Márciusban azt írta az ön által főszerkesztett ferencvárosi önkormányzati újságban, hogy ha Orbán nyerné a választást, „az Magyarországot másodosztályú országgá tenné”, és most eldől „van-e életösztön a magyarokban, érdekli-e őket a túlélés, vagy megelégszenek azzal, hogy örökre/huzamos időre leparkol a kis hajó a sötét oldal stégjénél”. Orbán nyert. Akkor most Magyarország örökre leparkolt a sötét stégnél?
Orbán Viktor valóban akkora győzelmet aratott, hogy a Holdról is látszik, és nyilvánvalóan Brüsszel is megértette, satöbbi, satöbbi, satöbbi. Következés Magyarország sajnos immár kizárólag külső tényezők hatására keveredhet ki az orbánizmusból. Például akkor, ha Vlagyimir Putyin elveszíti a háborút, és megbukik, mint Oroszország vezetője.
Putyin bukása miért rengetné meg a magyar miniszterelnököt?
Mert Orbánt az orosz kapcsolathoz kötődő „rezsicsökkentés” propagandája, az oroszosan szélsőjobber nacionalizmus, valamint a putyini mintára felépített média tartja hatalomban.
Az olcsó gáz mítosz , Magyarország világpiaci áron veszi az orosz energiát. A putyini mintára szervezett orbáni hatalomgyár pedig Putyin nélkül is tovább zakatolna.
Putyin nélkül nagyon magára maradna a mi Orbánunk. Ezzel együtt nem vagyok optimista, simán előfordulhat, hogy még jónéhány cikluson keresztül ő vezeti Magyarországot. Szörnyű felismerés. Én azzal próbálom túlélni a választás utáni hónapokat, hogy eldöntöttem, szeptemberig nem pörgök a politikán, különösen olyanokon nem, hogy „jaj, milyen idióta volt a Márki-Zay”.
Az volt?
Hibázott párat. Ezzel együtt meg kellett próbálni vele. Nem jött be. De nem rajta múlott a vereség. Fontos tanulság, hogy szegény Heller Ágnesnek nem lett igaza, legalábbis abban, hogy még a Jobbikkal is kell fogni. Mert a Jobbikkal össze lett fogva, ám a párt szavazóinak kétharmada átment a Fideszhez meg a Mi Hazánkhoz. Vagyis nincsenek automatizmusok, nem lehet csak úgy összeadni az egyes ellenzéki pártok szavazóit.
Mint megannyi fővárosi értelmiségi, a választás napján ön is őrszemnek állt, méghozzá Makón. Önt is megrázta a találkozás a valósággal?
Annyiban nem, hogy Makón is bebizonyosodott, hogy a Fidesz vásárolt szavazatokat, ám az is egyértelműen, hogy ezek súlya a vereség mértékéhez jelentéktelen. Egy valami tényleg megrázott:
geostratégiai vitába keveredtem egy elpadlizsánosodott fejű nénivel, aki azzal zárta le a szócsatánkat, hogy: „Maguk ezt nem tudják?! Hát maguk nem néznek tévét?!”
Ez a paradigmatikus mondat megerősítette bennem a Fidesz győzelmének legfőbb okát: Orbán politikájának lényege kétség kívül a mindent leuraló, szakadatlan kommunikációs hadjárat, és a társadalom széles rétege a tévéből tájékozódik.
Szabad Pestről leelpadlizsánosodottfejűzni egy makói asszonyt?
Hát ha egyszer el volt padlizsánosodva! Lilult a dühtől.
Ha ön padlizsánoz, azt úgy értelmezi az egyszeri fideszes, hogy ni, a nagyképű fővárosi ellenzékiek lenézik a vidékit, megvetik a népet.
Egyrészt nem mondtam ki a néni nevét, nem is tudom, másrészt nem nézem le talán ezt a nénit, csak nem értem. Azt viszont állítom, hogy évről évre egyre többen élnek elpadlizsánosodott fejjel. Magyarország 2015 óta a gyűlölet, a fejeket elpadlizsánosító düh kultúrájában létezik. Ennek legutóbbi fejezete az a kormánypárt által a kampány utolsó tíz napjában sulykolt, mély megdöbbenésemre hatékony hazugság, miszerint az ellenzék háborút akar. A háború kitörésekor azt hittem, a lakosság többsége rendes sportrajongóként a kisebbnek, gyengébbnek szurkol, a szomszédunknak, és nem a szomszédunkra támadó nagyhatalomnak. Azt gondoltam, a vérontás az ötvenhatos reflexeket hívja elő a magyar társadalomból. Ehhez képest az 1957. május elseje reflexei törtek felszínre, amikor is pár hónappal a forradalom leverése után százezrek vonultak fel önként, dalolva éltetve a véreskezű Kádár-rendszert.
Nézem a Facebookot, és elborzasztanak az ukrán áldozatokról szóló cikkek alatti röhögő szmájlik. Ezt teszi a lakossággal az orbáni propaganda.
Szóval, ha már a miniszterelnök a választás éjszakáján előadott győzelmi beszédében a közönségével kiröhögtette Zelenszkijt, tán én is megengedhetem magamnak, hogy lepadlizsánozzam a padlizsánt.
Milyen geostratégiai vitába keveredett azzal a nénivel?
Azzal jött, hogy az ukránok miért húzogatják az oroszok bajuszát, s ha már húzogatják, ne csodálkozzanak, ha kapnak a pofájukra. Amit én bullshitnek minősítettem, mire a néni kiakadt, feje padlizsánszínűre vált, szája habot vetett, és pillanatok alatt eljutottunk a „maguk nem néznek tévét” mondathoz, ami után már megszólalni sem lehet. Egy földreszállt Bende Balázs, de tényleg. Szívesen beszélgetek akár olyannal is, akinek több a foga, mint az IQ-pontja, de az elemi rációt is figyelmen kívül hagyó dühvel nem tudok mit kezdeni, az ilyen embert nem tudom és nem is akarom tisztelni.
