy milyenek a franciák katonai képességei, igazolhatja, hogy ha háborúzásról van szó, a franciák ott vannak a legjobbak között.
Sebészi pontosságú beavatkozások
Franciaország bármit is csinál, az biztos nem lesz ahhoz hasonlítható, amit az Egyesült Államok tenne. A franciák hadviselésmódját ugyanis nagyban meghatározza a rendelkezésre álló felszerelés mennyisége, és hogy mindig kalkulálnak vele, mit képesek véghez vinni. Ezért a gondosan megválogatott és az általában kicsi, de hatékony műveletekre specializálódtak, melyek gyakran a nyilvánosságtól távol zajlanak. Nagyban is képesek cselekedni, de ahhoz szükségük lenne az Egyesült Államok, vagy más szövetségesük segítségére, amit biztosan meg is kapnának és kitűnően hasznosítanának.
A francia hadviselésmód egyik emblematikus akciója a 2007 márciusi katonai közbeavatkozás a Közép-Afrikai Köztársaságban. A szudáni határ felől az ország felé egyre gyorsabban haladó felkelőket csupán egy vadászrepülővel és néhány tucat ejtőernyőssel állították meg, akiket két hullámban dobtak le a Biraónál húzódó harci övezetbe. Katonai szempontból a franciák csupán tűszúrásnyi sebet ejtettek, mégis sikerült megtörniük a lázadók lendületét, mert az akciójuk olyan volt, mintha egy sziklát helyeztek volna a hullámok útjába. Ennek ellenére a művelet igen kockázatos volt. Az ejtőernyős bevetések eleve veszélyesek, hiszen vészhelyzet esetén kicsi rá az esély, hogy erősítést tudnak küldeni, vagy hogy a könnyűfegyverrel felszerelt katonák vissza tudnak vonulni. Az első hullám során kevesebb mint 10 katona ért földet. A francia hadsereg ráadásul mindent csendben hajtott végre, a sajtó csupán két héttel a beavatkozás után értesült az akcióról.
A 2013 januári közbeavatkozás Maliban is jól illusztrálja a francia hadviselésmód jellemzőit. A franciák felvonultatták csúcsminőségű kombinált fegyvereiket, egyesítették a tüzelési és manőverezési képességeiket, vagyis mindent ügyesen felhasználtak, ami kéznél volt. Bevetették a különleges erőket és a hagyományos fegyveres erőket, a tankokat és a gyalogságot, a légierőt, a helikoptereket és a vadászgépeket egy olyan művészien összehangolt és irányított módon, hogy az összes elérhető forrásból a legtöbbet hozzák ki.
Más szóval megfogalmazva a franciák Maliban egy első osztályú profi baseball meccset játszottak egy másodosztályú, alkalmi csapattal, melynek sietve, menet közben tákolták össze különféle apró darabjait. Ráadásul a franciák ad hoc erőiket egy igen veszélyes ellenséggel szemben vetették be, a lehető legrosszabb fizikai körülmények között, éppen csak annyi ellátmánnyal, hogy a csapataik szomjan ne haljanak, vagy ne kapjanak hőgutát.
Szárazon és vízen
A franciák olyan helyre tették már be a lábukat, ahová az ellenségeik sosem gondolták volna, hogy bemerészkednek. Közelharcot vívnak a barlangokban, vagy a sivatag közepén található sziklák között. Megkockáztattak például egy éjszakai ejtőernyős landolást Timbuktuban, hogy felülkerekedjenek egy túlerőben lévő ellenségen. Az amerikai katonai megfigyelők franciákról született értékeléseiből sugárzik a tisztelet.
A szűkösség különbözteti meg leginkább a francia hadviselésmódot az amerikaitól. A francia hadsereg tudatában van, hogy csak kevés emberrel és eszközzel rendelkezik, és ez rányomja a bélyegét a francia katonai műveletekre. Szerény célokat tűznek ki maguk elé, szigorúan körülhatárolják, mit szeretnének elérni a katonai közbeavatkozással, és mindez összhangban áll a katonai teljesítőképességükről alkotott értékeléssel. Kis dolgokra vágynak, és mindent megtesznek azért, hogy a felállított minimális követelményeket teljesítsék.
