Közélet rendszerváltás30

Mi lett a rendszerváltás legnagyobb botrányának két főszereplőjével?

Végvári József titkosszolgálati őrnagy és Lovas Zoltán újságíró történelmi időben találkozott: ők a harminc éve kirobbant Dunagate-botrány főszereplői. Történt, hogy Végvári bevitte Lovast a titkosszolgálat központjába, ahol így film készülhetett az állambiztonság iratainak megsemmisítéséről, valamint bizonyítékok igazolták, hogy az állampárt a rendszerváltó tárgyalások ellenére megfigyeli az ellenzéki vezetőket. Riport arról, honnan jön és hová tart e két ember sorsa.

Nagykanizsán születtem 1943. április hatodikán, jó kis évjárat. A téeszesítésnél elvették mindenünket, tehenek, lovak, kocsik, vadonatúj vaseke, vasborona, semmink nem maradt. Az a pasas hajtotta el az állatokat, aki korábban dolgozott velük apámnak; részegen érkezett, és a téeszig ütötte-vágta a jószágot. Apám utánament, vasvillával félholtra verte, elbújt, aztán később felakasztotta magát. Anyám nevelt fel, ő írta alá a belépési nyilatkozatot a téeszcsébe… Meg ne haragudj érte, ilyenkor mindig meghatódom.

Kanizsán végeztem olajipari technikumot, aztán bevittek katonának, jakumó lettem, vagyis lövész. Az értelmesebbjét, köztük engem kiválasztottak morzeoktatásra, nem bántam, míg a többiek méteres hóban hancúroztak odakint, én fűtött szobában tanultam a tátititát. Kiképzett rádióállomás-parancsnokként szereltem le, miután egy szovjetekkel közös hadgyakorlaton kitüntetést szereztem; tudod te, firkászkám, micsoda óriási dolognak számított az?! A végén megpróbáltak beszervezni, de nemet mondtam, mire büntetésből elvették az őrmesteri rendfokozatomat, szartam rá.

Az olajszakmában helyezkedtem el, négyszáz ember került a kezem alá, az se semmi, kitermelési prémiummal együtt havi háromezer-ötszáz forintot kerestem, rengeteg pénz. De a szolgálat már kinézett magának, nem eresztett, tetszett nekik az IQ-m, jöttek utánam, apránként teledumálták az ember agyát, hogy hatalmas szolgálatot tehetek a hazának; 1965-ben beadtam a derekamat, átmentem, igaz, mindössze ezerkilencszázötven forint fizetésért, hagyjad már!

Fotó: Sopronyi Gyula / 24.hu

A III/5/a állományában voltam, rádiófelderítő státuszban. VJ121/66/RM89. Ez vagyok én. A VJ a monogramom, a 121 egy számozás, amihez semmi közöd, a 66 jelentése az, hogy speciális titkosszolga, a baráti szocialista országok rádió-adásfelügyelője; az RM a kód arra, hogy priorálásoknál mindent meg kell tudnom. A 89 mindig az aktuális év, nekem az volt az utolsó a Cégnél, a következő esztendőben megcselekedtem, amit megkövetelt a haza. Most karácsonykor küldtem Orbán Viktornak egy üdvözlőlapot, azt is így írtam alá: VJ121/66/RM89.

*

Pesti vagyok, balos családból jövök, Újlipótvárosban, a Visegrádi utcában nőttem fel, véletlenül keveredett oda a család, szóval nem voltunk zsidók, nem mintha mentegetőzni kéne. Apám szegény paraszt, tolnai sváb, a hadifogságban átnevelték, úgy lett komcsi. Anyám is vidéki, őcsényi, már idefönn jött össze faterral; előbb a bátyám született meg, aztán én, 1954-ben. Apám belső ellenőr volt építőipari cégeknél, de annál sokkal fontosabb, hogy munkásőr zászlóaljparancsnok, még fontosabb, hogy rengeteget piált, kártyázott, ami indokolt, lévén háromszor oda-vissza átment rajta a történelem. Amúgy tök jó faszi, a rendszerváltást szerencsére nem élte meg, mert abba belebolondult volna.

Az angyalföldi Kilián gimiben érettségiztem, ma Németh László, aztán a házból egy csaj bevitt a Zrínyi nyomdába kézi szedőnek, az Új Írást, a Valóságot, a Fülest meg a Rakéta regényújságot csináltam lapmettőrként. Pár év után a Magyar Hirdetőhöz kerültem reklámnyomdai előadónak, plakátokat készítettem belföldre, külföldre, aztán az olasz kommunistáknak küldött anyagok is hozzám kerültek, jártam vele a világot, tiszta Amerika. 1979-ben egy híradástechnikai külkercéghez, a Budavoxhoz mentem, mely vállalat látszólag exportált, importált, valójában titkon beszerezte a COCOM-listás technológiát, vagyis lopott Nyugatról. Közben estin elvégeztem a külkerfőiskolát, ekkor már egy másik külkervállalatot, a Monimpexet erősítettem, ahonnét 1985-ben távozni kényszerültem, miután belekötöttem a gazdasági vezetőbe, egy Benyovszky nevű belügyi fedett alezredesbe; egy barom, főelvtársakat hordott inni meg kurvázni Brémába, és egy fejtágítón a pártcsoportban előadta az optimista dumát a csóró adminisztrátoroknak, akik  annyit kerestek, hogy huszadika táján már egymástól kértek kölcsön, bedurrant az agyam, és mondtam, „Miklós, most jöttél haza Németországból, Ferihegyen átsétáltál a VIP-várón, kétbőröndnyi szajrét hoztál be vámmentesen, miközben egy civil, ha eldug tíz dollárt, egy életre elkaszálják, hát mit szövegelsz te nekünk szocialista erkölcsről, sikeres szocializmusról?!”

Utóbb derült ki, hogy a személyügyön még aznap a káderlapom szélére került kézírással, hogy „Lovas elvtárs szocializmusellenes kijelentésekkel bomlasztja a közösségi szellemet, kérem szigorúan megfigyelni”. Három évvel később, egy munkahelyváltásnál a személyzetis kacsintva a kezembe nyomta a dossziémat, hogy „ezt át kéne vinni az új helyedre”; leültem az első sarkon, átlapoztam, bedühödtem, összetéptem, s bevágtam a kukába a paksamétát Benyovszkystól, mindenestül.

