„Eddig ez a negatív tónus nem volt jellemző a magyar politikára, de ez mára egy politikai viselkedésnek a lényege lett, a verbális durvaság pedig előbb-utóbb elvezet az erőszakhoz, és ettől jó lenne távol tartani magunkat.”
Orbán Viktor kormányfő a Kossuth Rádióban 2024. november 22-én
„Vége van, kicsi. Most próbálkozz egy férfival, lássuk! Ennyit tudsz? Elárultad a gyerekeidet. Elárultad a családodat, és a saját fiad nem áll veled szóba. Hazug gazember vagy. Reszketsz, kicsi. Ennyit tudsz?”
Menczer Tamás társadalmi kapcsolatok fejlesztéséért felelős miniszteri biztos, a Fidesz-KDNP kommunikációs igazgatója Pécsett, 2024. december 3-án
A keddi fiaskónak, amikor is Menczer Tamás betolta orcáját Magyar Péter leheletébe a pécsi gyermekotthon bejáratánál és negyedórán keresztül alázta a Tisza Párt elnökét, számos értelmezési kísérlete született. Essünk túl előbb azon, hogyan próbálják a politikusok olvashatóvá tenni a történteket. (A politikusi megnyilvánulásokat nem a közös dolgainkról való gondolkodás részének, hanem a tárgyának tekintem.)
Az elmaradt Menczer-váltás
Magyar véleménye szerint a részeg és agresszív Menczer képében a „Nemzeti Együttbűnözés Rendszere” újabb bűncselekményt, garázdaságot követett el. Az ellenzéki vezető már a helyszínen úgy értékelte, hogy Menczer politikailag megásta a sírját, „a miniszterelnök sáros lábbal fogja kirúgni”, és csaknem egy napig még nyilvánosan reménykedett is ebben, jelezve, hogy Menczer nagyon hallgat azóta; ezt az azóta tovatűnt körülményt akként értékelte, hogy ellenfele „magára maradt.”
„Itt vagy nekem te, kicsi, majd újra felkereslek” – reagált Menczer szerdán délután. (A Menczer-váltás tehát elmaradt.)
- Sőt, a szóvivő egyenesen odanyilatkozott, hogy nem kenyere a földharc, de „meg kellett védenie a közösségét”, ezért ismétlést ígért,
- Gulyás Gergely a Telexnek azt mondta, hogy Menczer messze decensebb volt, mint ellenfele;
- Szíjjártó Péter politikai innovációként méltatta az eseményt,
- Budai Gyula szerint kívánatos lenne, ha valaki meg is ütné végre Magyart („valaki keverjen már le Petyának egy lángost”, írta),
- Kocsis Máté szerint Menczer az akcióval „csak válaszolt” Magyar sértegetéseire,
- Nagy István agrárminiszter szerint valaki végre felmutatta Magyarnak „az erkölcsi stoptáblát”,
- s péntek délelőtt maga a miniszterelnök is közölte, hogy Menczer Tamás jól tette, amit tett, mert a Tisza „rém kellemetlen alakokból” áll, akikkel „nem lehet normálisan beszélni”.
Az elemzői kör értelmezési tartománya meglehetősen széles; e körbe most beleértem a hivatásos elemzőket, újságírókat, és a közösségi média civil posztolóit egyaránt.
- Egyesek szerint a Fidesz hatalmas bakot lőtt (Török Gábor például öngólnak nevezte az akciót), mert a jóérzésű fideszeseket elundorítja Menczer vállalhatatlan viselkedése;
- Mások szerint két tahó összeszólalkozott, nincs itt semmi látnivaló, egymásnak vannak ezek teremtve;
- Megint mások meggyőződéssel hangoztatják, hogy ez is csak egy röpke hájp, semmi jelentősége nincs (kedvencem, mikor valaki hosszan fejtegeti, hogy egy-egy dolog mennyire jelentéktelen;
- S vannak, akik szerint ez bizony már trendkövető stílus, a „kocsmai” hangnem nyugaton már sikerrel betört a politikai közbeszédbe, vessünk csak egy pillantást Donald Trumpra; ez az, amihez kénytelenek leszünk hozzászokni.
Cirkusz még van, de a kenyér fogy
Régi kérdés, hogyan függ össze a politikában a kommunikáció és a tényleges cselekvés, ezek hol érnek össze és hol válnak szét. Kétségtelen, hogy a beszéd maga is cselekvés; a kommunikáció – stílusával együtt – elválaszthatatlan a politizálástól.
Más megközelítésben ugyanakkor a beszéd és a tett élesen különválik egymástól. „Ne arra figyeljenek, amit a szavazatokért mondok, hanem arra, amit teszek”, mondta Orbán Viktor még 2011-ben amerikai diplomaták előtt. Épp az a probléma, hogy a valóságot puszta beszéddel próbálják a politikusok helyettesíteni. Az egészségügy példaértékű, az oktatás világszínvonalú, megszorítások nincsenek, a magyar emberek nem is tudják, milyen jó nekik – ilyen szólamokat hallunk, miközben a szavak aranyfedezete – a tényleges politikai cselekvés – fájóan hiányzik.
A show, a cirkusz – filozófiai szóhasználattal, Guy Debord nyomán a spektákulum, (látvány, jelenet, csinnadratta) – ami leginkább számíthat a figyelmünkre. A spektákulumot valahogy izgalmasabbnak érezzük annál, mint hogy mit kezd a politika
- a közszolgáltatások kétségbeejtő színvonalával,
- a gazdasági összeomlással,
- a megfizethetetlen élelmiszerárakkal,
- az inflációval,
- a munkanélküliséggel,
- a nyomorral,
- az egész környezeti-társadalmi krízissel.
Potyoghat a kórházakban a betegekre a vakolat, ez lényegében mindegy. Évtizedek óta potyog, már a Fidesz-kormány előtt is potyogott. Miért nem hozza rendbe senki a kórházakat? Mert senkinek nem éri meg politikailag. A spektákulum lényegesen olcsóbb jószág. Aki a showműsor sztárja, a szájkarate győztese és a sztori pozitív hőse lesz, a végén mindent visz. Ezért hirdette önmagát győztesnek Menczer az eset második napján, Magyart pedig vesztesnek: tisztában van vele, hogy a nép gladiátorokat akar látni az arénában.
De a spektákulum képtelen megmenteni a valóságot.
