A legfrissebb halottamat Rengin Juszifnak hívják. Körülbelül annyi idős volt, mint én. Nő, két kislány édesanyja. Idén nyáron találkoztam vele Szulimaniban, Kurdisztánban, egy katonai kiképzőtáborban. A női ezred egyik katonája volt. Vele és a tiszt társaival teáztam együtt, majd lefényképeztem őket. Többször kikérték maguknak az interjú során, hogy ne emlegessem, hogy ők „női pesmergák”, mert nincs olyan, hogy női pesmerga. Csak pesmerga van. A kurd szóösszetétel azt jelenti, hogy „akik a halál előtt állnak”.
Jól emlékszem Rengin Juszifra, mert a legcsinosabb volt az alakulatban. A legfiatalabb is. Hosszú fekete haja volt és titokzatos mosolya. A hivatalos mondatoknál nem beszéltünk többet, játszottuk a szerepünket. Én kiküldött tudósító voltam, ő pedig pesmerga. Utasításba kapták, hogy beszéljenek velem, demonstrálandó, hogy a kurd „hadseregben” nincs szexizmus. Most, amikor ezeket a sorokat írom, Rengin Juszif már egy hete halott. A haláláról beszámolt a kurd televízió, nekem Hiúa Dzseff írt a facebookon:
„Emlékszel erre a nőre? Beszéltél vele.”
„Emlékszem.”
„Megölték. Egyébként hogy vagy?”
Fotók: Jászberényi Sándor
Elcsevegtünk, hogy mi újság Európában, aztán mindketten mentünk a dolgunkra. Szerveztem a kis életemet, befizettem a számlákat, hazamentem. Aztán éjszaka azt álmodtam, hogy megint Irakban vagyok és hümmögve hallgatom a pesmerga nőket arról, hogy ők harcoló alakulat. Hittem is meg nem is a dolgot, hiszen a fegyveres fotókhoz úgy hozták nekik a fegyvert. Kedves középkorú hölgyeknek tűntek, elképzelhetetlen volt a számomra, hogy kint fognak állni a frontvonalon.
Azt persze tudtam, hogy harcolnak nők Irakban, csak róluk volt nehéz ezt feltételezni. A kurdok kifejezetten büszkék arra, hogy az Iszlám Állam vadállatai mennyire félnek a nőktől és attól, hogy nő kezétől veszítik el az életüket, legalábbis ez a pletyka járta az országban, amikor ott voltam. Próbáltam utánanézni, hogy vallásilag van-e valamilyen hagyománya, hogy a dzsihád során akkor is a paradicsomba kerül-e az ember, ha nő öli meg. Beszéltem a saját vallásukat jól ismerő és tanító imámokkal és mindig az volt a válasz: az Iszlám nem tesz különbséget, hogy kinek a kezétől hal meg a mudzsahid.
A pletyka azonban igaznak tűnt. Több helyőrségnél is inkább visszavonultak az iszlamisták, amikor látták, hogy nők védik. A vallásnak nem sok köze volt a dologhoz. A törzsi társadalom nyilvánult meg nagytotálban, az a törzsi társadalom, ahol hagyománya van annak, hogy ellentétben egy férfival, egy nő értéke számszerűsíthető aranyban, birkákban.
Hogy a szexizmus milyen szinten kódolt a Közel-Keleten, arra jó példa, hogy az amúgy szekuláris kurdok is mutogatták a sajtónak a saját harcoló női zászlóaljaikat, mintha bármi különbség is lenne köztük és a férfi zászlóaljak között.
Harcászati szempontból valójában nincs semmi különbség. Ugyanaz a kézifegyveres milícia mindkettő, ugyanolyan elszánt fegyveresekkel. Én persze, több sajtómunkással egyetemben kiszolgáltam a világ szexizmusát és fotóztam őket.
A legszörnyűbb az egészben az, hogy ezek a nők az első pillanattól kezdve tisztában voltak azzal, hogy milyen célt szolgál a fotózásuk. Hogy arcai lesznek, kirakatbábúi az egyébként igaz kurd háborúnak a barbarizmus ellen. Harcolni akartak, ez volt az ára, hogy a férfiak beengedjék őket maguk közé. Senki sem rejtette véka alá, hogy „kivételesnek” tartották őket, a szó szexista értelmében.
Rengin Juszif halála döbbentett rá, hogy jelenleg valami más is zajlik Irakban a terror elleni háborún kívül. Elkezdtem keresgélni az interneten a női pesmergák után és nyilvánvalóvá vált, hogy a kurd nők tényleg az első sorokban harcolnak és a legbátrabbak a pesmergák közül.
Csendes forradalom ez, női hősi halottakkal, akik amellett, hogy a hazájukat védik, bizonyítanak is a férfiaknak. Nincsenek harcos kirohanásaik, nem papolnak a női egyenjogúságról, nem provokálnak a testükkel, nem írnak feminista kiáltványokat. Ellenben, amikor a férfiak már visszavonulnak és nyomul előre az iszlamista csürhe, felkapnak egy halom robbanóanyagot és a levegőbe röpítik az előrenyomuló barbárokat magukkal együtt.
Nem Istenért. A hazájukért. Azért, hogy a legegyértelműbb helyszínen, a fronton, harc közben bizonyítsák, hogy vannak olyan bátrak, mint a férfiak. Vagy bátrabbak. Ez történt nemrég Kobaniban, ahol az utolsó emberig védik a várost a túlerővel szemben a kurdok.
A nőt Arin Mirkannak hívták és 27 dzsihadistával végzett, megakasztva az Iszlám Állam előrenyomulását. Nem vonult vissza, mert tisztában volt azzal, hogy, ha egy férfi visszavonul, akkor megfontolt. Ha egy nő teszi ugyanezt, akkor csak egy nő, akitől amúgy nem várhatunk mást.
Reggel mindent elkövettem, hogy kiderítsem, milyen körülmények között, hogyan halt meg Rengin Juszif. Ráírtam erbili barátomra, Kaúa „Káká” Nádír Káderre, és megkértem, hogy tudjon meg mindent az esetről, amit lehetséges. Estére megjött a válasz.
2014. október 4-én Rengin Juszif több társával együtt részt vett abban a kurd offenzívában, melyet az iraki csapatokkal együttműködve a kurdok azért indítottak, hogy visszafoglalják a kirkuktól nem messze található Dakuk városát. Juszif mesterlövészként vett részt az akcióban és a menekülő ellenség után eredt, akik kivonulás közben sem embert, sem állatot nem kíméltek. 4-én érte lövés, több 7.62-es lövedék járta át a testét. Nem volt rajta golyóálló mellény.
Nem halt meg azonnal. Az egységének tagjai a sivatagi dombokon keresztül visszavitték a sebesült pesmergát Dakukba, onnan pedig kórházba szállították. A lövedékek azonban olyan súlyos sérüléseket okoztak, hogy az orvosok nem tudtak rajta segíteni. Kínok között halt meg október 11-én.
Nő volt. Pesmerga. Harcos. Két kislányt hagyott hátra maga után.