*

Parasztszármazásúként ötször annyit kellett bizonyítanom, mint a kádergyerekeknek, tábornok veje, párttitkár fia, sejtheted, kicsodák, emelkedett a karrierje mindnek, mint a rakéta; bántott a dolog, de munkával, tehetséggel kiegyenlítettem a hátrányomat. Felderítő rádiós lettem. A napokban jutott eszembe, hogy jó lenne még az életemben eljutni az amerikaiak müncheni és frankfurti kémközpontjába, megnézni, honnan dolgozott a BND 22-es ügynök. Tudod, miért? Mert kétszer is én mértem be a pasast, tán hatvankilencben, mindjárt kaptam is az ezerötszáz forint jutalmat!

Hülyének nálunk nem termett babér. A RESZ, vagyis a mi rádióelhárító szolgálatunk rendelkezett a legtöbb földerített másodperccel a szocialista tömbben; volt év, hogy míg a komplett minszki orosz csapatnak volt tizenkettő, nekem egymagamnak harmincegy! Négy készülékkel is dolgoztam, míg más eggyel. Denevérfülűnek hívtak, olyat is meghallottam, amit más ember nem… Jaj, hát csoda, hogy ezen is meghatódom?! Na, Ócsa mellett, egy erdőben állt a titkos objektumunk, hajnalban, tiszta időben még Okinavát és Dél-Amerikát is befogtuk. Már akkor rendkívül kifinomult technikával rendelkezett a Cég. Hát még most mik vannak! Fingod nincs róla. Itt megy ez a kis mütyür diktafonod meg ott van mellette a mobilod. Azt hiszed, nem mérik be, és nem akkor hallgatnak le, amikor akarnak?! A sok marhája abban bízik, hogy ha kikapcsolja, biztonságban van, hahaha. Mondok én neked valamit: nemcsak hallanak bennünket, hanem, ha úgy tartja kedvük, távolról ki is törlik, amit felvettél, pupák.

Magyarul beszélek, németül csak értek, muszáj volt lefordítani az ügynöki adásokat; oroszul nem adnak el, arabul se, héberül se. Az angol fonetikai ábécé megvan? Meg? Tényleg? Na, ehhez mit szólsz? „A fürge barna róka átugorja a lusta kutyát.” Hoppá. Csak nézel. Ebben minden betű benne van, tudjál róla. Azért kell az angol fonetikai ábécé, mert a fóniában dolgozó ügynöki adók ebben közlik az ügynöknek szóló egyoldalú rádiótáviratokat. És azt tudod, honnan dolgozik az amerikai hírszerzés központja? Segítek: Athén, Ciprus, Asmara, München, Majna-Frankfurt, kész! És hol gyakorlatoznak kémadókkal az amerikai hadsereg speciális alakulatai, a rangerek? Na, hol? Hát az NDK-hoz közeli Bajorországban. Felkészültebbnek kéne lenned, firkászkám.

Úgy nézz rám, hogy a ’67-es háborúban én derítettem föl az izraeli megszálló hadsereg központi rádióját, PI5 volt a hívójele, titátáti-titi-tititititi. Hogyhogy hogyan mértem be?! Hát Stirlitzet hogyan mérték be? Azt sem tudod? Ilyet! Ültem Ócsán, tele rádió-iránymérőadóval Magyarország, összesen öt darab, plusz Romániában, Bulgáriában, cseheknél szintén egy csomó, koordinációban voltunk, a többi geometria.

A ’68-as csehszlovákiai bevonuláskor én kaptam el az amerikai titkosszolgálat gyorsadóját Sopronban. És mi mértünk be ugyanazon a napon egy amatőr rádióst, aki leadta a világnak, hogy milyen csapatok vonulnak be, szegényt, úgy tudom, likvidálták. És én ügyeltem a ’89. decemberi romániai események idején épp úgy, mint a páneurópai pikniknél, gondolhatod, hogy nem véletlen, benne voltam a legjobb háromban.

Legalább azzal tisztában vagy, hogy a titkosszolgálatok között békeidőben is óriási harc dúl? A rangsor megvan? Első a Moszad, utána a KGB, a CIA, majd az MI5 és az MI6. A francia és a többi sehol sincsen. Hallottad, hogy megölték most azt az iráni titkosszolgálati tábornokot? Az USA vállalta magára, de nem lennék meglepve, ha a zsidók intézték volna, ebben is ők a legjobbak, csak okosabban adja ki magát, ha úgy van előadva, hogy a világ csendőre, vagyis Amerika a tettes. Minden művelet lelke a kiértékelés, a hasznos információk elválasztása a haszontalanoktól, a lényeges felismerése a lényegtelenek tengerében, ebben voltam és vagyok én kiváló. Bin Ladent vajon miért olyan sok idő után találták meg? Mert nem a legjobbak foglalkoztak az üggyel. De amint az amerikaiak visszavettek a nagyképűségből, és azokra bízták a feladatot, akik értenek hozzá, megcsípték.

*

A Monimpex utáni fél évben sokfelé megfordultam, mígnem olvastam, hogy a Magyar Távirati Iroda gyakornokot keres. Ott álltam harminckét évesen két gyerekkel, üres zsebbel, tennem kellett valamit. Azzal mentem be az MTI-be, hogy a helyesírásom rendben, de újságot sose írtam, beszélek nyelvet, viszont párszor kirúgtak külkercégekből. Mondták, micsoda jó ajánlólevél. Csupa lezser gyerekből állt a főnökség, reformkomcsik, ráadásul alig léptem ki az ajtón, a csajok rohantak Gyulai István főszerkesztőhöz, hogy ezt a pasit akkor is tessék fölvenni, ha netán tök hülye; állítólag jóképű gyerek voltam, nem úgy leromolva, mint most. A világgazdaság rovatnál dolgoztam francia és angol szövegekkel, az előbbi még csak-csak, de az angolom a béka segge alatt volt, ennek megfelelősen olyanokat fordítottam, hogy az zsírborzalom. Idővel átkerültem a magyar rovathoz, ott lubickoltam. Óriási előnyöm volt, hogy miközben rendelkeztem ismeretekkel, világlátással, nem fékezett semmi félsz, beszarás nélkül megkérdeztem bármit, hiszen soha korábban nem dolgoztam a sajtóban. Utaztam sokat, Lengyelország, Szovjetunió, BAZ-megye, rengeteg riport, imádtam, imádták. A Diósgyőri Gépgyárban, ahol ugye tankokat is gyártottak, betámasztottam a vezérigazgatónak, hogy a nyugati sajtó szerint minőségi problémák adódtak a vonagolt csövek készítése során, és „ez mégis hogy is van, igazgató elvtárs?”. Azt válaszolta vörös fejjel, hogy még a kérdés is államtitoknak minősül. Fenyegetett, letartóztattat, én meg kiröhögtem, hogy remek riportot írok majd ebből is, abból is. Teljesen elképedt, nyomban felhívta a megyei párttitkárt, aki akkor épp Grósz Károly volt, az meg leszúrta, hogy „igazgató elvtárs, most léptünk a nyitás politikájának útjára, tessék teljes körűen tájékoztatni az újságíró elvtársat”. Kezdtek demokráciát játszani, de azért ne hatódj meg, ez csupán annyit jelentett, hogy „válaszolj készségesen valami baromságot a rohadt firkásznak, aztán rúgd ki a picsába”.

