Külföld
Lee Atwater, televízió (Array)

Ezeken az aljas politikai húzásokon nevelkedett Orbán tanácsadója

Ignácz Péter
Ignácz Péter

főleg kül. 2015. 05. 21. 16:56

A negatív kampányok nagymestereként elhíresült Arthur Finkelstein már Magyarországon is terjeszti az ellenfél lejáratására épülő választási harcmodort, amit hazájában, az Egyesült Államokban fejlesztettek tökélyre. Bár Finkelsteint a nemzetközi sajtóban úgy szokták emlegetni, mint a „piszkos politika keresztapját”, a közvélemény-kutatások matematikai elemzésében utolérhetetlennek tartott választási tanácsadó sokkal inkább csak tanulta, mint megalkotta a negatív kampányok tudományát.

Nincsen egy politikus sem, aki büszkén vállalná, hogy szereti a politikai ellenfelek megsemmisítésére (és nem a saját jó teljesítményére) épülő negatív választási kampányokat. Ugyanakkor senki sem vitatja azt a tényt, hogy a mindenki által megvetett, a másik lejáratására és besározására épülő stratégia bizony rendkívül hatásos tud lenni egy választás megnyerésére. Nem véletlen, hogy annyira elterjedt az Egyesült Államokban, majd – a Finkelsteinhez hasonló tanácsadóknak is köszönhetően – lassan már az egész világon.

Már kétszáz éve működik

Bár az utóbbi évtizedekben minden egyes amerikai elnökválasztást a „minden idők legnegatívabb kampánya” jelzővel illetek a politikai sajtó véleményvezérei, ez nem jelenti azt, hogy ez a stílus valamiféle modern fejlesztésnek számítana az Egyesült Államokban. A demokráciát már több mint kétszáz éve űző országban már rögtön az első elnökválasztás után lekerültek a kesztyűk, és 1800-ban már olyan komoly sárdobálás volt a két jelölt, Thomas Jefferson és John Adams között, hogy az máig emlékezetes maradt.

Jefferson emberei például olyan röplapokat terjesztettek, amiben Adamsről azt írták: „ocsmány hermafrodita személyiség, akiben nincsen meg sem a férfiak ereje és határozottsága, sem a nők érzékenysége és kedvessége”. Válaszul Adams támogatói Jeffersont „rosszindulatú, laza erkölcsű fickónak” nevezték, aki „egy félvér indián nő fia, akit egy mulatt apa nemzett”. És csak úgy repkedtek az olyan jelzők, mint a „bolond, bűnöző és zsarnok” Adamsről és a „puhány, ateista és gyáva” Jeffersonról. Végül egyébként Jefferson nyert, egyebek mellett azzal, hogy egyik embere elterjesztette azt a hazugságot, hogy Adams mindenáron háborút akar indítani a franciák ellen.

A választásoknak azóta is szerves része az ellenfél lejáratására épülő kampány, aminek modern változatát egy republikánus tanácsadónak köszönhetik az amerikaiak – és most már az egész világ. Nem, nem Arthur Finkelstein az, hanem „a piszkos politika igazi keresztapja”, egy bizonyos Lee Atwater, akinek volt néhány olyan aljas húzása, hogy halálos ágyán ő maga kért bocsánatot azokért.

A negatív kampány Sötét Hercege

Lee Atwaternek egyetlen célja volt: nyerni, bármi áron, és ezt többször is bizonyította alig több mint tíz évig tartó, példátlanul sikeres karrierje alatt, amit a piszkos politikai életéről hírhedt Dél-Karolinában kezdett. Abban az államban, ahol megszokottnak számít, hogy mondjuk egy újraválasztásra készülő seriffről olyan pletykákat terjesztenek ellenfelei, hogy női hullákkal szexel. A mindent a győzelemért elv pedig a gyakorlatban egyet jelent rágalomhadjáratokkal, hazug pletykák terjesztésével, az ellenfél szavainak kiforgatásával és olyan mocskos húzásokkal, amihez igencsak erős gyomor kell.

