A Stanford Egyetem orvosi karának hallgatója, Paul Kalanithi a harmincas évei közepén járt, mikor kiderült, hogy súlyos beteg. Mint mondja, akkor már egy ideje látszólag megmagyarázhatatlan rosszullétek kerülgették, de kivizsgálásra csak később jelentkezett, miután a tünetek – hátfájás, köhögés, éjszakai izzadás, láz – állandósultak. “Az addig folyton rohanó idő egyszeriben lelassult, mikor közölték velem a diagnózist: áttétes tüdőrák” – írta búcsúlevelében, amit a Stanford Egyetem hozott nyilvánosságra.
Nagyjából egyidőben azzal, hogy Pault megműtötték, az idegsebésznek megszületett a kislánya, Cady. A fiatalember egy ideig reménykedett a felépülésben, és bár még javában zajlott a kemoterápiás kezeléssorozat, visszatért a kórházba, és akaraterejének köszönhetően, sikeresen befejezte a rezidensképzést. Néhány hónapnyi tünetmentesség következett, aztán Paul állapota újra romlani kezdett: a rák visszatért.
Kép forrása: Youtube
“Amikor a kezelés után hazaengedtek a kórházból, nagyon gyenge voltam. Képtelen voltam dolgozni, így otthon lábadoztam. Még az is komoly koncentrációt igényelt, hogy felkeljek a székből, vagy hogy töltsek egy pohár vizet” – írta, majd hozzátette, ebben az időben úgy érezte, a napok érezhetően lerövidültek a számára. “Már egy orvosi vizsgálat, vagy egy baráti látogatás is elég program volt egy napra. A többi időt általában pihenéssel töltöttem.”
Paul azt írja, sokáig úgy érezte, megállt körülötte az idő. Míg korábban, a műtétek alatt minden perc fontos szerepet játszott az életében, és másokéban is, addig a lábadozása alatt egyre kevésbé érezte ezt. Új lendületet, dinamizmust végül kislánya, Cady csempészett az életébe, aki azután született, hogy az első műtét után kiengedték a kórházból.
“A lányunk hétről-hétre egyre szebb, szinte ragyog. Most az életét az első élmények határozzák meg: az első mosoly, az első nevetés. […] Ahogy itt ül az ölemben, és hallgatja, ahogy mindenféle dallam nélkül éneklek neki, szinte beragyogja a szobát. […] Remélem elég sokáig élek majd, hogy legyen rólam némi emléke.”
Paul leírja, hogy kezdetben azon gondolkodott, az otthon töltött idő alatt egy levélsorozattal lepi meg kislányát, ami majd a halála után is emlékezteti rá és az együtt töltött időre, de aztán elvetette az ötletet. “Miről is írhatnék neki? Nem tudhatom, milyen lesz majd 15 évesen, még azt sem tudhatom, megtartja-e majd azt a becenevet, amit az édesanyjával adtunk neki.” Az idegsebész ezért úgy döntött, levelében csupán egy dolgot üzen majd kislányának.
“Az üzenet egyszerű. Ha majd az életed során eljutsz egy olyan pontra, ahol számot akarsz vetni azzal, hogy ki vagy, mit adtál és jelentettél ennek a világnak, kérlek, ne tedd. Helyette emlékezz arra, hogy egy haldokló ember utolsó napjait boldogsággal töltötted meg. Olyan boldogsággal, amit ezt megelőzően nem ismertem. Boldogsággal, ami nem telhetetlen, ami csendes, ami minden sejtemet eltölti. Most, ezekben a napokban úgy érzem, ez a legtöbb, amit egy másik embertől kaphattam.”
Paul Kalanithi idén márciusban halt meg, 37 éves korában.
