tartotta lázban a múlt hét végén a rendőrséget, és a közegen keresztül a lakosságot is. A hatóságok már-már hadiállapotra emlékeztetően lezárták a fővárosból kivezető összes fontosabb utat. A mesebeli körülmények között, a Gyorskocsi utcai, elvileg – ugye – szökésbiztos, többemeletes, rácsos börtönből kábelkötegen keresztül leereszkedő és meglógó bűnöző nem kevesebb mint 27 bankfiókot, postahivatalt és utazási irodát fosztott ki. A magyar Robin Hood szökése szépen illeszkedik a kis honi abszurdok sorába, amelyekről az utóbbi hetekben egymás után értesülhetett a közvélemény, a Postabank-botrány éppen aktuális, ezúttal a szemétdombon íródott fejezetétől kezdve a megfigyelési ügyek továbbgyűrűzéséig.
A bűnöző éppen egy nappal azután szökött meg, amikor Pintér Sándor belügyminiszter, tárcája egyéves munkáját értékelve, magabiztosan jelentette ki: Magyarországon javult a közbiztonság. Tény, hogy nem csak az önértékelések lehetnek szubjektívek, erre meggyőző példát mutat a kormány egyéves ténykedéséről, az utóbbi hetekben írott szép számú és terjedelmű dolgozat. A Belügyminisztériumhoz hasonlóan ambivalens értékelést kaptak a gazdasági tárcák is. Az esztendő eleji mélyrepülést követően a múlt héten közzétett mérlegadatok mindenesetre hosszú idő óta először reménykeltőek. A piac várakozásainál alacsonyabb, 60 millió dolláros deficitet regisztráltak a májusi folyó fizetési mérlegen, és – mértékadó kalkulációk szerint – az állami büdzsé júniusi hiánya is jóval alacsonyabb lesz az előzetesen várt 40-50 milliárd forintnál.
A hurráoptimizmusnak azonban több okból sem jött el az ideje. A fizetési mérlegbeli gondokat – a külkereskedelmi szaldó romlásán túl – újratermelheti a legújabb profitrepatriálási hullám, amiről a pontos adatok majd csak egy hónap múlva állnak rendelkezésre. Tény, hogy a működőtőke mozgása immár kétirányúvá vált, amivel bizony számot kell vetnie a gazdaságirányításnak. Alighanem új módszerek szükségesek ahhoz, hogy a magyar gazdaságpolitikusok az itt megtermelt nyereség újra-beruházására bírják rá a külföldi befektetőket. Nem árt odafigyelni például arra, hogy a közép- és kelet-európai országok közötti verseny e tekintetben is élesedik. A szélsőségesen liberális, az Európai Uniónál jóval piacpártibb gazdaságpolitikát folytató Észtország a minap azt jelentette be, hogy jövőre egyszerűen eltörli a társasági adókulcsot. Ehhez képest az eddigi, alacsonynak mondott hazai 18 százalékos mérték csillagászatinak tűnik majd.
De azért sem jött el még a hozsannázások ideje, mivel a gazdasági növekedés egész évre becsült alakulása bizony alaposan elmarad nem csak a választások előtti, szakmai körökben mindig – legalábbis – fenntartásokkal kezelt 7 százalékos ütemtől, de a kormányzati prognózisban szereplő 5 százalékos mértéktől is. Az első negyedéves adatról a Központi Statisztikai Hivatal és a jegybank között folyó számháború tétje ettől bő egy százalékponttal marad el. Igaza van persze Chikán Attilának, a kormányzatban a gazdasági racionalitás talán első számú szószólójaként megismert miniszternek abban, hogy a 3,3 és a 3,8 százalék közötti eltérés önmagában korántsem jelent kardinális különbséget. S egyébként is, a hazai élénkülési ütem még a rosszabb esetben is bő kétszerese a nyugat-európai átlagnak – a mutatók általános romlása mégis kifejezetten rossz üzenet a belső piacoknak és a külvilágnak egyaránt.
Mentség természetesen mindig akad. A koszovói háború, az immár rendszeressé vált trópusi esőzések, és az azok nyomán keletkező ár- és belvízgondok, valamint a nyugat-európai konjunktúra lassúsága – ez utóbbi jelenleg már a magyar export háromnegyedét érinti – mind-mind olyan tényezők, amelyek eltéríthetik, sőt már el is térítették a gazdaság szekerét a kívánatos útról.
A belgazdasági gondokon túlmenően aligha könnyíti meg az úton való haladást, hogy az Európai Unió lakosságának egyre kisebb része pártolja az integráció keleti bővítését. Számunkra azért vigasz – még ha sovány is -, hogy a régió országai közül még mindig Magyarország élvezi a legnagyobb támogatottságot. A nyugat-európai közvélemény ódzkodása a közép- és kelet-európaiak csatlakozásától mindenesetre rossz ómen a felvételi tárgyalások időszakában. Ha a tendencia tartóssá válik, az egyfajta kettős beszéd kialakulásának veszélyét hordozza magában, amely során az uniós bürokrácia a bővítés mellett, míg a tagállamok – óvatosan bár, de – ellene foglalnak állást. Ennek mehet elébe a Romano Prodi által vezetett, az elmúlt héten kijelölt, nagyreményű új “EU-kormány”, megakadályozva, hogy térségünk országainak egyfajta másodrendű tagsággal kelljen beérniük. Ellenkező esetben úgy járhatunk, mint a rabló. Kinn is vagyunk, benn is vagyunk. –