Lovas Zoltán. Fotó: Mohos Márton / 24.hu

1988-ban kikért a Magyar Hírlap, örömmel mentem, Bossányi Kati lett a főnököm, sokat vitáztunk, ugyanis hitt a demokratikus szocializmus nevű baromságban. Mondtam, kompromisszumkész vagyok, engem kilencszer lehet cenzúrázni, de a tizediknél felállok. Rengeteget írtam, volt hónap, amikor százharminchat flekknyi szövegem jelent meg, a norma négyszerese, csupa vivőanyag, interjú, riport, vélemény, speciel ’88-’89-ben volt is miről cikkezni; plusz neveltem a kollégákat, mert dunsztjuk nem volt a való világról.

Megjelentem minden politikai eseményen, belekeveredtem ellenzéki szervezkedésekbe. Progresszív, balos pasiként láttam, a rendszer gazdaságilag és morálisan is az utolsókat rúgja, mondogattam, hogy nem üzemképes az ügy, nyitni kell, új értékek kellenek, újra kell gombolni a mellényt. A vértelen váltásban nem hittem, azt gondoltam, új ’56 és új elbukás és új megtorlás kell a továbblépéshez, de a változás feltartóztathatatlan.

A Zrínyi óta voltam tagja az MSZMP-nek, hittem a rendszerben, nyomdászként, angyalföldiként nem is lehetett nem hinni, de jöttek sorra a negatív élmények, s ’87 februárjában visszaadtam a tagkönyvemet. Megjelent nálam egy háromfős delegáció, hogy mi a bajom, mire elmondtam: Csernobil rettenete megmagyarázhatatlan, megmutatkozik benne a rendszer életveszélyes slendriánsága, a bős-nagymarosi tájrombolás maga az értelmetlen, fölháborító idiotizmus, ráadásul a gazdaság összeomlóban, az életszínvonal kivédhetetlen esése aláássa a társadalmi bizalmat. Annyi volt az ellenérv, hogy „problémád lehet neked ebből”. Azzal búcsúztam, hogy nem lehet közöm olyan szervezethez, melyben arról szól a pártgyűlés, hogy takarékoskodjunk a vécépapírral, de azért szóljanak, ha csinálnak egy jó kis tökös szocdempártot, megfontolom a belépést, csá. Nem volt retorzió.

*

’75-ben felvettek a rendőrtisztire, nappalira, addigra túlestem pár agymosáson, marxista-leninista szakosítón, untam mocskosul, de csinálni kellett. Amint meglett a diplomám, visszakerültem a Céghez, a művészeti alosztályra. Fontos feladat. A párt akarata ellenében semmi nem történhetett az országban, a politika a társadalom minden szegletéről, így a művészetről is átfogó képpel kívánt rendelkezni. Kétszázötven objektum tartozott hozzánk, ebből harminchét volt az enyém a Kórusok Országos Tanácsától kezdve az Országos Rendezvényirodán, a Nemzetközi Koncertigazgatóságon és a Hanglemezgyártó Vállalaton át a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalatig. A nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező szervezetekre kiemelt figyelmet fordítottunk, ezeknél esztétát helyeztünk el vezető beosztásban. Hogyhogy milyen esztétát? Szedd össze magad! Esztéta, vagyis szt-tiszt: szigorúan titkos tiszt. Objektumvédelmi munkát csináltam, az ideológiai diverzió káros hatásaitól kellett megvédenem művészeinket, a szakpolitikai munkát segítettem pártpolitikai eszközökkel, ahogy azt előírta kábé száz BM-parancs.

Hamar megtanultam, hogy a művészt egy érdekli: a szerep. Mindent, bármit, akármit megtesz érte. A kalácspénzt külföldön keresték meg, amihez kellett útlevél, vízum. És ki tudta ezeket elintézni? Na, ki? Hát én. Cserébe indulás előtt mindig közöltem, hogy most éppen ez érdekelne, meg az érdekelne odakintről. Kiutaztak, felléptek, megkapták a sztárgázsit, hazajöttek, beszélgettünk, ment minden, mint a karikacsapás.

A vezető művészekre büszke volt a kommunista rendszer, közös kultúrkincsünkként kezelte őket, alapcél volt, hogy a fellépések után egy se maradjon kint Nyugaton, ennek eszköze volt a beszervezés mellett a sok apró szívesség. A legnagyobb énekesnőnket azzal hoztam haza, hogy elintéztem neki egy konzuli útlevelet! A legnagyobbnak! Látod, megint könnyezem… És aztán oda ment és akkor, ahová és amikor akart, és azt hozott be vámmentesen, amit az úri kedve diktált. Személyesen gondoskodtam mindenről. Személyesen!

Tettem extra szívességeket is. Miért ne? Szeretem, ha a munkakapcsolat is emberi. Az egyik jött haza, Ferihegyen a zöld kaput választotta, kiemelték, lebukott schillingekkel, útlevél bevonva, pénz lefoglalva. Elpanaszolta, én pedig visszaszereztem nemcsak a passzportot, hanem a pénzt is, az utolsó fillérig, és visszaadtam neki, mondta is a kollégám, micsoda egy marha vagyok, a valutát simán lenyelhetném. Azt hiszed, nehéz volt elintézni a dolgokat? Persze, hogy azt hiszed. Mert nem tudod, hogy a FEP, vagyis a Ferihegyi Ellenőrző Pont a kémelhárításé volt, és a vezetője, egy nő, megőrült az operáért. Szerinted kitől kapott ingyenjegyeket? Kapiskálod?

