Élet-Stílus

Várjon: harcolok a skatulyázás ellen

admin
admin

2010. 12. 18. 17:14

A maga nemében hiánypótló kamarazenei rendezvény kényezteti az úgynevezett „romantikus komolyzene” hazai kedvelőit. A koncertekről az egyik szervezőt, Várjon Dénes zongoraművészt kérdeztük. Beszélgetésünk során azt is megtudtuk, hogy a „komolyzenész” szereti Queent, viszont utálja a crossover-műfajt.

Romantika a XIX. és XX. században elnevezéssel egy kamarazenei fesztivál koncertjeire került sor november 26-27-én, illetve ezen a hétvégén, december 17-én és 18-án. Mi hívta életre ezt a rendezvényt?

Ez a rendezvénysorozat része egy már kialakult ciklusnak. Tavaly Haydn köré építettünk fel egy ugyanilyen kamarazenei fesztivált, Haydn és a XX-XXI. század zenéje címmel, idén a három évfordulós szerző, Chopin, Mahler és Dohnányi köré, és mivel folytatását tervezzük, jövőre pedig Liszt lesz a középpontban, a Liszt-évfordulót ünnepelve.

Idén miért pont úgymond a romantikus alkotókra esett a választás?

A jubileumok ünneplése adta magát. Chopin ugyebár 1810-ben született, Mahler 1860-ban, azaz a kétszázadik, illetve a százötvenedik születésnapjukra, valamint Dohnányi halálának az évfordulójára emlékezünk, aki 1960-ban, ötven évvel ezelőtt hunyt el. S hogy a Romantika a XIX és XX. században a cím, leginkább Dohnányira vonatkozik.

Miért?

Mert Dohnányi az úgynevezett XX. századi szerző volt közülük, bár Mahler még alkotott a XX. században, de Mahler ténylegesen a romantikában gyökeredzett. Dohnányira ugyanezt el lehet mondani: hiába volt XX. századi szerző, abszolút romantikus indíttatással rendelkezett, és nem újító, hanem sokkal inkább összegző művészként tartjuk számon. Olyan összegző zeneszerzőként, akinek a muzsikája nagyon erősen a német romantikából ered. Zenéjében erőteljes a brahmsi, schumanni hatás.

Ön szerint mennyire igénylik az emberek – jobb szó híján – a komolyzenét? Mekkora a kereslet mutatkozik rá?

Világszerte – azt kell, hogy mondjam: természetesen (és sajnálatosan) – a komolyzene, a klasszikus muzsika válságáról beszélnek, és persze, ennek számtalan gazdasági és egyéb okát tudnánk felsorolni. Ezt a klasszikus zenészek is érzik. Ám addig, amíg egy ilyen fesztiválon, mint a miénk, ahol november végén nagy közönségszámmal büszkélkedhettünk – abszolút teltház előtt játszottunk a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében –, azt hiszem, nincsen okunk panaszra. Szerintem módfelett fontos az ilyen jellegű fesztiválok rendezése, mert itt tulajdonképpen egy kiemelt témát járunk körül, és a közönség sokféle felállásban hallgathat meg e körül a téma körül elrendeződő darabokat. Szóló-zongoraművek éppen úgy elhangzanak, mint a kamarazenének a legváltozatosabb és a legszebb műfajai, valamint temérdek dal szerepel a repertoárban. Hozzáteszem, Magyarországon szerintem a dalestek nagyon háttérbe vannak szorítva, gyakorlatilag alig tartanak dalesteket Magyarországon, mondhatjuk úgy, erre külön hangsúlyt fektettünk.

Ennek mi lehet az oka? Hogy a csekély mennyiségű dalest mellett általában véve kevés a kamarazenei program is?

Ez bonyolult kérdés. Én ezekkel a zenei sorozatokkal is, de úgy az egész életpályámmal is harcolok a kategorizálás és a skatulyázás ellen. Azt gondolom, az emberek szeretnek betenni előadókat bizonyos kategóriákba, hogy ő kamarazenész és ő meg szólista. Amikor egy igazán jó zenésznél, hogy így mondjam, ez csoportosítás nem merül föl. Nekünk, zongoristáknak különösen nehéz a helyzetünk, mert bennünket gyakorta sokan a szóló-zongoraesttel azonosítanak. Tény, hogy szóló-zongorarepertoár híján nincs jó zongorista, és jómagam is rengeteg szóló zenei estet tartok, és igen szeretem ezt a műfajt, de emellett annyi érdekes és izgalmas területtel rendelkezik a zenélés, hogy sorjázni hosszú, s szerintem a kamarazenélés is nagyon fontos. A zene egy kommunikáció. És egyébként sűrűn eszembe jut, hogy például a színházban sem szoktuk megkérdőjelezni, hogy az miért jó, amikor sok ember létrehoz egy színdarabot, és az hány embernek a munkája és milyen sok háttértudás és milyen sok energia adódik össze. Na, ilyen a kamarazenélés. Hogy több, vagy akárcsak két-három ember összeül, és együtt fölfedeznek egy zenei darabot, miközben egymás energiáit és fantáziáját megsokszorozzák. Ez egy nagyon gazdag műfaj. Saját tapasztalatomból mondom, hogy egyáltalán nem nehezebb befogadni, mint egy zongora- vagy zenekari estet.

S ezzel a „kommunikációval” a fiatalokat meg lehet-e érinteni, közel lehet-e férkőzni hozzájuk? Hiszen az ifjabb nemzedékek nem hallgatnak komolyzenét, nem érzik a magukénak, de a rá jellemző intimitással a kamara- vagy szólómuzsikálás képes-e megérinteni őket? Egyáltalán fontos-e ez?