A romboló ostobaságot nem megérteni kell, nem elfogadni, pláne nem szeretni, hanem be kell mutatni, beszélni kell róla, harcolni ellene, írni ellene, filmezni ellene, festeni ellene…
A tévénézés, mint az igazság forrása! Magyarországon! A huszonegyedik században! Beszarok.
Onnan kanyarodtunk el, hogy kis hajónk „leparkolt a sötét oldal stégjénél”. A sötét oldal a vadkelet, Oroszország?
Az. Csak modoroskodtam.
A minap jelent meg kötete Greed címmel. A regény egyik helyszíne épp Oroszország, és leíródik az a mondat, hogy „Oroszországot, ész, nem értheted”.
Én írtam le, de nem az én mondatom, orosz klasszikus, Tyutcsev, őt idézem.
Ön érti, ismeri az oroszokat?
Nem, de igyekszem. A nyolcvanas években jártam a magánlakásokon illegálisan tartott repülő egyetemi előadásokra, köztük Szabó Miklós történész szovjetológiai kurzusára. A Szovjetunióba először 1984-ben, huszonötévesen jutottam el, amikor Japánba tartva leszálltam Moszkvában, majd Habarovszkban, ahonnét vonattal utaztam tovább. Nahodka kikötőjéből hajón Yokohamába. Két és fél nap oda, két és fél nap vissza, és már ennyiből kiviláglott, hogy ez egy az én kelet-közép-európai kultúrkörömtől eltérő világ. Utóbb alaposabban is körülnéztem Moszkvában, Leningrádban, Odesszában, és különösen az utóbbit élveztem, szerettem. Vitán fölül áll, hogy a világ legfontosabb kultúráinak egyike az orosz.
Fontos és sötét kultúra?
Az orosz kultúra nemes, de nem is tőle félek, hanem az orosz diktatúrától, a Rettegett Iván óta létező orosz imperializmustól.
Sztálin a sötét oldal. És Putyin is a sötét oldal, a kommunista KGB-ben nőtt fel, és ott is maradt. És ő lett Orbán legfőbb politikai szövetségese.
Tart attól, hogy visszatér Magyarországon az 1989 előtti világ?
Részben már visszatért. Az Orbán által kiépített hűbéri rendszer mélyen a kádárizmusban gyökerezik. „Ne szólj szám, nem fáj fejem.” Nem a tehetséged dönti el, mi lesz belőled, hanem az illetékes elvtársak, „nagyokosok”, az új nomenklatúra, és tetején dolgozik a marionett-művész. Akivel van, aki szintén kesztyűbábozik. A NER-t én kádárista szociálpszichológiai morfologikumokra rátelepedett neofeudalizmusnak nevezem. Magyar Bálint maffiaállamot mond, és kétségtelen, hogy a gazdaságban totálisan átvette a hatalmat a NER, eleinte virtigli maffiamódszerekkel. De az élet nem csak gazdaság. Egyetlen szerencsénk, hogyha Magyarország kilépne az EU-ból és a NATO-ból, Orbán annyit érne a Putyinnak, mint egy használt óvszer. Így aztán, bár egyre keletiesedünk, egyelőre azért maradunk nyugaton. Jómagam mindig is oda vágytam.
Fidesz-tag volt az 1988-as kezdettől, plusz a párt külpolitikai tanácsadója, nem mellesleg alapító az SZDSZ-ben. Ha az első szabad választáson nem az Antall József vezette MDF győz, hanem a liberálisok, tán ön a külügyminiszter. Hol tartanánk ma, ha ez a forgatókönyv válik valóra?
Oké, csináljunk alternatív történelmet. Bírom. Nagy kedvencem Az ember a Fellegvárban Philip K. Dicktől és Tarantinótól a Becstelen brigantik. Szerintem jó, jobb külügyminiszter lettem volna, kár, hogy nincs politikai ambícióm. Kábé úgy néznénk ki, mint most Csehország. Ami nem rossz. Budapesten ki van vakarva a belváros. Prágában is ki van vakarva a belváros, de ott a külváros is ki van vakarva. Meg a gazdaság is ütőképes saját erőből, és a közéletük meg a médiájuk is színesebb, nyitottabb, vitatkozóbb, érvelőbb, mint a miénk, noha ők is kénytelenek voltak túlélni egy populista vezetőt, Babist. Mindehhez nálunk még csak liberális győzelem sem kellett volna, csak annyi, hogy Antall József ne egy bullshit koalíciót csináljon a kisgazdákkal és a KDNP-vel, hanem nagykoalícióba hívja a második legerősebb pártot, az SZDSZ-t, valamint a liberális Fideszt, ezzel hosszabbítva meg a teljes ciklusra az Antall–Tölgyessy paktum világát.
Miért nem lett nagykoalíció?
Mert kölcsönösen utálta egymást a két oldal. Még az első ciklusban interjúztam a Narancsba Jeszenszky Géza külügyminiszterrel, ültünk az irodájában, mögötte a falon egy hatalmas Andrássy Gyula-portré.
Ismertem Jeszenszkyt a rendszerváltásból, kérdeztem, hogy „te, Géza, tényleg ő a példakép?”. Mire sértetten visszakérdezett, hogy „miért, mi a bajod vele?”
Mondom, „figyelj, baj nincs vele, csak ne tévesszünk szerepet, ő mégiscsak egy ötvennégymilliós birodalomnak volt a külügyminisztere, és akkora erővel bírt, hogy Bismarckkal lerendezte harminc évre a Balkánt, te meg egy kis országnak vagy a külügyminisztere, és azt is hülyén csinálod, a horvátoknak adsz Kalasnyikovokat, miközben Szerbiában él jelentős létszámú magyar kisebbség”. Kurvára fölkapta a vizet, hogy „nem vagytok komcsik, mégis engem baszogattok, magyarázd már el, hogy miért?!”
Mire ön?
„Mert hülyék vagytok. Azért baszogatunk.”
Ha ön lett volna a külügyminiszter, mi lóg az Andrássy-portré helyén?