Közúton sem volt határgond. Mondja az egyik énekes, hogy „Jóska, mennék Bécsbe és Bernbe fellépni, aztán vásárolok, és nem akarnék várni hazafelé”. Semmi probléma. Kapott egy nyolcszázast! Van fogalmad, mi az a nyolcszázas, újságírókám?! Persze, hogy nincs, olyan naivak meg felkészületlenek vagytok, hogy csak na, máskor ide ne gyere így nekem! A nyolcszázas olyan, hogy a határőr csak rápillanthat, a vámos meg szalutál a zöld kapunál. Így kell szót érteni a művészekkel! Érted már?

A cirkusz és varieténél személyzeti igazgatónak hívták az emberemet, máshol meg gazdasági igazgatónak, mindegy, a lényeg, hogy igazi cirkuszművész volt az illető, olyannyira, hogy cirkuszkocsiban született, hat nyelven beszélt anyanyelvi szinten! Tudod te, milyen értékes az ilyen hálózati személy?! Amikor elintéztem neki egy kétéves szerződést, úgy örült, mint majom a tökének. A hírszerzés emberével eligazítottuk, hogy „rendesen viselkedjél, nehogy megbukjál”, de persze megbukott, tán 1988-ban lekapcsolta az angol titkosszolgálat, föl kellett tennem tiltóra.

Akit igazán kedveltem, azt figyelmeztettem is, hogy például nem kéne olyan férfivécékbe járnia… meleg volt, érted? Egy főrendező meg időnként társaságban is szidta a pártot, félrehívtam, közöltem, „nincs baj, de a vicceidet kicsit fogd vissza, mert lesz baj, na, ugyanígy mehetsz tovább”. Az operaházi emberemmel együtt hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, még én szóltam rá, hogy „halkabban, baszd meg, még kihallatszik”. Egy gyönyörű művésznőnek pedig barátilag jeleztem, hogy nem kéne összeszűrni a levet egy bizonyos pasival, aki bizony hírszerzőgyanús volt számunkra. A nőt nem ismertem személyesen, a leghíresebb magyar férfiénekest kértem, hogy hozzon vele össze; mielőtt beeresztett a nő öltözőjébe, beszólt, hogy „hoztam neked egy jóképű, keményfaszú gyereket”, aztán bementem, hálás volt a művésznő.

Melyik volt a legfurább kérés? Egy kétszeres kiváló művészünk lakásán lefoglalták a Mein Kampf eredeti példányát. Valamiért nagyon a szívéhez nőtt az a könyv, hát visszaszereztem neki. Szorongatta a kezem, hogy mennyire köszöni, javasoltam, eztán ne olyan helyre tegye ki, ahol látszódik. Ilyen emberek voltak, istenem!

Szerettek, elismertek a művészek. Hofi kérdezte a bemutatók elején, hogy „na, itt vannak már a Józsik, kezdhetünk?”. Ha nem tudnád, művészeti vonalon hárman is Józsi keresztnevűek voltunk, vicces.

Törődtünk a fiatalokkal is. Zalaegerszegen gyakran tanulmányozták az előfelvételiseket beszervezési célból. Sokaknál célt értek, emlékszem, volt köztük egy érzékeny művész, aki kiborult, marcangolta a lelkiismeret, tépkedte magát, félő volt, hogy öngyilkos lesz, szerencsére a beszervezőkben volt felelősségérzet, visszamentek hozzá, és kizárták, vagyis ott előtte tépték össze a papírokat. Kényes időszak a beszervezés utáni pár nap, olyankor még azt is figyelni kell, mit tesz az illető a vécén. Az a leghatékonyabb, ha fiatalon, egyetemistaként szervezzük be az embert, aztán tizenöt-húsz év múlva, amikor pozícióba kerül, lehet menni, hogy „ne haragudjon, nem emlékszik ránk? valamikor találkoztunk, aláírt nekünk”, és meg is van fogva, kész, így csinálja mindenki, még az angolok is.

Ne gondold, hogy agyonkerestük magunkat. Amikor a Jurtában beépítettük a technikát, plusz beszerveztünk egy palit, öten kaptunk összesen tizenötezer forintot, az fejenként háromezer. Csakhogy művelet közben elvitték a kocsimat, mert rossz helyen parkoltam, s miután kifizettem mindent, maradt háromszáztíz forintom a jutalomból, elég bosszantó. Ráadásul nehéz titkok terhét rakták ránk az öregek. Ünnepeken szittyóztak, és meséltek a régi dolgokról, objektumokat összekötő rejtett alagutakról, titkos ÁVH-s kihallgató folyosóról a Duna alatt, ahonnét az ipsék, miután ledarálták őket, rögtön mehettek is halat etetni. Még szerencse, hogy ezeket én nem láttam, csak hallottam róluk, szerintem időben befalazták mindet, mármint az alagutakat.

*

Az újságírás és a közélet, a politika közti határt az 1986-os Bős-Nagymaros tüntetésnél léptem át: Varga Jánossal az élen Visegrádtól Esztergomig gyalogoltunk, Duna-körös jelvénnyel a hajtókákon; motoros rendőrök jöttek mellettünk, s lökdöstek be minket az árokba, egyéb retorzió nem történt.

Fotó: TM / Fortepan

Végigkísértem több párt születését, az SZDSZ alapításánál konkrétan ott is voltam a Jurta Színházban, nemcsak azért, mert küldtek a laptól, hanem mert érdekelt, de egyikbe sem akartam belépni; komoly szkepszis alakult ki bennem úgy általában a pártosdival kapcsolatban: amikor mindenki ujjongott, az én fejemben az járt, hogy nem tudni, kiből mi lesz, ha a hatalom közelébe kerül.