Ez nagyon fontos! Mert tulajdonképpen az valahol a zene továbbélésének is a záloga, hogy a fiatalokat be tudjuk-e vonzani. Ez egy hosszú-hosszú „menet”, hogy egy ilyen csúnya szóval fogalmazzak, mert azt érzem, önmagában csak az, hogy adunk ilyen koncerteket, nem elég. Meg kéne szólítani a fiatalokat, és nem csak a zene hangjaival, hanem szavakkal is. Jó régóta gondolom, és volt egy idő, amikor csináltuk is (nem volna butaság felújítani), hogy el kell menni az iskolákba, játszani és beszélni a zenéről. Nekünk, előadóművészeknek meg kell nyílnunk és nyilvánulnunk, ha ezt a generációt meg szeretnénk nyerni a zene ügyének. Érezniük kell, a komolyzene nem egy elvont valami, és nem azzal egyenlő, hogy odafönt, a színpadon valaki frakkban számomra érthetetlen dolgokat művel. Szavakkal, szélesen értelmezett illusztrációkkal közelebb kell őket hoznunk ehhez a zenei világhoz.

Ha jól rémlik, a Muzsikás együttes hasonló kezdeményezéssel élt – vagy él –, az iskolákban élőzenés fellépéseikkel buzdítják a gyerekeket a zene iránti szeretetre. Merthogy a magyarországi zeneoktatás eléggé száraz, pontosabban: nem igazán élményszerű.

Persze – és az lenne jó, ha a fiataloknak, a gyerekeknek a zene örömforrást jelentene. Ezt semmiképp sem arról az oldalról közelíteném meg, hogy itt hihetetlen tömegű ismeretanyagot kell a fejükbe gyömöszölni, és valami érthetetlent rájuk kényszeríteni. Hanem lépésről lépésre kellene haladni, élményeket, örömöket adva. A probléma összetett, az iskola, a család, nagyon sok minden és mindenki nagy szereppel bír benne. A lényeg, hogy azt kell megélniük, a zene gazdagítja az élet. Egy örömforrás. Nem arra gondolok, hogy a fiataloknak kizárólag komolyzenét szabadna hallgatniuk, kerülniük kellene a könnyű- vagy a rockzenét, hiszen ezeknek az élvezete teljesen természetes, és hozzájuk tartozik. Inkább pusztán arról van szó, hogy a klasszikus zenében is megtalálják azt, amiért nekik ez fontos és jó lehet.

Önnek a klasszikus zene az élete, amikor kikapcsolódik, akkor klasszikus zenével teszi, vagy esetleg más muzsikát hallgat, netán egészen másképpen relaxál?

Teljesen máshogyan pihenek. Mivel evvel foglalkozok, nagyon sokat hallgatok zenét, ugyanakkor nem tudom teljesen kikapcsolódásnak „használni”. Miután a zene az életem, a tudati reflexeim, az érzékeim zenehallgatáskor automatikusan bekapcsolnak. Ha relaxálni akarok, elmegyek egyet sétálni, vagy olvasok, illetve barátokkal találkozom. Vagy bármi mást választok, ami nem a zene.

Könnyűzenét is hallgat a sok zenehallgatás közben?

Bevallom, nem sokat. Azt is bevallom, régebben teljesen elzárkóztam tőle. Gyerekkoromban, kamasz-koromban én is ugyanúgy, mint a többi srác hallgattam az akkor aktuális könnyűzenei együtteseket (nevet). Aztán utána, tizenhárom-tizennégy évesen a klasszikus zenének a szeretete olyan szenvedéllyel ragadt el, hogy akkor ez teljesen abbamaradt, és egyáltalán nem hallgattam úgynevezett könnyűzenét. (Nem szeretem ezeket az elnevezéseket, hogy könnyű- meg hogy komolyzene, ezek nem szerencsés meghatározások igazából.) Azonban azt kell mondjam, ha ma igényes könnyűzenét hallgatok, arra odafigyelek. Inkább a régebbi dolgokra gondolok.

Például?

Például a Queen együttes szerintem magas szintű zenét alkotott. Őket szívesen hallgatom. Amit kifejezetten utálok, az a crossover.

Miért?

Határozottan ellenérzéseket kelt bennem, és nem is tartom jó minőségű zenének.

Pedig manapság trendi a crossover műfaja…

Igen, nagyon divatos, de úgy érzem, olyan (össze nem illő) elemeket mos össze, ami végeredményében értelmetlen. Nem gondolom azt, amit sokan mondanak, miszerint a klasszikus zenének ilyen jellegű segítségre lenne szüksége. Nem hiszem, hogy a crossover a közönséget klasszikus zenei koncertjárásra buzdítja, sőt. Azt gondolják, klasszikus zenét hallgatnak, de nem, és nem vagyok meggyőzve arról, hogy a remekművekbe bele kellene nyúlni, és kvázi aktualizálni kellene azokat. Ezzel nagyon nem értek egyet.

Romantikázó komolyzenészek
ej

A Hungarofest Nonprofit Kft. KLASSZ Zenei Iroda és az Akadémiai Klub Egyesület az idei Chopin-, Mahler- és Dohnányi-évfordulók alkalmából a „Romantika a XIX. és XX. században” elnevezésű kamarazenei fesztivált szervezett november 26-27-én és december 17-18-án a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Roosevelt téri Dísztermében. A sorozat szerkesztője és művészeti vezetője Várjon Dénes zongoraművész, a fellépők között pedig olyan világhírű művészeket köszönthetünk, mint Steven Isserlis, Christoph Richter, Perényi Miklós, Simon Izabella, Németh Judit, Konrád György és Bátori Éva.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.