Fogalmam sincs. Talán Szun-ce. Amúgy Andrássyval sincs bajom, nagyra tartom, a kiegyezéskori politikusok közül talán a legjelentősebbnek.
Baszogatós hangulatban nagykoalícióra lépve se jutottak volna messzire.
Azért csak meg kellett volna próbálni. De Antall nagyon nem akarta. Mondjuk őt is baszogattuk épp eleget.
Túlbaszogatták?
Tán túl… Biztosan túl. Szoktam önvizsgálni, és olyankor kicsit erre a következtetésre jutok.
Kiket ért baszogatók alatt? A Magyar Narancsot?
Azt is. Meg a komplett liberális világot pártostul, mindenestől.
A rendszerváltásnál a semmiből támadt fel a népies-urbánus ellentét, a Hunnia versus Pannónia, a bölcsésztarisznyás szociológus versus pörge bajszos kacagányosok. Vicces és drámai.
Valóban két tök más világ. 1990-ben ösztöndíjas voltam Amerikában, és ősszel Antall bemutatkozó viziten járt a Fehér Házban, és az engem segítő think tank elintézte, hogy bejussak az eseményre. A Rose Gardenben piros uniformisos katonazenészek rizsporos parókában zenéltek a két országvezetőnek, az öreg Bush mondott egy ötperces beszédet, mire Antall negyedórán át szónokolt, hiszen a jó történelemtanár hosszan fejti ki a gondolatait. Lincolntól citált, de úgy, hogy a bölcsességet lefordították magyarra, aztán az egész szöveget magyarról vissza angolra, így végül az idézet egész másként hangzott, mint az eredeti, Bushék nem is értették. Ott éreztem meg, mily rettentően göröngyös út áll Magyarország előtt a nyugat felé vezető úton.
Miről szólt az a Lincoln-idézet?
Semmi jelentősége. Annak inkább, hogy Antall nemcsak az elnökkel és az üzleti körökkel találkozott, hanem Clevelandben benézett egy református öregek otthonát működtető magyar emigránshoz, akinek a kertjében Szálasi mellszobra állt. A követségi fogadáson jeleztem Jeszenszky kabinetfőnökének, hogy „te, ez szerintem nem kóser”. Mire azt felelte mélyen a szemembe nézve a csávó, hogy „ez egy demokratikusan megválasztott kormány, nem vizsgálja, ki mit tart az otthonában… ennek köszönhető, hogy egyelőre még nálad sem volt házkutatás”. Csak néztem. Ennyi már az idő? És ez még csak 1990 ősze. Szóval míg mi baszogattuk őket, ők sem tétlenkedtek. De harminc év távlatából nézve a dolgokat világossá válik, hogy nem ez a torzsalkodás vezetett a mostani végletes megosztottsághoz.
Hanem?
Hanem a Viktor személyisége. Ezt már sokszor elmondtam. 1990 novemberében kettesben töltöttem vele egy napot New Yorkban. Lesétáltunk a Times Square-től egészen a Brooklyn Bridge-ig, és a tíz kilométer alatt rádöbbentem, hogy rossz személyiség, nincs ideológiája, csak óriási egója. Az „én azt akarom” kifejezés hangzott el legtöbbször a szájából.
Én augusztus óta Amerikában voltam, így a taxisblokád és a helyhatósági választás kimaradt az életemből, szóval tök más atmoszféra vett körül, ahonnan nézve fura volt nézni, hogy Orbán pattog, mint kecskeszar a deszkán, ha szabad élnem ezzel a szép erdélyi képpel.
Az egóról még egy sztori. Kéri László az egyetemen tanára volt a fideszes társaságnak, ő írta, hogy amikor ’82-ben egy nemzetközi alkotmányjogi szemináriumon előadta nekik, hogy az USA elnöke kizárólag Amerikában született amerikai ember lehet, Orbánnál kis híján eltörött a mécses. Valószínűleg azért, mert ekkor tudatosult benne, hogy akkor az azért nem jöhet össze neki. És simán elhiszem, hogy az Egyesült Államok vezetésére is képesnek, alkalmasnak tartotta magát. Már akkor féktelen hatalommánia jellemezte, és kétkedés nélküli, túlzott magabiztosság, vagyis mindaz, ami egy autoriter, invazív személyiségre ráillik. Tehetséges és szörnyen veszélyes, különösen a 2002-es veresége óta, ami nagyon megsújtotta, szerintem akkor mormolta maga elé azt a III. Richárd-mondatot, hogy „úgy döntöttem, gazember leszek”.
A New York-i séta idején ön a fideszes kéthetilapként alapított, Kövér László felelős kiadó felügyelete alatt működő Magyar Narancs oszlopos tagja. Pár hónappal később, már az ön főszerkesztősége alatt a lap útja elvált a Fidesztől. Ki szakított kivel?
1991 októberében egy Tirts Tamás nevű fideszes srác interjút készített velem a Fidesz Press nevű pártkiadványba, és az lett a cikk címe, hogy „A Fidesz lépett ki a Magyar Narancsból”. Vagyis a Fidesz szakított velünk, azzal az alternatív, liberális világgal, amit képviseltünk, miután Orbánék sikertelenül próbálták maguk alá gyűrni a szerkesztőséget. Számomra ott ért véget a rendszerváltás, a ’89-es hangulat. Előtte, még márciusban Bojtár Bandival, a mostani főszerkesztővel véletlenül összefutottunk a Parlamentben Kövér Lászlóval, aki irtózatosan lebaszott minket egy valóban véleményes címlapunk miatt, melyen a „fasiszta geci a kormány” felirat volt látható a Budapesti Anarchista Csoport március tizenötödikei transzparensén. Kérdezte Kövér, miért azt raktuk ki. Azt feleltem neki, hogy „azért, mert ez viszi a lapot”. Mire azt mondja, hogy ő tudja, hogy a Magyar Narancs nem ugyanaz, mint a Fidesz, de a szimbólumazonosság miatt az olvasók, sőt, a politikusok fejében is összemosódik a kettő, és a lap keménykedései teljesen lezárják a Fidesz kapcsolatait a jobboldal felé. Mondom erre, hogy: „De, Laci, mi közötök van nektek ehhez a jobboldalhoz?” Antall és társai nem Friedrich August Hayek és Milton Friedman vonalát viszik, hanem egy kacagányos, pörgebajszos, naftalinos katyvaszt. Erre még inkább feldühödött. Jött is a szakítás.