A fideszesekkel különösen sokat mozogtam, rengeteget nyilatkoztak nekem a Hírlap alternatív sarkában, mondhattak, amit akartak, hagytam, más kérdés, hogy a szerkesztőm néha belenyúlt, így jött össze egyébként a magamnak engedélyezett tíz cenzúrából kilenc. Hatalmas közös dobás volt a ’89. augusztusi prágai bikaborjas sztori: a mi ’68-as bevonulásunk évfordulóján Kőszeg Ferenc, Pesty Laci, Mécs Móni, Wachsler Tomi, Deutsch Tamás, Kerényi Gyuri meg még úgy tíz srác kiautózott tüntetni a csehszlovák fővárosba, mentem velük tudósítani egész konkrétan augusztus 23-án. A csapat egy részét én vittem a Magyar Hírlap szolgálati Moszkvicsával; Parassapuszta felé kerültünk, mert fülesem volt, hogy akik a legrövidebb úton, Győr felé próbálkoznak, azokat visszafordítják a csehszlovákok. Szépen bejutottunk, este a Vencel téren találkoztunk a többiekkel, de ezek annyira hülyék voltak, hogy szállás és pénz nélkül indultak forradalmat csinálni, zsírhülyék, komolyan mondom, az első éjszaka a földön aludtunk a városhatárban. Az volt a mázlijuk, hogy a hírlapos ellátmányomból tudtam venni kaját a kompániának, másnapra pedig a Kőszeg szerzett szállást üldözött cseh ellenzékieknél, akikből később amúgy miniszterek lettek. Tanakodtak, mit is kéne csinálni, mert koncepció az nem volt, mondtam, csináljatok tacepaót, írjunk rá csehül olyanokat, hogy „mi virággal jöttünk, nem tankkal”. Örültek, a Kőszeg szerzett tolmácsot, a Wachsler és a Deutsch meg pemzlikkel festette a dumát. Kigyalogoltunk a Václavské náměstíre, én kicsit lemaradtam, hiszen elvileg nem tüntetni, hanem tudósítani érkeztem. Kőszeg se sietett, tudta, vadásznak rá a csehek, hiszen annak idején aláírta a Charta ’77-et. Amikor beindult a tüntetés, Pestyék nekiálltak forgatni. Csakhogy a társaság felét, Deutschot, Kerényit, Lacit és tán még négyet rögtön begyűjtöttek a fakabátok, a többiek menekülőre fogták. Én Wachslerrel és Mécs Mónival meg még egy-két taggal beugrottam a Moszkvicsba, egy másik autóba további néhány arc, ennyien lógtunk meg, és pörköltünk hazafelé, mint az állat, remélve, átlépjük a határt, mielőtt a helyi titkosszolgák leadják a drótot; át is suttyantunk, mögöttünk csapódtak a sorompók.

Már magyar földön, az autóban hallgattuk a Kossuthon, hogy a cseh belügyi szervek lefogtak magyar provokátorokat, és háborogtam, hogy minket ekéznek, miközben Magyarország helyett álltunk ki az igazság mellett; az lett a vége, hogy rábeszéltem a társaságot, hogy Pestre érve azon nyomban üljünk ki tiltakozásul a csehszlovák nagykövetség elé, s követeljük rabosított barátaink szabadon bocsátását.

Engem jelöltek ki szóvivőnek, ezért én úgy sztrájkoltam, hogy ettem, hiszen valakinek észnél kellett lennie. Először is tantuszos telefonon felhívtam a külügyet, kértem a külügyi államtitkárt, Kovács Lászlót, kapcsolták, ismertem újságíróként, vázoltam a helyzetet, s azzal zártam, hogy „miniszter elvtárs, bassza meg, mégse járja ez a dolog, tessék eljárni”; azt felelte, „rendben, értettem”. Este bementem a tévéhíradóba, a képernyőn keresztül próbáltam leállítani a bolondokat, akikről hallottam, hogy készülődnek Prágába bunyózni. És vissza a követség elé. Első éjjel arra riadtam, hogy azt sziszegik fölülünk ismeretlenek, hogy ők munkásőrök, és jól szétrúgják a fasiszta fejünket; csukott szemmel, mozdulatlanul feküdtem tovább, és imádkoztam, hogy inkább ne rúgjanak, és nem is rúgtak. Eleinte a rendőrök is ellenszenveztek velünk, féken tartani jöttek bennünket, de két nap után már ott tartottunk, hogy vigyáztak ránk; megneveltük őket, megértették, mit akarunk.

Kínos volt a követségnek a tüntetés, utólag tudtam meg, komolyan szóba került, hogy közénk lőnek, de végül a tárgyalás mellett döntöttek. A Svejk kocsmában ültünk le, azt mondtam Deutschékra, hogy ezek gyerekek, nem tudják, mit csináltak, az egészet én találtam ki, én szerveztem, én finanszíroztam, vagyis én vagyok az egyetlen bűnös, tessék őket hazaengedni, és szent a béke. Mire rendes bírósági tárgyalást követően szépen kidobták őket az országból, s jöhettek haza megdicsőülni.

*

Ahogy teltek az évek, egyre kevésbé szerettem hálózati személyekkel foglalkozni. Miért, miért? Mert sokakat tettek földönfutóvá, hogy úgy mondjam, amiért szégyellem magam a mai napig; itt is bocsánatot kérek mindazoktól, akiket beszerveztem, de ötvenszer, sőt százszor annyi személyt tudnék mondani, akinek operatív úton segítettem.

1987-ben a következőt írtam a tábornokomnak, tudom bizonyítani, megvan a dossziémban: „Vitézlő harcos nem lehetek, ellenséget nem találtam se a színház, se a zeneművészet területén, belefáradtam ebbe a munkába, kérem az operatív területről az elbocsátásomat.”

Négy személyt kellett beszerveznem, hogy elengedjenek. Sorolom. Az első: az Operaház egyik nézőtéri felügyelője, se kölyke, se verebe, még a lakására is rácsaptunk, a Nagymező utcában van, szép helyen. Az akkori szt-tisztünk, aki a lakásokkal foglalkozott, az tette rá a kezét, a cég szépen felújította, aztán vagy T-lakás lett, vagyis titkos találkozóhelyeknek otthont adó ingatlan, vagy kiutalták valamelyik közeli kollégának, nem tudom. A második: a Jurta Színház munkatársa. Oda nagyon be akartunk épülni, mert ellenzékiek gyakran megfordultak arrafelé. Simán ment a dolog, van egy fotóm, amin az emberem már a beszervezése után tartotta egy ellenzékinek azt a mikrofont, amibe előtte beépítettük a mi agyunkat, ami egészen 1990 márciusáig szolgált minket. A harmadik: egy zeneszerző, zenetudós. A negyedik: egy operaházi balettos. 1988-ra mind megvolt, és szépen el is engedtek az elhárítástól. Kivételes hozzáállás, hogy aztán nem ellenségként tekintettek rám.

Utoljára találkoztam még a beszervezetteimmel, és mindnek elmondtam, „ha nagyon nem akarod csinálni, ne csináld, költözz el, mert ha nem dolgozol, előbb-utóbb úgyis kizárnak”.

Állandó ügyeletes szolgálatra vezényeltek a Néphadsereg utcai központba, ahol folyamatosan olvastam a jelentéseket, köztük az Ellenzéki Kerekasztal belső megbeszéléseiről készült dokumentumokat, amiket persze megkaptak az MSZMP vezetői is. Valamelyik este egy kollégával néztük a híradóban az ellenzékiek és a kommunistákat képviselő Fejti György tárgyalásáról szóló tudósítást, amikor Fejtire mutatva felkiált a munkatársam: „Nézd már, ez a marha szó szerint felmondja, amit leírtam nekik!” Történelmi időket éltünk.

