Budapest mintegy kétmillió lakosa éli mindennapjait azt gondolva, hogy ismeri a várost, ahol él, miközben mit sem sejt arról, hogy olyan részei is vannak, amelyek egy átlagember számára rejtve vannak.
A kínai állampolgárok Európában először Magyarországtól kaptak vízummentességet, így nagy kedvvel érkeztek hozzánk. Tulajdonképpen nem is tudták, hogy milyen hely Magyarország, csak azt, hogy megnyílt számukra az út Európa felé.
Főleg a kínai értelmiség; orvosok, egyetemi tanárok, rendőrtisztek jöttek a jobb élet reményében.
Város a városban
Amikor rájöttek, hogy nem tudnak elhelyezkedni a saját szakmájukban, kihasználva a kínálkozó piaci rést, kereskedők lettek, piacozásba kezdtek. Elsőként a Négy Tigris Piacon a Kőbányai út páros oldalán, majd a bezárását követően a volt kőbányai Ganz-MÁVAG telepen kialakított részen, a Monori Centerben.
Itt forgatott a Spektrum stábja egy négyrészes ismeretterjesztő sorozatot „Kicsi ország, kicsi Kína” címmel, amely bemutatja a nálunk élő kínai kolónia zárt közösségét, akikkel már majdnem harminc éve élünk együtt. A beharangozó sajtótájékoztatón belevetettük magunkat a hatalmas területen fekvő piac sűrűjébe.
Alkalmi idegenvezetőnk, Csontos Sára mongol szakosként indult, egy utazás során szeretett bele Kínába, évekig élt kint, perfektül beszéli a nyelvet, és most mellékállásban sétákat szervez a volt kőbányai Ganz-MÁVAG telepre. Otthonosan mozog a hatalmas terület zeg-zugos utcái között, ismerősként köszönti az eladókat, és óva int minket attól, hogy nagy fényképezőgépekkel fotózzunk.
Elvileg nem tilos, de az itteniek nem igazán szeretik. Ahogy a turistákat sem túlzottan. A hatalmas terület rendkívül forgalmas: két-három-négykerekű járművek első látásra szervezetlen közlekedése zajlik, így
Minden van itt bent, ami a kínai közösség szükségleteit kielégíti. Csak nagyon kevesen élnek a piac területén, de mivel a sok munka miatt reggeltől estig nagyjából ötezer ember dolgozik itt, mindennek közel kell lennie. A telepen található kínai OTP fiók, ügyvédi iroda, könyvelő, fodrász, utazási iroda, masszázsterem, éttermek, boltok, és olyan közösségi helyek, ahol munka után összegyűlnek az árusok és a családok.
A csarnokok felső emeletein lehet találni balett termet, énektanárt, zongora stúdiót, karaoke bárt. Az egyik volt gyártelep első emeletén kínai újság szerkesztősége működik, egy másikban pedig keresztény templom van.
Kívül sárgák, belül európaiak
Az ismeretterjesztő sorozat egyik szereplője, Zhou Anqi szinte hazajár a piacra. Édesapja sokáig itt dolgozott, ő pedig rendszeresen látogatta. Annak ellenére ismeri az árusokat és a családokat, hogy bár itt született, hatéves koráig Kínában nevelkedett.
“1994-ben Budapesten születtem, egyéves koromig itt voltam a szüleimmel Magyarországon, aztán az anyagi hátterünk és a hagyományok miatt hazaköltöztem a nagyszüleimhez Kínába. Ők neveltek egészen hatéves koromig, akkor jöttem vissza ide. Fél évig jártam óvodába, aztán kezdtem is a sulit.”
Nagyon rossz volt, hogy nem tudtam magyarul, de könnyen beilleszkedtem, megtanultam a nyelvet. Most pont fordítva van: az összes barátom, és a vőlegényem is magyar. Egyetlen kínai barátnőm van, de ő is alig tud kínaiul beszélni. Tipikus banángeneráció
– meséli a 24.hu-nak Zhou.
Banángeneráció vagy banánember. Ez nem sértés, a kínaiak és más itt élő ázsiaiak azokra mondják, akik kívül sárgák, belül viszont már európaiak.
“Ez olyan emberekre vonatkozik, akik olyanok, mint én. Itt születtek Magyarországon, tökéletesen beszélik a nyelvet, magyar barátaik vannak, magyar iskolába járnak, mégis külsőre első ránézésre kínainak vagy ázsiainak mondanák őket. Egyre több banán ember van, több ezren lehetünk” – árulja el a fiatal egyetemista.
A jelenséget egy szükség szülte kínai hagyomány is elősegíti. Nem ritka, hogy az itt élő kínaiak a gyermekeiket pár hónapos koruktól magyar dadához adják, ugyanis a szülőknek a heti hét napig tartó munka miatt nem jutna idejük arra, hogy vigyázzanak rájuk, neveljék őket.