Mi az eredeti különbség a konzervatívvá alakuló Orbánék és azok között, akik akár fideszesként, akár SZDSZ-esként maradtak liberálisok?
Elsősorban a vidéki Magyarországhoz való viszony.
Orbánék onnan jöttek. Ő, Kövér, Áder, Szájer, Kósa.
És nemcsak hogy onnan jöttek, hanem azzal jöttek onnan, hogy meghódítják a várost. Ám hamar kiderült, hogy a kulturális hátrányaik miatt ez nem fog menni, ugyanis a városi értelmiséget nem sodorja el a vidéki titánok lendülete.
Így aztán Orbánék a vidéken keresztül az egész országot hódították meg, benne a várost. De a mai napig küzdenek az ebből fakadó frusztrációjukkal.
Amit a sokadik generációs pesti topértelmiség fáradhatatlanul táplál: baszogatták Antallékat, aztán Orbánékat is, eleinte több pofont adva, mint kapva, aztán fordítva. Az eredmény egy kettészelt, Európa perifériájára terelt ország.
Az a kérdés, hogy mi ebben az én személyes felelősségem?
Lehet az kérdés.
Biztos van. Pedig onnan indultam, hogy azt gondoltam, azt hirdettem, hogy ez a csávó, mármint Orbán, teljesen rendben van. Ünnepeltem benne, hogy gyors gondolkodású, hogy remekül moderál vitákat, és bizony azt is ünnepeltem benne, hogy vidéki. Bár igazából az egész rendszerváltást ünnepeltem. Életem legfontosabb éve 1989, és nemcsak a konkrét események miatt, és nemcsak azért, mert közelről nézhettem végig, ahogy fordul a világ, hanem az euforikus atmoszféra miatt is. Kicsit túl is lelkesedtem, amire talán mentség, hogy fiatal voltam. A nálam harminc évvel hamarabb született Eörsi Pistától kérdeztem utóbb, hogy őt is hatalmába kerítette-e az eufória. Azt felelte: „Nem. Mert én ismertem ezeket az arcokat.” Nem konkrét arcokról beszélt, hanem úgy általában azokról a típusokról, akik szereplők tudnak lenni politikai változások idején. Direkt nem mondok neveket, de én is a legelején kiszúrtam az MDF-ben a virtigli horthysta, sőt, nyilas fejeket, akik aztán hozták is, amit „vártam” tőlük.
A Fideszben az a legenda, hogy ők bálványként tisztelték az SZDSZ vezetőit, Kis Jánost, Tölgyessyt és a többieket, csakhogy már az Ellenzéki Kerekasztalnál megkapták, hogy „robbantsátok le a gumicsizmátokról a disznószart, és álljatok be mögénk a liberális sor végére”.
Ez kisebb részben igaz, nagyobb részben túlzás. Az igaz, hogy Tamás Gazsi mondott olyat, hogy „a tehetségesebbjének majd a hóna alá nyúlunk”, és az is igaz, hogy Haraszti Miki megigazította Orbán nyakkendőjét, jóságosan elmagyarázva, hogy a kravátli alja le kell érjen az övig. De ezek értelmezhetők az idősebb és műveltebb mestertől érkező gesztusként is.
És amit megboldogult Gádor Iván írt, miután a Fidesz kimaradt az 1990-es taxisblokádból? „A szemétkosárból emeltünk ki, oda is kerültök vissza.”
Ez már súlyosabb, de csak a frusztrációk egyik oldala. A másik oldal pedig az, hogy a Fidesz betegesen kereste, mikor sértődhet meg és határolódhat el minél keményebben.
Maradjunk 1989-ben. Június tizenhatodikán tartották Nagy Imre és társainak újratemetését. Ön volt az esemény sajtófőnöke.
Konkrétan a Műcsarnok lépcsőjén álltam.
Orbán ott mondta el a szovjet csapatokat úgymond hazazavaró beszédét, amivel felhelyezte magát a politikai térképre. Közvetlen közelről, a lépcsőn állva mit gondolt róla, miközben hallgatta? Vakmerőnek tartotta? Vagy bátornak? Vagy simán csak jólinformáltnak, taktikusnak?
Kezdjük azzal, hogy az, hogy Orbán Viktor zavarta ki az oroszokat, annyira igaz, mint az, hogy Márki-Zay Péter háborúba vinné az országot. Semennyire. 1989 júniusában három hónappal túl voltunk Németh Miklós miniszterelnök és Mihail Gorbacsov pártfőtitkár moszkvai megbeszélésén, ahol Gorbacsov megígérte, hogy a Szovjetunió nem avatkozik be a magyarországi eseményekbe. Azonnal megindultak a csapatkivonások, bár ez a magyar sajtóban csupán mínuszos hírben jelent meg, de aki odafigyelt, tudott róla. Majd május végén az akkor külügyminiszter Horn Gyula és Alois Mock osztrák külügyminiszter együtt állt neki lebontani a vasfüggönyt. És csak eztán következett az újratemetés. Vagyis Orbán tudta, hogy amúgy is eltakarodnak az oroszok. Ezzel együtt én ott örülni akartam, és ellágyultam attól, hogy fú, bazmeg, ez a fickó milyen iszonyú tökös. Hatalmas erő volt a helyzetben. Kétszázötvenezer ember a Hősök terén, magyar milliók a tévé élő közvetítése előtt, és további tízmilliók világszerte. Kétezer-hétszáz külföldi újságíró regisztrált! Az járt a fejemben, hogy ez itt egy piros vonal: eddig volt valami, és most valami nagyon más kezdődik. És a piros vonal az Orbán-beszéd lett. Lehet, trükközött, építette a személyes brandjét, de azt se feledjük, hogy Pekingben tíz-tizenkét nappal korábban fojtották vérbe a Tienanmen téri felkelést. Sokan aggódtak Orbánért. Az újratemetés másnapján a Fidesz vezérkara találkozott a legendás lengyel ellenzékivel, Adam Michnikkel az Astoria Kávéházban. Kis Jánosnál lakott Michnik, én hoztam le kocsival a Kelenhegyi útról. Nehézkesen zajlott a társalgás, merthogy Michnik nem beszélt angolul, csak franciául, Rockenbauer Zoli fordította magyarra, de így, tolmácson keresztül is csúnyán lebaszta Orbánt, felhívva a figyelmét, hogy „fiatal barátom, lehetsz te bátor, de ha az orosz medve meglendíti a mancsát, akkor nemcsak neked, hanem az országodnak is annyi, szóval hátrább az agarakkal”.
