Lengyelországban szokványosnak nem nevezhető politikai helyzet alakult ki: a mély katolikus hagyományokra és az erős nemzeti önérzetre alapozó jobboldali kormánypártnak, a Jog és Igazságosság Pártjának (PiS) a mérsékeltebb jobboldali konzervatív politikai erő, az európai néppárti tag Polgári Platform (PO) a legnagyobb ellenzéke. A kommunista utódpártnak, a Baloldali Demokratikus Szövetségnek (SLD) velük szemben nincs esélye, hogy megnyerje a választásokat.
A 2006-os szavazás után a lengyel jobboldal két meghatározó pártja viszont nem tudott közös koalíciós kormányzásban megállapodni. Ezt követően a szavazáson nyertes PiS két kisebb populista és szélsőséges politikai formációval, az Önvédelem Párttal (SO), illetve a Lengyel Családok Ligájával (LPR) alakított kormányt.
Az ikrek országa
A lengyel ellenzék folyamatosan tűz alatt tartotta a lengyel kormányt: részben a politikai szövetségesek szélsőséges, nem ritkán antiszemita megnyilvánulásai miatt, részben pedig antidemokratikus tendenciának leírva azt a helyzetet, hogy Lengyelországban egy ikerpár minden hatalmat magának tart fent (a lengyel miniszterelnök Jaroslaw Kaczynski, a köztársasági elnök az ikertestvére, Lech Kaczynski).
Lech és Jaroslaw Kaczynski – övék az ország? (Fotó: MTI)
A lengyel kormány válasza sokáig hatásos volt: részben a koalíciós partnerek „szalonképtelenségét” nemzetközileg egy erős „atlantista” külpolitikával ellensúlyozta. Lengyelország ugyanis az iraki békefenntartásban való részvételével, illetve az amerikai rakéták telepítésének tervével az Egyesült Államok legfontosabb partnere Közép-Európában. Másrészt fel merte oszlatni a katonai hírszerzést, amivel komoly elismerést váltott ki azok szemében, akik hiányolták a kommunista struktúrák lebontását.
Felemás kormányzás
A PiS kormányzását folyamatosan végigkísérték a kettősségek. Egyrészt a lengyel gazdaság jól teljesít: 6-7 százalékos a gazdasági növekedés, 1,5 százalékos az infláció, csökken a munkanélküliség, ráadásul – a régióban egyedüliként – olyan jól teljesítették a konvergenciaprogramot, hogy a tervezettnél egy évvel korábban csatlakozhatnak az euróövezethez. Varsóban szintén sikerként élték meg, hogy az ország szuverenitása szempontjából lényeges veszélyt jelentő, a Lengyelországot elkerülő balti-tengeri német–orosz gázvezeték megépítésének támogatását sikerült megakadályozni az EU-ban. Sőt, a legutóbbi berlini csúcson sikerült fenntartani a lengyelek számára nagyon kedvező brüsszeli szavazási arányokat.
Ezek a sikerek azonban nem tudták elfedtetni a koalíciós partnerek okozta politikai botrányokat, illetve az ezekkel járó bizonytalanságot, mely folyamatosan a parlamenti többség elvesztésével fenyegetett. Ezt a helyzetet megelégelve döntött maga a kormányzópárt az előrehozott választások kiírása mellett.
—-Megfordultak a népszerűségi mutatók—-
A választások kiírásakor a közvélemény-kutatások szerint még a kormányzó PiS-nek állt a zászló. Ez részben köszönhető a közvetlenül megválasztott köztársasági elnök népszerűségének, részben pedig annak, hogy a kormányválságot előidéző kisebb pártok szavazói átpártoltak a nagyobb koalíciós partnerhez. Ez a helyzet azonban változott a legutóbbi felmérések idején, melyek szerint a legnagyobb kormánypártot immár befogta a legnagyobb ellenzéki párt, a PO.
Elemzők ezt leginkább annak tudják be, hogy egy nagy nyilvánosság előtt lefolytatott televíziós vitában a PO miniszterelnök-jelöltje, Donald Tusk sokkal meggyőzőbben szerepelt, mint a jelenlegi miniszterelnök, Jaroslaw Kaczynski. Ráadásul a PiS jelöltje alulmaradt abban a vitában is, amit külön folytatott le a baloldal vezetőjével, Aleksander Kwasniewski, volt köztársasági elnökkel.
A részvételi arány lesz a döntő
A végső eredményt nagyban befolyásolhatja a részvételi kedv: mind az alacsony, mind a magas aktivitás a PiS-nek kedvez (mivel az sok, a felmérésekben nem szereplő rejtőzködő szimpatizánssal rendelkezik), az 50-60 százalék körüli részvétel viszont a PO-nak előnyös. A választások másik nagy kérdése: ha meg is nyeri a PiS, képes lesz-e egyedül kormányt alakítani, vagy esetleg a bejutási küszöb környékén „táncoló” Parasztpárttal tud együttműködni.
Ha nem, akkor a szintén jobboldali PO hajlandó lesz-e kormánykoalíciót kötni a baloldallal. Ráadásul ebben a helyzetben figyelembe kell venni, hogy mivel Lech Kaczynski marad a köztársasági elnök, az új kormánykoalíciónak vélhetően folyamatosan konfrontálódnia kellene egy, a magyarországinál jóval erősebb közjogi lehetőségekkel bíró államfővel.
Sokan drukkolnak egyébként Európában a kormányváltásnak, hiszen nem felejtették el a lengyel kormánykoalíciónak, hogy a legutóbbi berlini EU-csúcson a Kaczynski fivérek a lengyel nemzeti érdekeket a Reformszerződésről szóló végső megállapodást veszélyeztetve is védték. Varsó ekkor különösen a német kormánnyal szemben feszítette végsőkig a húrt. Igaz, a németellenesség Lengyelországban nem népszerűtlen dolog.