*

A Prága utáni első munkám egy interjú Orbán Viktorral arról, hogy a Fidesz nem akarja Pozsgay Imrét köztársasági elnöknek, mert az eltorzítaná a rendszerváltást, tök igaza volt; megírtam, leadtam, hív a főszerkesztő, Tábori elvtárs, hogy bocs, de ezt nem adja le. Mivel ez volt a tizedik cenzúrám, megköszöntem az együttműködést, leszámoltam a munkaügyi osztályon, és a zsebemben háromezer-nyolcszáz forinttal kiléptem a redakció kapuján. 1989 októberében járunk, épp lezárult a Nemzeti Kerekasztal tárgyalás, amit végigtudósítottam, és az járt a fejemben, hogy ezek a politikusok mindent végigvettek, kivéve a gazdasági átalakulást, sumák, mind azt gondolta, hogy majd ő nyúlja le a közvagyont. Sétáltam az utcán, hogy most aztán mi a túrót fogok csinálni. Mázli, hogy szembejött Pesty Laci, és elkezdtem dolgozni neki, illetve a Fekete Doboznak.

A kamerát más kezelte, én csak szerveztem, kérdeztem, s figyeltem, hogy mindenhová biztonságosan bemenjünk, onnan biztonságosan kijöjjünk, és közte csináljuk meg nagyjából, amit elterveztünk. Októbertől márciusig rengeteg húzóanyagot készítettem a Dobozzal. Háromszor jártunk Örményországban, egyszer Hegyi-Karabahba is átmerészkedtünk. Megfordultunk Moszkvában, párszor az NDK-ban, Romániában, és egy kamion rakterében megbújva ismét belógtunk Csehszlovákiába.

Mázli, hogy ingyen laktam egy csajnál, mert csóró voltam, de egyszer azért beesett egy komolyabb összeg, nyolcvanezer forint, ketten kaptuk Pesty Lacival a Balótól, miután a köztévé Lapzártában lement egy anyagunk a Dunagate-ről. Nyolc stósz pénz, nyolcszor tízezer százasokban; bementünk a pasaréti stúdióba, letéptük a papírgyűrűket, földobtuk a levegőbe a stekszet, és aláültünk röhögni.

Iszonyú sűrű időszak volt, a dobozozás mellett megalapítottam és beindítottam a Magyar Narancs hetilapot, aminek a nevét is én találtam ki; jöttek mindenféle ötletek, Papírsárkány, Papírtigris, Hajtűkanyar, Evolúció, Revolúció, tököm tudja, én meg épp akkor láttam zárt körű vetítésen a Tanút, s mondtam, legyen Magyar Narancs, már csak gúnyból is a fórumosok meg a többi kacagányos álszent magyarkodásaira. Tömeglapot akartam, olyat, mint a Magyar Ifjúság, azzal a különbséggel, hogy amit mi írunk, igaz.

1989 decemberétől a Fidesz országos sajtófőnöke is lettem, és vittem a két választási forduló közöttig. Plusz Bozóki András és Hertel Robi társaságában tagja voltam a párt kreatív csapatának, együtt agyaltuk ki, hogy legyen a narancs a Fidesz szimbóluma, merthogy az olyan radikális, liberális és alternatív, és ezeket a szerepeket be is azonosítottuk Orbánnal, Fodorral és Deutsch-csal.

A Dunagate-be lényegében Erdély miatt csöppentem. Sokat jártam ki, magánemberként vittem ki adományba élelmiszert, gyógyszert, óvszert, amit csak tudtam, újságíróként többször tudósítottam onnan, köztük a ’88. novemberi brassói tüntetésről, így aztán ismertem, aki számított, magát Tőkés Lászlót is. A romániai forradalom kellős közepén, 1989. december 22-én azzal küldött ki engem és Németh Zsolt későbbi külügyi államtitkárt Erdélybe a Fidesz, hogy találjuk meg az akkor már napok óta elérhetetlen Tőkést. Nem volt kocsink, az utcáról szedtünk össze egy Fidesz-aktivistát meg az ő mustárszínű Skodáját az akcióhoz. Még aznap kiértünk Temesvárra a püspök fivéréhez, Andráshoz, őt is ismertük, megbízott bennünk, és vele kiegészülve hajnalban elindultunk Menyőre, ahová, mint kiderült, áttelepítette Lacit a román hatóság. Bezörgettünk, semmi, megint zörgetünk, megint semmi, mire a tesó bekiabált, hogy „én vagyok az, az András, gyere már ki, ne légy ilyen beszari!”. Erre kidugta orrát, hogy „és a szekusok?”. Na, azok nem voltak sehol. Tőkés Laci jó figura volt, emberi, aranyos, rögtön kérdezte, van-e cigim, véletlenül volt nálam egy karton arany Marlboro, mondtam, „nesze, vigyed, cserébe szerezz valami rendes kaját”; rengeteg virslit főzött meg, jól bezabáltunk, aztán nyilatkozott a kameránknak, hogy „éljen a forradalom, szeressétek egymást, emberek”, és indult Bukarestbe forradalmat csinálni.

Mi meg húztunk haza a felvétellel, nem volt tréfa, csomó ellenőrzőpont, ha nincs velünk Tőkés András, aki perfektül beszélt románul, nem jutunk messzire, Kolozsvárnál így is részeg románok husánggal estek a kocsinknak, Vajdahunyadnál pedig effektív lőttek ránk, előttünk fél órával nyírtak ki egy segélyszállító magyart. Azért csak elértük a határt, Vásárosnaménynél jöttünk át, be az első kapitányságra, a mustáros skodás kifeküdt, azóta sem hallottam róla, mi be egy rendőr Zsiguliba, szirénázva hoztak bennünket Pestig. Felfoghatatlan értékkel bírt a film, az, hogy megvan Tőkés, olyan volt, mintha Petőfit találtad volna meg Segesvár után, élve. Még úgy is, hogy sajnos szinkronhibás volt a felvétel, és csak egy rövid szakasz maradt használható. A tévéfőnök Horváth Ádámnak tetszett, betette a híradóba, és kérte, előtte valamelyikünk mondja el két percben a magyar népnek, hogy mi a tosz folyik odakint. Németh Zsolttal feldobtunk egy kétforintost, isten bizony így történt, én nyertem, beültem, elmondtam, és az okosságom végére odabiggyesztettem, hogy másnap, vagyis december 24-én éjfélre, aki tud, jöjjön a Hősök terére, ökumenikus misére a romániai forradalom áldozataiért.