Varrjuk el a narancsos szálat. A lap 1989 októberében jött létre. Mi volt a cél?
Olyan ifjúsági sajtó létrehozása, ami nem a Magyar Ifjúság. Az első stáb részben a repülő egyetemes világból állt össze, mint Bozóki, Hegedűs, Lovas Zoli, Sükösd Miklós, részben a Szabad Európa idekeveredő munkatársaiból, mint Császár Laci, Kovácsy Tibi, Kovács Kristóf, Tardos János, Schauschitz Attila. Aztán hamar megnyertük magunknak a korábbi szamizdat legjobb publicistáit, Eörsit, TGM-et. Együtt egyfajta kulturális forradalmat csináltunk.
Megváltoztatták a sajtónyelvet, azon keresztül hatottak úgy általában a köznyelvre, végső soron mindannyiunk gondolkodására.
A sajtónyelvet megváltoztattuk. Az állítás többi részére szerénységből nem bólintanék rá. Azért megjegyzem, hogy ennek az új sajtónyelvnek is megvoltak az előképei. A Kandírozott mandarinzselé színű áramvonal című könyvet Tom Wolfe-tól már gimnazistaként olvastam, és kapásból azt mondtam rá, hogy: „Ez az újságírás?! Hát ez rock n’roll! Ez kurva jó!” Plusz, egyébként Bozóki Andráshoz hasonlóan, már kölökként faltam a múlt század húszas, harmincas éveinek okos, vitriolos urbánus publicisztikáját. Bozóki szerkesztett Ignotus Pál-kötetet és több antológiát, én Fejtővel voltam jóban. És mindaz, ami ott ránk ragadt, az beszivárgott a Narancsba.
Jancsó Miklóst interjúztam tizenéve, a politika kapcsán mondta, hogy „minden héten elolvasom a Narancs harmadik oldalán a szerk. rovatban, hogy mit kell gondolni”. Mit kell gondolni! Egy Jancsó Miklós!
Drága Miki bácsi! És tényleg volt erő a publicisztikánkban.
Ki írta a szerk.-et?
Közösen. Sokszor én. Sokszor Nádori Péter, Makai Jóska, Bojtár, Kovács Kristóf. De mindenki beleszólhatott. A narancsos nyelv kialakulása egy kollektív öngerjesztő folyamat volt. Bázisdemokratikus szerkesztőségként indultunk, ami végtelenül nehézkessé teszi a működést, iszonyú hosszú vitákat generál, nem az van, hogy „figyelj, írd meg négy flekken ezt meg ezt”, hanem minden egyes témát már az ötletnél kiveséztünk, aztán ügyeltünk, hogy a cikkek az aktuális flaszternyelven szólaljanak meg. Az a szerk. volt az esszencia. Hasonló vitriolt igyekeztünk használni, mint annak idején Ignotus Pál, Fejtő vagy éppen Zsolt Béla.
Zsolt Béla!
Imádom. Őt olvasgattam a pszichiátrián.
Hogyan került be?
Úgy volt, hogy huszonnyolc évesen mehettem volna Bécsbe tudományos titkárnak, jól fizető állásba. Csakhogy pont behívtak megint katonának, noha korábban előfelvett egyetemistaként már lehúztam tizenegy hónapot. Apámnak akadt valami családi ismerőse a Szegedi Egyetem pszichiátriai klinikáján, aki intézett nekem katonaság alóli felmentési papírt, de a siker érdekében be kellett feküdni egy hétre. Nyílt osztály, vizsgálatok, a kedvencem a Rorschach-teszt volt. Fiatal pszichiáternő kérdi, mit látok. Tudtam, a szex meg az erőszak bejön, ha alkalmatlanságra hajt az ember, és mondtam is olyat, hogy égnek állt a csaj haja.
Mit mondott?
Vaginájukkal a néző felé forduló táncoló afrikai nők, a fejük fölött nukleáris gombafelhővel.
drMáriás ad ilyes címet a festményeinek.
Béci piktorális publicisztikái akkor még nem léteztek. A lényeg, hogy papírom lett arról, hogy szuicid alkat vagyok, fegyverek környékén nem tartózkodhatok, így mehettem Bécsbe, ott fél év, onnan Angliába egy másik fél évre.
Mit olvasott odabent Zsolt Bélától? Gerson és neje?
Nem szépirodalmat vittem, hanem a Haladás bekötött ’45-ös és ’46-os évfolyamait.
Az tényleg nem szépirodalom.
Először Ignotus Pál Csipkerózsáját akartam, ott jelent meg először folytatásokban. De a Haladás publicisztikái se voltak rosszak, Csécsy Imre, Zsolt Béla. Minden délután meglátogatott egy ismerősöm, hozott egy spanglit, elszívogattuk, amitől bejavult az amúgy se rossz Zsolt Béla.
Jóval a narancsos idők után, 2009-ben ön készített egy ’56-os mozifilmet, a jasszok világát felvillantó, parádés szlenget használó Kolorádó Kidet. Akár saját magát is beírhatta volna a szereplők közé, hiszen civilben is hozza azt a jasszos intonációt, rápakolva a liberális értelmiségi szókészletét, szófordulatait. Egyszerre csibész és egyetemi tanár. Direkt csinálja?