Lee Atwater, a modern negatív kampány keresztapja, akit mindent megtett a győzelemért
Fotó:Europress 

És Atwater már pályája elején megmutatta, hogy erős a gyomra, amikor 1978-ban az általa támogatott republikánus Carrol Campbellnek segített az esélyesebbnek számító demokrata Max Heller megsemmisítésében egy kongresszusi helyért folyó versenyben. Amikor megtudta, hogy Campbell közvélemény-kutatója – egy bizonyos Arthur Finkelstein – arra az eredményre jutott, a dél-karolinai választók nem szavaznának egy zsidóra, aki nem hisz Jézusban, azonnal zsidó voltával kezdte el támadni Hellert. Persze nem nyíltan, csak szép csendben.

A választókat kamu közvélemény-kutatásokkal kezdték el bombázni, látszólag véleményüket kérve arról, mint gondolnak a két jelöltről, miközben a valós cél egyedül az volt, hogy felhívják a figyelmet arra, Heller zsidó és nem hisz Jézusban. Majd „megjelent” egy 3. jelölt a versenyben, aki semmi mással nem foglalkozott, csak Heller zsidóságával. És a „megjelent” alatt azt kell érteni, hogy Atwater ötletére a republikánusok felbérelték. Mindezt öt nappal a választás előtt, amikor Heller magabiztosan vezetett. A választást végül Campbell nyerte meg.

Két évvel később követte el – saját bevallása szerint – karrierjének legaljasabb húzását, a demokrata Tom Turnipseed ellen, szintén egy kongresszusi választás alatt. A politikust tinédzserkorában elektrosokk-terápiával kezelték depresszió miatt, és Atwater ezt használta fel ellene, mindenfelé híresztelve, főleg újságíróknak, hogy Turnipseedet „bikakábelekre kötözték”. Végül ez volt az, amire mindenki emlékezett a demokrata jelölttel kapcsolatban. A „bikakábelek”. Talán mondani sem kell, Atwater jelöltje nyert.

A Dél-Karolinában érlelt kegyetlen kampánystratégiáját aztán 1988-ban országos szintre emelte, amikor kampányvezérként az idősebb George Busht segítette győzelemre az elnökválasztáson, az esélyesebb demokrata Michael Dukakis ellen. Atwater ekkor követte el legemlékezetesebb húzását, ami hírhedtté és máig emlékezetessé vált, a rasszista felhangok miatt. Fegyvere egy gyilkosság miatt elítélt bűnöző, Willie Horton volt, egy fekete férfi, aki egy hétvégi eltávozáson a börtönből megerőszakolt egy nőt Massachusetts államban, aminek Dukakis a kormányzója volt.

 

Atwater egy „független” szervezetet bízott meg ennek a történetnek a terjesztésével, és végül sikerült is elérniük, amit a kampánymester akart: az erőszakos fekete bűnözőt Dukakis „jelölttársává” tették, és mindenki Hortonnal azonosította a demokrata politikust, aki soha többet nem tudta lerázni magáról a címkét, hogy „gyenge a bűnözőkkel szemben”. George Bush végül elnök lett, Atwater pedig mindössze 38 évesen a Republikánus Párt főtitkára.

Csúcsra ért, de nem élvezhette sokáig. 1991-ben agyrákban halt meg. A halál közeledtével többektől – így Turnipseedtől és Dukakistól is – bocsánatot kért a velük szemben alkalmazott piszkos módszerek miatt, és arra kérte a republikánus kampánymenedzsereket is, hogy hagyjanak fel a negatív választási taktikákkal. Ez azonban nem történt meg, és az amerikai választásokat máig az atwateri módszerekkel vívják. Jól mutatja ezt a 2000-es republikánus előválasztás Dél-Karolinában, ahol Karl Rove – Atwater egyik protezsáltja – olyan mélyre süllyedt, amikor George Bush győzelméért küzdött, mint azóta senki sem. 

John McCain fekete zabigyereke

George W. Bush a politikai túlélésért küzdött a 2000-es elnökválasztás előtti republikánus előválasztásokon, amelyen legfőbb ellenfele, a háborús hősként ünnepelt vietnami veterán, John McCain meglepetésszerű győzelmeket aratott az első megmérettetéseken. Bushnak egy esélye volt, ha még Dél-Karolinában sikerül győznie ellene. És mivel a túlélés volt a cél, minden megengedetté vált. Még az is, hogy elterjesszék azt a pletykát, hogy McCain egy fekete zabigyerek apja.

