Befut a Latorca nemzetközi vonat a záhonyi állomásra, és újabb ukrajnai menekültek érkeznek, amit rezignáltan vesznek tudomásul az összetorlódott kárpátaljai magyar romák, több nap idegőrlő várakozása után.
– Fogalmunk sincs, hogy mi lesz – mondja egy harminc év körüli elcsigázott férfi. – Itt vagyunk harmadik napja, ebből egy éjszakát segített a református szeretetszolgálat. Pesten dolgoztam, onnan jöttem ide, itt találkoztam össze a családdal. Gondoltuk, hogy ugyanúgy megkapjuk a menekülteknek járó segítséget, mint az ukrán álampolgárok. Hát nagyot tévedtünk, már mindenki egyre jobban kétségbe van esve. Ennivalót azért kapunk, például szendvicseket a reformátusoktól.
A magyar kormány csütörtökön este kormányrendeletben határozott arról, hogy minden Ukrajna felől érkező menekültet beenged az országba, de a menekültstátuszt és a vele járó kedvezményeket csak a külföldi állampolgárok kaphatják meg. Az állomáson veszteglő roma családok pedig magyar állampolgárok, akik szintén kárpátaljai településekről menekülnek a háború elől.
– Így most beleszorultak szerencsétlenek egy joghézagba – mondja Kiss Márió, a Mindenki Magyarországa Mozgalom Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei romapolitikáért felelős politikusa, aki a helyszínen van. – Van a művelődési ház, ami este hatkor nyit, de reggel el kell onnan meni. És el kell hagyniuk Záhonyt is, de akkor mit csinálnak velük?”
Kiss azt mondja, felvette a kapcsolatot parlamenti képviselőkkel, járjanak közbe a hatóságoknál, hogy ezeknek az embereknek valamilyen segítséget lehessen nyújtani.
– A fővárosi önkormányzat felajánlotta, hogy kétezer embert befogad, most azt próbálom intézni, hogy fel tudjanak menni Budapestre, csak még nincs tisztázva, hogy nekik jár-e szolidaritási jegy, amivel ingyen utazhatnának” – mondja Kiss.
Ahogy járkál az emberek közt, próbálva nyugtatni őket, jönnek a peron felől a hosszú hatósági eljáráson átesett ukránok. A váróteremben mindenféle társadalmi csoport, osztály, etnikum jelen van; tanácstalan, Kijevből menekült afrikai diákok lesik a menetrendet, roma gyerekek alszanak egy padon egymás vállára dőlve, nyugati rendszámú autókban várakozó rokonokhoz igyekvő, jómódúnak látszó urbánus ukránok haladnak gurulós bőrönddel.
Hány napja várnak itt? – kérdezünk egy középkorú roma asszonyt.
– Tegnap hét órától.
Félünk a harcoktól, hát itt ez a sok gyerek, öljék meg őket? Jönnek az oroszok. Az embereink meg otthon maradtak, a nagy fiaink is, akinek nincs magyar állampolgárságuk. Keresztlevelekkel, paszportokkal minket átengedtek.
A keresztlevél, az a születési anyakönyvi kivonat – magyarázza Kiss.
– Van egy középiskola itt a közelben, ott háromszáz embert be tudnak fogadni – közli később az asszonyokkal.
– Ahol tegnap voltunk? – kérdezik.
– Nem, az a művház volt.
– Én haza akarnék menni az uramhoz, minél hamarabb – mondja az egyik asszony. – De addig is, mi lesz?
Megtudakoltuk az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóságnál, mi lehet a Záhonyál rekedt magyar állampolgárok további sorsa. Amint választ kapunk, illetve amennyiben a helyzet változik, cikkünket frissítjük.