Áh. Így alakult. És így is szeretem. Ez vagyok én. Amúgy könyv is van a Kolorádó Kidből, az még szlengesebb, a filmbemutatóra írtam meg, belekerült a sztori előtörténete, utótörténete, a kimaradt jelenetek, plusz tettem a végére egy magyar-magyar szótárt, amiben az ’50-es évekbeli szlenget vetem össze a maival. A film ötlete a kimondottan ’56-os fegyveres csoportok történetével foglalkozó Eörsi Lacostól jött, belefutott egy zárkaügynöki jelentéssorozatba, ami kiváló irodalmi érzékkel adta vissza a megfigyelt cellatárs vad, szlenges nyelvezetét. Azonnal beleszerettem a szövegbe.
Kérdezhetem még egy zárkás sztoriról?
Áder? Engem bíróság tiltott el attól, hogy az Áder-ügyről beszéljek. Kérdezni azért lehet.
Hogy volt?
Kalocsán történt az eset 1978-ban.
A kalocsai laktanya fogdáján.
Ott, igen.
Ahová ön azért került, mert őrségben szivarozott.
Sorakozóban. Pontosabban azért, mert le is buktam azzal a szivarozással.
Áder is a fogdán pihent.
Ott.
Milyen hely volt a kalocsai laktanya?
Legendás. A 37-es Budapesti Forradalmi Ezred. Azért forradalmi, mert ez volt az egyetlen magyar katonai alakulat, mely harcolt ’56-ban a forradalom ellen. Számos idősebb tiszt mellkasán a mi időnkben is ott virított a Munkás-Paraszt Hatalomért emlékérem, ami a második legkomolyabb plecsni a Szocialista Hazáért után, és kimondottan ’56-os szerepért adományozták ÁVO-soknak, pufajkásoknak és néhány katonának.
Mielőtt a bíróság eltiltotta volna önt attól, hogy beszéljen az Áder-ügyéről, azt írta: Áder azért kapott büntetést, mert őrségben részegen lövöldözött.
Ez jelent meg az újságokban.
Ugye mindketten előfelvettek voltak, csak ön sima honvéd, míg Áder tisztes?
Igen, ő rajparancsnok volt.
Önből miért nem lett rajparancsnok?
Mert többször voltam fogdán, mint nem fogdán. Sajnálatos.
Mindig szivar?
Dehogy. „Illegális körletelhagyás”, „munka alól való fondorlatos módon való kibúvás”, meg ilyenek. A szivar miatt a leszerelés napján csuktak le, Áder már bent volt, de csupán három napot töltöttünk közösen bezárva, ugyanis amnesztiával hazaeresztettek minket. Tudtam, ki ő, hiszen pár héttel korábban a szemem láttára fokozták le. Olyan volt, mint egy Jancsó-film jelenete a Monarchia korából. Ezredsorakozó, állunk vigyázzban ezervalahányszázan, elhangzik az „Áder szakaszvezető, lépjen ki!” felszólítás, Áder szakaszvezető kilép, a sapkájáról letépik a három csíkot, az inggallérjáról a három csontcsillagot szintén letépik, ha lett volna kardja, a tiszt eltöri a térdén. És: „Áder honvéd, lépjen vissza!” És Áder honvéd vissza.
A sztorit ön sok évvel később, 2015-ben közzétette a Facebookon.
De úgy, hogy kizárólag az ismerőseim láthatták! Pechemre volt köztük pár indexes újságíró, az egyik felhívott, meséljem el neki. Elmeséltem, de már úgy, hogy Áder „vélhetően” lövöldözött, legalábbis ez volt a legenda. Cikk lett belőle, mire Áder beperelt, egymillió forintot követelt. A bíróság első fokon ötvenezerre büntetett, másodfokon viszont olyan bíróhoz kerültem, akinél fideszes még nem vesztett, na, ő hatszázezer forintra emelte a kártérítést. Lett perújítás, ahol egy tehetséges TASZ-os ügyvéd, Baltay Levente védett, a Kúria visszaállította az első fok határozatát, vagyis ötvenezer lett a vége, kifizettem.
A fogdán kérdezte Ádert, mivel bukott be?
Lassan elérkezünk ahhoz a részhez, amiről nem beszélhetek, mert kimeríteném a bűnismétlés vagy micsoda tényállását.
De azt kijelenthetem, hogy Áderrel sose beszéltem a büntetése okáról, már csak azért sem, mert iszonyatos csöndben töltötte a fogdanapjait. Mondjuk, azóta se beszél sokat.
És már a per idején sem kérdezte őt, hogyha nem lövöldözés miatt került be, akkor miért?
Emlékeim szerint egyáltalán nem beszéltünk.
Miért nem dobott neki egy sms-t?
Mit írtam volna?
„Szeva, itt a Vagesz Kalocsáról meg a Fideszből meg a Nariból! Egymilliárdra pereltél, de hogy ennyi lóvét összegereblyézzek, rengeteg szemináriumot kell megtartsak az egyetemen. Csinálhatnánk úgy, hogy visszavonod a keresetet, és megiszunk egy sört a kontómra meg a közös rendszerváltásra? Puszi, V.”
Sose tudtam Áder Janó telefonszámát.
Csak van neki sajtósa.
Biztos. De igazából nincs is kedvem beszélgetni vele. Se vele, se a sajtósával.
Barátok voltak, nem?
Azért az nem.
Haverok?
Az is túlzás.
Harcostársak?
Mondjuk rá. Ismeretség. Korosztályos, izé, összetartozásféle. Ami ’92-re elillant. Rettentő távol érzem magam ezektől a srácoktól. Vörös vonalnak neveztem Orbán beszédét Nagy Imre újratemetésén.
Na, a fideszes fiúk átléptek egy másik vörös vonalat is, ahová demokrata nem követheti őket. De tényleg hagyjuk Ádert.
Nézzünk egy másik vörös vonalat. Liberálisként azt hogy vitte át, amikor az SZDSZ 1994-ben koalícióra ment a pár évvel korábban még ősellenségnek számító utódpárttal, az MSZP-vel?