Először csak az e-mailek indultak el, amelyekben az állt, hogy a McCain-házaspár Bangladesből örökbefogadott kislánya, Bridget valójában a politikus félrelépéséből származó „fekete zabigyerek”. Majd röplapok jelentek meg mindenfelé, ugyanezzel az állítással. Végül jöttek az Atwater által már korábban jól kihasznált kamu közvélemény-kutatások. Egymás után hívogatták a választókat azzal a kérdéssel, hogy „szavazna-e McCainre, ha tudná, hogy egy fekete zabigyereket nemzett”. A cél persze nem a választók véleményének megismerése volt, hanem a „fekete zabigyerek” történetének terjesztése.

 George Bush és John McCain, pár héttel a hírhedtté vált dél-karolinai választási kampány előtt
Fotó:Europress 

És ez csak egy része volt a „suttogó kampánynak”. McCainről azt is beszélték, hogy prostikkal bújt ágyba és nemi betegséggel fertőzte meg feleségét, Cindyt, hogy árulóvá vált vietnámi fogsága alatt, és megrokkant elmeállapotban szabadult ki onnan. Vagy azt, hogy átmosták az agyát, hogy belülről bomlassza a Republikánus Pártot. De felesége sem menekült, akiről pedig azt híresztelték, hogy drogproblémákkal küzd. McCain képtelen volt kezelni a mindent elsodró negatív kampányt, és végül elvesztette a dél-karolinai előválasztást, és ezzel együtt az esélyt arra, hogy ő legyen a republikánusok elnökjelöltje. Bush pedig elnök lett.

Ezek az aljas húzások bármennyire is undort keltőek lehetnek, semmik ahhoz képest, amit Richard Nixon művelt 1968-ban, hogy megnyerje az elnökválasztást. „Trükkös Dick” ugyanis egészen addig ment, hogy gyakorlatilag hazaárulást követett el azért, hogy beköltözhessen a Fehér Házba.

Nixon és a vietnami béketárgyalások aláaknázása

Amikor Lyndon Johnson elnök az 1968-as elnökválasztás közeledtével egyre közelebb került ahhoz, hogy elérje a vietnami háborút lezárását a párizsi béketárgyalásokon, Richard Nixon tudta, az elnöki esélyeinek végét jelentené. Ezért megbízta a dél-vietnami kormányzattal jó kapcsolatokat ápoló Anna Chennault republikánus tanácsadót, hogy vegye fel a kapcsolatot a vietnámi nagykövettel, és közölje velük: jobb feltételekkel köthetnek békét, ha megvárják, míg Nixon lesz az elnök.

Októberben, pár héttel a választás előtt Johnson már nagyon közel állt ahhoz, hogy bejelentse: leállítja Észak-Vietnam bombázását, mert közel járnak a békekötéshez. Nixon ekkor újabb üzenetet küldött a dél-vietnami kormánynak, azt tanácsolva, vonuljanak vissza a tárgyalásoktól, mert vele jobban járnak majd. Ami pár nappal a novemberi elnökválasztás előtt meg is történt, és Nixon, aki kampányában nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ragyogó „titkos terve” van a vietnami háborút lezáró békére, minimális különbséggel megverte a demokraták elnökjelöltjét. Majd miután az elnöki székbe került, kiszélesítette a háborút, ami még évekig zajlott a vietnámi dzsungelekben, több tízezer halálos áldozatot követelve.

Richard Nixon (Array) Richard Nixon, amikor megszégyenülten távozott a Fehér Házból, lemondása után
Fotó:Europress 

Külön érdekes, hogy Johnson még október végén megtudta, hogy Nixon milyen piszkos játékot játszik, de nem ment vele a nyilvánosság elé, részben azért, mert arról a vietnámi nagykövet telefonjának lehallgatása miatt tudhatott. Az információt azonban elárulta Nixon demokrata ellenfelének Hubert Humphrey-nak, azzal, hogy kezdjen vele amit jónak lát. A demokrata politikus azonban annyira biztos volt győzelmében, hogy inkább nem használta fel Nixon tettét – amit Johnson hazaárulásként jellemzett – a republikánus politikus ellen. Az eset végül csak negyven évvel később került a nyilvánosság elé.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.