Utolsónak megy a hadsereg
A franciák alapvetően igyekeznek elkerülni a hadsereg bevetését egy-egy probléma megoldásánál. A hadsereget erőszakos közbeavatkozásra tartják fent, csak akkor vetik be, ha erőszak alkalmazása szükséges, máskülönben nem. A francia hadsereg irtózik attól, hogy kibővítse a misszióit, és részt vegyen például a nemzet építésében. Maliban a francia katonák végeztek a terrorista szervezetek tagjaival, erre voltak hivatottak. Elutasították azonban, hogy bármi másban részt vegyenek, például, hogy feloszlassák a tüntetőket, vagy belebonyolódjanak a különböző fegyveres felkelő csoportok közti konfliktusba, és az állammal folytatott harcaikba. Természetesen ezzel a francia hadsereg sok mindent nem tett meg, amire Malinak szüksége lett volna, de szigorúan ragaszkodott az elveihez.
Az arányok is mások a francia háborúzásban. Amíg az amerikai hadsereg “vagy nagy dolgot hajt végre, vagy hazamegy”, és a tervezők magától értetődőnek tekintik, hogy hatalmas mennyiségű erőforrásokat és tűzerőket mozgatnak majd meg, addig a francia erők kicsiben gondolkoznak. Önállóságra törekednek és hogy a lehető legkisebb mértékű erőfeszítéssel érjék el a céljaikat. “Juste mésure” – éppen annyi erőbefektetés, amennyi a munka elvégzéséhez szükséges, és nem több.
Okos háborúzás
A francia megközelítésben előtérbe kerül a minőség a mennyiség helyett, okosan harcolnak, a legtöbb elérhető eszközt bevetve. Senki sem dobná le pár emberét Biaróban, ahol az ellenség várhatóan túlerőben van, hacsak nem tudja pontosan mit, hol, hogyan és milyen céllal kell végrehajtani. Maliban a francia erőket úgy vetették be, hogy még elegendő ivóvíz sem volt náluk, de pontosan tudták, hogy a helyszínen honnan szerezhetnek majd. Tudták, hogy kik a helyi szereplők, kiben milyen mértékben bízhatnak meg, és hogyan mozgósítsák a helyi erőket, hogy segítségére legyenek a saját csapatainak.
A franciák együtt dolgoztak az amerikai erőkkel Afganisztánban, Líbiában, Maliban, Szomáliában, jelenleg Szahelben, és tudják hogyan tegyék gördülékennyé a közös munkát.
Azt is jól tudják, mire van a leginkább szükségük az Egyesült Államoktól és mihez kezdenének vele, ha megkapnák, nevezetesen segítséget a légi utántöltésben, a hírszerzésben, a megfigyelésben és felderítésben, és a nehézteher-szállításban (nagy teherszállító gépekkel, mint az Air Force C-17-es). Ha az USA bármit is biztosítana a felsoroltakból, vagy olyan dolgot tudnának adni, amivel nem rendelkeznek, a franciák fognák azt és azonnal be is vetnék. Az együttműködés ezért nem csak szoros, de hatékony is, csak nem tudunk róla, mivel általában a színfalak mögött zajlik.
A franciák valószínűleg nem tudják majd legyőzni az ISIS-t, különösen nem egyedül. Továbbá aligha vannak a másokénál jobb ötleteik, azzal kapcsolatban, hogyan nyerhetnénk. De a történelmükből kiindulva bármit is csinálnak – beleértve a mostani légicsapásokat is – előbb mérlegelnek majd a maguk által megszabott módon, megfontoltan cselekszenek.
Egy dolog azonban biztos, ha a franciák elhatározzák, hogy ártanak valakinek, az úgy is lesz.