Az MSZP a mandátumok 54 százalékát szerezte meg, simán kormányozhatott volna egyedül, Horn Gyula mégis behívta a hatalomba az SZDSZ-t. Vagyis megtette azt a gesztust, amire Antall 1990-ben képtelen volt. Ez nekem imponált, felelős, az ország külföldi reputációját növelő lépésnek tartottam.
Az MSZP-t az SZDSZ igenje oldozta fel a kommunista, hálózatos múlt bűne alól. Ráadásul a szabad demokraták természetes szövetségese a Fidesz lett volna, vagy akár az MDF, ami mégiscsak a demokrácia szülöttje.
Az MDF-fel menthetetlenül elmérgesedett a viszony. A Fidesszel kapcsolatban is csak a felszínen ment, hogy boruljon össze a két liberális párt, de senki nem gondolta komolyan. Ráadásul az SZDSZ hiába nyitott volna bármelyik ellenzéki erő felé, a parlamenti többséget az MSZP birtokolta. Én azt néztem, hogy az országnak jót tett az SZDSZ behívása a kormányba, segítette a konszolidációt, a gazdaság talpra állását.
Magának az SZDSZ-nek jót tett a koalíció?
Utólag Kőszeg Ferenccel értek egyet abban, hogy ha nem is ősbűn, de őshiba volt a koalíció, ami végső soron az SZDSZ 2010-es bukásáig vezetett. Azt azért megjegyzem, hogy az SZDSZ nem szerepelt rosszul a koalícióban, és egy viszonylag pitiáner, ám védhetetlen korrupciós izébe, a Tocsik-ügybe bukott bele. Amúgy a Fidesz ma félóránként lop el egy komplett Tocsik-ügynek megfelelő összeget. Konfúz volt az a ’94-es országgyűlési választás. A szavazás estéjén az MSZP akkori pártközpontja előtt, a Köztársaság téren az a zene ment, hogy „újra itt van, újra itt van a nagy csapat”.
Elhánytam tőle az Urálig.
Aztán átmentünk az MDF-hez, a Bem térre, jött le a lépcsőn a ténsasszonyos Filó Katalin képviselő, és futtában annyit szólt oda nekünk konzervatívan, hogy „jól leszoptatok”.
Ekkor ön tag volt még akár a Fideszben, akár az SZDSZ-ben?
Fogalmam sincs. Egyik pártból sem léptem ki, elhaltak a tagságaim. Nem gondoltam fontosnak a színpadias gesztust. Az első ciklusban úgy 1992 legelejéig külpolitikai tanácsadója voltam a Fidesznek, konkrétan Hegedűs Istvánnak, amiből annyi hasznom származott, hogy jelen lehettem néhány találkozón, köztük Kissinger parlamenti vizitjén.
És?
És semmi. Idegenül mozgott. Sokkal nagyobb hatást tett rám Geremek lengyel külügyminiszter és a már emlegetett Michnik, akikkel azonnal szót értettünk, interjúztam is őket a Nariba.
Ön sosem lépett át vörös vonalat?
Hirtelenjében egy sem jut eszembe.
Az nem vörös vonal, hogy a laza, független, narancsos újságíró 2019-ben elfoglalta Ferencváros balos vezetésűre váltó önkormányzatánál a kerületi lap főszerkesztői székét?
Induljunk onnan, hogy csak 1998-ig voltam a Nari főszerkesztője, az azt követő bő két évtizedben mérsékelten foglalkoztam újságírással.
Akkor nézzük előbb ezt. Miért jött el a Narancstól? Aztán 2000-ben miért szerződött az ÉS-hez, és miért távozott onnan két év után?
A Narancsnál iszonyatosan fárasztott a szerkesztésmaraton, ráadásul kirobbant egy belső bizalmi válság, miután a szerkesztőség kvázi cenzúrázásnak fogta föl, ahogy lejött egy, a szoci Szekeres Imre korrupciós ügyével foglalkozó cikk. Purparlé kerekedett. Épp Japánban voltam ösztöndíjjal, hazajöttem, és az újság érdekében beleálltam az ügybe.
Sokan megsértődtek, mire tartottunk egy főszerkesztő-választást, amin elbuktam. Papundeklidobozba pakoltam a cuccomat, eljöttem, és azóta el vagyok jőve.
Megkeresett az ÉS, ahová addig is írtam olykor, hogy mostantól írjak többet, mondtam, jó. Csakhogy 2001 végén az SZDSZ felkért kampányigazgatónak a 2002-es választásra, elvállaltam, ebből következően az összes újságírói munkámat le kellett tennem. A választást, jelentem, megnyertük, viszont az azt követő politikai izében nem vállaltam szerepet. Gerendai Karcsi és Müller Péter Sziámi bevett a Tévésziget című produkcióba, terveztük, kulturális televíziót csinálunk az MTV egyik csatornájából, de nem jött össze. Erre nekiálltam tanítani a felsőoktatásban, ELTE, SZFE, Metropolitan, Szeged, Debrecen. Közben nagyon érdekelt a film, még a ’90-es években el is végeztem egy kurzust Amerikában, a Harvardon, az egyik vizsgafilmem a pusztuló Detroitról szólt, kicsit hiphopos, az akkor nagyon ment. Ekkor készítettem el 2009-re az emlegetett Kolorádó Kidet, ami a 2010-es filmszemlén sikert aratott, és úgy képzeltem, lesz lehetőségem további filmeket csinálni. De jött a Fidesz a kétharmadjával meg a kultúrharccal, és kiderült, hogy én ebben a rendszerben nem kapok támogatást.
Hányszor pályázott?
Egyszer, de olyan durván utasítottak vissza, hogy megértettem, nincs értelme próbálkoznom. Azóta megírtam összesen hat darab forgatókönyvet, hátha egyszer szükség lesz valamelyikre.
Onnan kanyarodtunk el, hogy a Narancs egykori főszerkesztője hogyan keveredik egy kerületi laphoz.
