Évente több ezer tehetséges fiatal érkezik Afrikából Európába annak reményében, hogy valamely labdarúgóklub felismeri benne az új Samuel Eto’ót, vagy Didier Drogbát. Nem véletlen, hogy a vezető európai futballcsapatok idegenlégiósainak immár harmada a fekete kontinensről származik. Mindez jól mutatja, hogy az afrikai földrész az elmúlt nagyjából két évtizedben bekapcsolódott a világ futballéletébe, ahogy azonban a példákból is látszik, ez a kapcsolat egyelőre egyoldalú, s elsősorban a játékospiacra koncentrálódik (a megfelelő fogyasztói bázis hiányában a szponzoroknak korábban nem volt vonzó a kontinens, s hasonló okokból a televíziós jogdíjak piaca sem túl fejlett).
A fekete földrész és a futball kapcsolata – az afrikai játékosoknak köszönhetően – a 90-es évek elején kezdett egyre szorosabbá válni. Eleinte azonban a futballisták nem a kontinens országai, hanem a korábbi gyarmatosító államok mezét viselve váltak világhírűvé, gondoljunk csak az Algériából származó Zinedine Zidane-ra, a zöld-foki-szigeteki gyökerekkel rendelkező Henrik Larssonra, a kongói szülők belgiumi gyermekeként napvilágot látó Mpenza testvérpárra, a szenegáli születésű Patrick Vieirára vagy éppen a Portugáliát képviselő Abel Xavierre, aki mozambiki. A 90-es évek világversenyein elért afrikai sikerek (1990 Kamerun, 1994 Nigéria) eredményeként az ezredforduló környékére megváltozott a helyzet, s a labdarúgók a honosítások helyett saját hazájukat képviselve próbáltak szerencsét az öreg kontinensen, nemritkán sikerrel.
Igazi sztárok
Ekkor indult meg az igazi „futballistaimport” Afrikából Európába. A változást jól szemlélteti, hogy míg 1989-ben a Premier League csapatai mindössze négy (nem mellesleg fehér) afrikai labdarúgót foglalkoztattak, ma épp tizenegyszer ennyit. Ráadásul Nagy-Britannia nem is a legnagyobb „játékosimportőr”, ezt a szerepet továbbra is a korábbi gyarmatosítók, Portugália, Franciaország és Belgium tartották meg maguknak, így ezekben az országokban százával rúgják a bőrt a fekete kontinensről származó játékosok. Egyes becslések szerint már a most végződő évtized közepén is több mint 1500 afrikai futballozott európai klubokban, s némely ország – például Nigéria vagy Kamerun – egyedül közel száz játékost delegál az öreg kontinens csapataihoz.
terjedő futballakadémiák
Az európai klubok közül az utánpótlás-nevelésben az öreg kontinensen élen járó holland csapatok Afrikában is megelőzték a többieket: jelenleg az Ajax és a Feyenoord működtet saját akadémiát a fekete földrészen, előbbi Dél-Afrikában, utóbbi Ghánában. A legfrissebb hírek szerint hamarosan az angol Leicester City is alapít egy hasonló intézményt hárommillió fontos beruházással Ugandában, s próbálkoznak a helyi klubok is: a ruandai APR FC például hazájában létesítene labdarúgó-akadémiát.
A csapatok mellett már befutott játékosok is áldoznak megszerzett vagyonukból afrikai tehetségek felkutatására. Három Franciaországban hírnevet szerző, de afrikai gyökerű sztár, Patrick Vieira, Bernard Lama és Jimmy Adjovi Tanzániában hozott létre egy akadémiát, Rio Ferdinand Ugandában alapított utánpótlás-nevelő központot, míg a West Ham walesi futballistája, Craig Bellamy 650 ezer fontot költött egy Sierra Leone-i létesítmény kialakítására. Akad néhány multinacionális vállalat is, amely úgy ítélte meg, érdemes az afrikai fiatal tehetségek után kutatni, így van akadémiája a Pepsinek és a Red Bullnak is.
Az afrikai fiatalok körében terjedő futball-lázat csak fokozta, hogy az Európában befutott labdarúgók nemcsak szülőhazájukban, hanem új otthonukban is sztárok lettek. Didier Drogbát a Times magazin – egyedüli labdarúgóként – beválasztotta a világ száz legbefolyásosabb embere közé, Samuel Eto’o nemrég harmadik Bajnokok Ligája-címét szerezte, de nem egy földijük – például Frederic Kanouté vagy a Touré testvérpár – húzóembernek számítanak a legjobb ligák egyikében játszó csapataiknak. Mindezt tetézi, hogy a fekete földrészről származó futballisták teljesítményét egyre inkább anyagilag is elismerik: míg négy évvel ezelőtt egyetlen afrikai sem volt a világ tíz legjobban kereső labdarúgója között, az idén már ketten (Samuel Eto’o és Emmanuel Adebayor) is bekerültek a top 10-be, az ötvenes listán szereplő öt játékos összesített jövedelme pedig egy kisebb afrikai ország teljes fogyasztásának mintegy 8-10 százalékát adja.