Tőkés László. Fotó:Szalay Zoltán / Fortepan

Maradt pár óránk kitalálni, mi is legyen a téren. Arra jutottunk az emlegetett kreatív teammel, hogy kivetítjük Tőkés fotóját a filmünkből, valaki elmondja szépen, mi történt, a végén meggyújtunk egy a menyői ház kerítéséből letört faszilánkot, és mint a Moszfilm elején az a figura, Németh Zsolttal föltartjuk a forradalom lángját. Gagyi ötlet, kicsit röstelltem is magam miatta, viszont elsöprő hatása volt, és bizony ott mászott fel az addig csupán két százalékra mért Fidesz a politika nagyszínpadára.

A mise éjfélkor kezdődött, előtte a műsor tán este nyolctól, de már jóval korábban kimentem. Néztem, ahogy ácsolják az emelvényt, amikor odalépett hozzám Roszík Gábor gödöllői lelkész, aki fideszes is volt meg MDF-es is, akkoriban ott mocorgott körülöttünk, kicsit zavart, mit érdeklődik állandóan; na, és azt mondta, hogy „te, Zoli, van itt egy ipse, valami belügyi főtiszt, beszélne egy feketedobozossal”. Jószerivel csak én voltam itthon, mert Pesty Laci meg a többiek kimentek Romániába; dög fáradt voltam, anyám várt karácsonyi menüvel, tessék engem békén hagyni, de persze mondtam a Rosziknak, hogy szervezze meg a találkozót. Roszik el, kisvártatva vissza, hogy az éjféli mise után sétálgassak az Állatkerti körúton. Így is tettem, Negyed kettő volt, vagy negyed három, mindenesetre kurva hideg, nyúlós, ködös idő, sárgán világítottak a lámpák, minden olyan sejtelmes, vacogtam a vékony kabátkámban, sétáltam, mellettem a barátnőm, Patthy Anna, rágta a fülem, hogy menjünk haza, nem látott napok óta, mi a szart keresünk az éjszakában. Megfordult a fejemben, hogy hagyjuk az egészet, lehet, szimpla szívatás, amikor is

a bokorból ténylegesen előbukkant egy borostás, usánkás fickó, mondom, úristen, egy hülyét szabadított rám a Roszik, de ez az alak megmutatta az igazolványát és egész meggyőzően beszélt; azért annyit csak megkérdeztem, miért néz ki ilyen hülyén, azt felelte, az álcázás miatt. Mondta, miféle disznóságok történnek: a négy igenes népszavazás és a Nemzeti Kerekasztal megegyezései ellenére a komcsik megfigyelik a Fideszt és az SZDSZ-t, bár, furcsa módon, és röhögött, az MDF-et nem annyira, ráadásul darálják le a titkosszolgálati jelentéseket, hogy eltüntessék az elmúlt évtizedek mocskát.

Megdumáltuk, hogy másnap bevisz a munkahelyére, épp ő az ügyeletes, és karácsony lévén rajtunk kívül egy lélek nem lesz a házban.

Inkább hittem neki, mint nem, hiszen annyi, korábban elképzelhetetlen furcsaság történt a megelőző hónapokban! Ki hitte volna, hogy az NDK-ban, Kelet-Berlin határán úgy motoznak minket mikrofilm után kutatva Pestyvel egy deszkalap két oldalán, hogy közben nem összeszarjuk magunkat, hanem röhögünk, hogy „te, ezek buzik, neked is a töködet fogdossák?!”. Azt se nagyon hittem volna el, hogy úgy maradunk le a berlini fal lebontásáról, hogy valami ócska berlini szállóban egy procc német pincércsaj sértettségből csak egy óra várakozás után hozza ki a kajánkat, amiben annyira elfáradunk, hogy beájulunk az ágyunkba, s mire magunkhoz térünk, el van bontva a fal. És az, hogy gond nélkül lebaszhattam a magyar külügyminisztert?! És hogy én találom meg egy román falucskában a forradalomba induló Tőkés Lászlót?! Ezek közül melyik nem szürreális? Szóval simán belefért, hogy Végvári igazat mond. Meg az is, hogy csőbe húz.

*

Na, vajon miért a Roszíknak szóltam? Hát mert ő volt ott a kezem ügyében. Ha a Tökös Laci lett volna a kezem ügyében, akkor neki szólok. Hogyhogy ki az a Tökös?! Tőkés. A Tőkés Laci. De hát a Roszík volt kéznél, így az ő nevét írtam be a történelembe. Sejtettem, hogy ha már pap az illető, akkor nem köcsög, nem fecseg, tud titkot tartani.

Roszik Gábor

Éjfélkor kezdődött az istentisztelet, de én már este hatkor megérkeztem, fejemen csúcsos kucsmával, amit kilenckor orosz bundasapkára váltottam, tízkor pedig hosszú, világos ballonkabátot húztam a felöltőmre. Nem volt tréfadolog, álcáznom kellett magam, az ilyen események előtt mindig kiadták nekünk, hogy csak az jelenhet meg, akit szolgálatba vezényeltek; korábban, a Nagy Imre újratemetésén kis híján lebuktam, arra is kimentem, és kiszúrt az egyik kukkos, másnap jött be hozzám lobogtatva a rólam készült lesifotót, hogy „hohohó, megyek operába! mit ér ez meg neked, Végvárikám?”, mondtam, „mennél inkább cirkuszba, az olcsóbb lenne”. Na, de visszatérve a december 23-ára: ott én magánemberként odaadtam az utolsó vagyonomat, csináltak valami gyűjtést, ami pénzt találtam magamnál, öntöttem bele a perselybe. A sokadik ellenzéki esemény volt ez, amin megjelentem, a napi jelentésekből tudtam, mikor és hová szerveznek ilyet, próbáltam felvenni valakivel a kapcsolatot, egyszer szinte már megérintettem az MDF-es Csengey Dénest, de mindig megzavartak. A Hősök terén viszont eljött az én időm. Figyeltem a Cég mozgását, lestem Roszíkot, és a megfelelő pillanatban azzal léptem hozzá, hogy „állambiztonsági főtiszt vagyok”, és elmondtam, micsoda horderejű dokumentumokat szeretnék átadni az ellenzéknek, és hogy kérek másnapra egy kamerás embert, akit beviszek a Céghez. Abban maradtunk, hogy az illető kamerás a Hősök terei rendezvény után sétáljon az Állatkerti körúton, és várja, míg megszólítom.