A mai világban szabadúszóként nehéz létezni, ha az ember nem fideszes. Nevetségesek a cikkhonorok, meg általában is nehéz a megélhetés, satöbbi.
És egyszer csak szembejött egy pályázat a főszerkesztői állásról, kidolgoztam egy laptervet, jelentkeztem, és huszonvalahány jelöltből engem választott a Majtényi László vezette döntőbizottság.
Jó a lap?
Egyes lakosok szerint Magyar Narancs 2.0.
Az jó?
Elég jó. Én ilyet tudok csinálni.
A Narancsból bárkinek beszólhatott. Egy, a kerületről szóló, az önkormányzat által fenntartott lapból viszont pont a helyi hatalomnak nem szólhat be. Hogy bírja?
Úgy, hogyha kell, beszólunk a polgármesternek is.
Mit szólt be Baranyi Krisztinának?
Egyszer írtam publiban, hogy olykor abban az esetben is szekercét használ, amikor szikére volna szükség.
Szőnyegszél lett belőle?
Nem. Baranyi bírja ezt, demokratikus vezető. Más meg ebből a szempontból nem érdekes.
Ki az a más? A többi balos vezető az önkormányzatban?
Mondjuk.
Hogy működik egy olyan kerületi önkormányzat, ahol semmi szerepe a Fidesznek?
Tanulságosan. Rájössz, hogy az emberiség sárkányfogvetemény. Az a helyzet, hogy ahhoz, hogy szakadjanak a gátak és hömpölyögjön az árvíz, nem feltétlenül kell a Fidesz.
Megviseli?
Éppen csak egy kicsit. Néha.
Van öröme a kerületi lapcsinálásban?
Bőven. Kezdve azzal, hogy hosszú és viszontagságos életem során az összes belpesti kerületben laktam, kivéve a kilencediket, és most ezt is megismerhettem. Nagyon mást vártam.
Azt hittem, a kilencedik olyan, mint a nyolcadik, ehhez képest a tömbrehabilitációnak köszönhetően sokkal inkább a tizenharmadikra hasonlít, belső- és középső Ferencváros igencsak polgári környék.
A lapkészítést pedig egyszerűsíti, hogy a fideszesek bojkottálják a saját kerületük lapját, nem nyilatkoznak nekünk. Szóval szép dolog világlapoknak dolgozni, de az is rendes feladat ám, hogy szépen összerakj egy önkormányzati lapot. Nem esik le a gyűrű a kisujjamról.
Míg a lapot rakta össze, elkészült egy komoly terjedelmű regény is.
Most jelent meg, de korábbi sztori: 2014 és 2018 között íródott. Akkoriban Kolozsváron éltem, nem rossz hely, Budapest után talán a második legirodalmiasabb város. Heti egy órát tartottam a Babeș–Bolyai egyetemen, volt hát időm, és elkezdtem kiírdogálni a fejemben lévő történeteket. Annyit tudtam, hogy a Magyarországon 1990 után kialakult neokapitalizmust jellemző mohóságról szeretnék írni sok, szerteágazó történetben. Leginkább a mohóságról, mint a hét főbűn egyikéről. Az alapsztori az, hogy az 1920-as évek közepén vagyunk Budapesten, egy mozizongorista története zajlik, a cselédlány eltüntette az aktuális partitúrát, és szegény művésznek kotta nélkül kell aláklimpíroznia Erich von Stroheim Greed című 1924-es filmjének. Amúgy lesz olyan könyvbemutató Pécsett és Szegeden, ahol lemegy a Greed mozizongorázással, és utána beszélgetünk. A könyv eléggé csapongó, mondhatni káoszszerkezetű, amiben benne van az én általános mohóságom is, ami itt speciel intellektuális mohóság. Mindenféle helyszínek vannak benne Szibériától Mexikóig és Amerikától Japánig. Szerkezeti csavar is dúsítja, de nem szeretnék szpojlerezni.
A fülszövegben olvasni: „Vágvölgyi az új nemzedék nyelvén jeleníti meg az öncélúan mohó világot, amelyben minden kiárusítható: a jellem, a világnézet, az igazság, a szerelem, a kaland, a politika, az érzelem, a gondolat, a gyilkosság, a barátság, a valóság, a képzelet, a korszellem, a hagyomány…, főképpen az irodalom és a művészet.” Tényleg azt gondolja, hogy minden eladó?
Azt gondolom, hogy több az, ami eladó, mint az, ami nem.
Ez a kapitalizmus.
Ez a vadkapitalizmus. A magyar vadkapitalizmus. Ami úgy jött létre, hogy az amúgy sem túl combos magyar kapitalizmusból, polgárosodásból kiesett pár évtized. A ’40-es évek végétől a ’90-es évek elejéig komplett négy évtized hiányzik, benne a legszerencsésebb szakasz, a ’60-as, ’70-es évek, melyek a Nyugatnak a jólétet hozták el. Aztán 1990-ben a nyakunkba kaptuk az abszolút vadkeleti vadkapitalizmust, amit 2010-ben ez a bizonyos posztkádárista neofeudalizmus váltott. Szóval kevés jutott a normalitásból. Erről is szól a regény.
Mondják, Közép-Kelet-Európában igazából nem az a normális, vagy legalábbis a normálisat célzó állapot, ami a rendszerváltást követő két évtizedben uralkodott, hanem az, ami előtte és utána volt. Vagyis nem nyugaton a helyünk, hanem keleten: Horthy, Kádár és Orbán mellett.
Nem hiszek az ilyen típusú determinációban. Bibó kérte, hogy a fejfájára majd azt írják, hogy „élt 1945 és ’48 között”, vagyis a koalíciós kísérlet három évében, a demokratikus kísérletben. Hozzá képest nekünk volt bő húsz évünk. Ez kicsit jobb. És szerintem lesz is még, „százötven év alatt sem lettünk mi törökké”.
Azért megeshet, hogy a mi fejfánkra azt írják majd, hogy: „Élt 1989-től 2010-ig.”
Benne vagyok. De most nem készülök elhunyni.