A nagy üzlet
A tehetségek felkutatásában rejlő (anyagi) lehetőségeket sokan felismerték, így a fekete kontinensen hamarosan egy teljes iparág szerveződött a futballtalentumok keresésére. Afrikában – s különösen a földrész nyugati részén, Ghánában, Szenegálban, Nigériában, Kamerunban és Elefántcsontparton – a 90-es évek végétől rohamosan nyíltak az ügynökségek, futballakadémiák, utóbbiból az említett országokban jelenleg már több ezret tartanak nyilván. Bár ezek egy része nívós, egy-egy európai klubcsapathoz vagy világmárkákhoz köthető, többségüket helyi üzletemberek működtetik, s – ahogy a rendszer számtalan kritikusa fogalmaz – lényegében 21. századi emberkereskedelmet folytatnak.
Az „akadémiák” szerződéseket ígérve ezrével küldik Európába a fiatal tehetségeket – gyakran a család költségén –, a megfigyelést követően azonban leveszik kezüket korábbi kegyeltjeikről. Szakértők szerint száz áthozott fiatalból jó, ha kettőt leigazol egy csapat, a maradék 98 jelentős része Európában ragad, hiszen a visszaútra már nincs pénzük. Az ügynököknek persze így is megéri, hiszen jelentős befektetés hiányában a két „eladott” tinédzserért kapott díj tiszta haszon. Egyes becslések szerint csak Franciaországban hétezer profi szerződés reményében érkező fiatal afrikai él az utcán, 98 százalékuk illegális bevándorló, s tízből hét még fiatalkorú.
Nem csoda, hogy a nagy csapatok afrikai játékospolitikája ellen többen szót emeltek már, s számos elemzés is született a témában. Sepp Blatter, a FIFA elnöke egyenesen új gyarmatosítóknak hívta az európai klubokat, amelyek szerinte elrabolják a feltörekvő országok legjobb játékosait. Bár áprilisban Bécsben rendeztek egy konferenciát, amelynek elsődleges célja a lehetséges megoldás megtalálása volt, a szabályozás terén egyelőre nincs előrelépés.
A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség egyik nem titkolt célja a dél-afrikai vb-vel egyértelműen az volt, hogy a kontinens és a labdarúgás korábbi egyoldalú kapcsolatát megszüntesse, s Afrikát más szálakkal is bevonja a futballvilágba. A számok azt mutatják, hogy Afrikában is van igény a foci iránt (a földrészen a FIFA becslései szerint 62 millióan futballoznak, többen, mint Dél- vagy Észak-Amerikában), ám a szponzorok szempontjából a földrész eddig periférián maradt, mivel az igény mögött nem igazán áll fizetőképes kereslet. Szakértők szerint a jövőben ez némileg változhat, az afrikai kontinensre ugyanis a következő években is dinamikus gazdasági fejlődés lehet jellemző.
Fejlődés előtt
Ennek fényében nem meglepő, hogy egyre több nagyvállalat fedezi fel magának az emberiség bölcsőjét, s kezd aktív szponzorációs tevékenységbe, kampányba Afrikában is. A földrészen 16 államban aktív Orange francia mobilszolgáltató például amellett, hogy kilenc nemzeti csapatot támogat, tavaly az ugandai piacra lépéssel egy időben bejelentette, hogy az idén januárban rendezett Afrikai Nemzetek Kupája főszponzora lesz, s a kontinensviadal támogatása mellett döntött dél-koreai Samsung is.
Noha hiba lenne azt állítani, hogy a FIFA partnerei az afrikai piac miatt támogatják az idei vb-t, a jövőben egyre több cég fokozhatja marketing-tevékenyégét a kontinensen, a világbajnokság szponzorai pedig akár még profitálhatnak is a labdarúgó-szövetséggel fennálló kapcsolatból a helyi piacon. Bár a fizetőképesség hiánya, a politikai és gazdasági bizonytalanság miatt Afrika még mindig nagyon kockázatos terület, a következő években sok vállalat számára válhat fontos piaccá a földrész, ez pedig a labdarúgás helyi szponzori piacára is élénkítően hathat.