Ott dekkoltam a sötétben, láttam, amikor a kukkós kollégák távoznak. Lovasék kétszer haladtak el előttem, a harmadiknál szóltam, nehogy azt higgyék, hogy beugratás. Szegény Lovas úgy fázott, mint a szar. Hát még én! Rajtam még az övénél is vékonyabb kabát volt. Szűk negyedóra kellett arra, hogy kiképezzem, mire vigyázzon. Mindent közöltem, mégis megszegte, amire kioktattam, mert egy link, mint az újságírók: egyebek mellett mondtam neki, hogy senkivel nem beszélhet telefonon, mire reggel mi volt az első dolga? Felhívta a Kőszeg Ferencet, mert lusta volt elmenni hozzá. Utóbb ennek alapján eredtek a nyomomba. Kis híja, hogy nem történt tragédia.

*

Ma sem egyértelmű számomra, hogy Végvári fontos ember volt az apparátusban, vagy csak egy komolytalan, félreállított fasz, olyan, akit közel ötvenévesen is lehet szívatni, aki beosztható karácsonykor ügyelni; az biztos, hogy kulturális elhárítóként bejárt kiadókhoz, lemezkiadókhoz, és elhemzsegett a tégláival. Abban maradtunk, úgy fogjuk hívni, hogy Jób. Sosem jössz rá, miért. Rövidítés: Józsi bácsi. Ez aztán konspiráció, mi? Fincsi mozgalmi név. Mindenesetre megegyeztünk a haditervben.

Hajnali ötre értem anyámhoz, eldőltem, a csajom kiborult, aludtam pár órát, tízkor keltem, le az utcai fülkéhez, mert telefon nem volt otthon, hívtam a belügyet a megadott számon, kértem Végvári őrnagyot, kapcsolták, mondom, „Józsi bácsi, az unokaöcséd vagyok, megjöttünk Mátészalkáról, hoztuk a disznótorost meg a bort”, mondta, „gyertek nyugodtan”. Csakhogy nem volt kamerám, mindet kivitték Laciék Romániába, de eszembe jutott, hogy a Hírlapnál taxizott nekünk egy srác, a Gál Zoli, aki maszekban csinálgatott home videókat. Felhívtam a csávót, és virágnyelven közöltem, kéne nekem egy kamera s hozzá a kamerás is… Ja, nem! Először a Kőszeget hívtam, hogy segítsen már ki, mire azt habogta, hogy ezt a vonalat lehallgatják, és ugyan van neki kamerája, de nem tartja szerencsésnek most kölcsönözni. Utóbb láttam a lehallgatási jegyzőkönyvet, benne, hogy „Lovas Zoltán hívta Kőszeg Ferencet” satöbbi.

Gál Zolival negyed kettőre beszéltük meg a találkozást a Kossuth téren, a Parlamentnél, kábé ott, ahol most a nemzeti fallosz áll. Előtte fölugrottam még anyámhoz, hogy egy-két dolgot kölcsönvennék egy filmforgatáshoz, nem árultam el, miről van szó, infarktust kapott volna szegény; a spejzben találtam egy pár kolbászt, két fokhagymafüzért meg egy üres boros demizsont, amit megtöltöttem vízzel, és céklalevet öntöttem rá, úgy nézett ki, mint valami lőre. Már csak a jampiszerkómmal kellett kezdeni valamit, mert a szőrös pofámmal, a hosszú Desperado kabátomban, felemás kesztyűben, felemás sállal, gyerekcsináló sapkában, fekete pulóverben, bő, fekete kordnadrágban, magas szárú, fűzős velúr csizmámban nem úgy festettem, mint egy őstermelő. A kabátot kifordítottam, a hátamat kitömtem, hogy púposnak tűnjek, és adtam a kacskalábút, gondolván, a sántítás eltereli a figyelmet. Már a térre is így mentem, Gál Zoli nem ismert meg, lesett, amikor mellélépve odaszóltam, hogy „én vagyok az, baszki”. Vázoltam, mi a meló, úgy összeszarta magát, nem akart jönni. Azzal győztem meg, hogy bármi van, mindent magamra vállalok. Nyilvánvalóan köztörvényes volt, amit elkövettünk, utóbb katonai bírósági meghallgatásra vittek, amnesztiával úsztuk meg a börtönt.

Szóval oldalamon Zolival bebicegtem a titkosszolgálat Néphadsereg úti központjának portájához, tájszólással lebátyámoztam a kormányőrt, egy huszonéves kölköt, hogy „jöttünk a bátyámho’, a Józsi bácsiho’, Végvári őrnagyho’, hoztunk neki disznótorost”, közben föl és alá tipegtem. Lejött Végvári, majdnem elcseszte az egészet, nem tudta, hogy céklalötty kotyog a demizsonban, mondta a kormányőrnek, „igyál velünk egyet, komám”. Még jó, hogy a gyerek azt felelte, „őrnagy elvtárs, szolgálatban tilos, majd utána”. Mindenesetre, ahogy felértünk a harmadikra, az ügyeletes szobába, első dolgom volt kiönteni az egészet a csapba, nehogy kifelé lestoppoljon a srác.

*

Az akció minden mozzanatát alaposan elterveztem. Két olyan igazolvánnyal érkeztem a kapuhoz, amivel az atyaistent is bevihettem volna. Senki nem tudhatja, hogyan szereztem, te se törődjél vele. Szorított az idő, rengeteg olyan papír gyűlt össze, amiről tudtam, hogy másnap, harmadnap ledarálják. Zsákokban állt az anyag. Háromcolos csövön ömlött folyamatosan a forró víz a darálóba, a túlfelén olyan vastagon jött ki a pépesített papír, mint az elefántszar. Naponta negyven tonna darálmányt vittek el! Kérdeztem a Lovast, hogy „mi érdekel benneteket?”. Azt felelte, hogy „hát, valami friss”. Kérdem, hogy „de pontosan mi, te, pupák, december huszonkettő és huszonhárom elég friss?!”. Bólintott. Nem beszéltünk, mindent leírtunk, elmutogattunk. Jeleztem, hogy azt csináljátok, amit mondok, ha lehasalok, ti is hasaltok, este majd kimosod a ruhádat, firkász. Merthogy, bár minden riasztót kikapcsoltam, egyet nem értem fel, és ha az megszólal, akkor jön ám a kémelhárító meg a kormányőr, és hatalmas a baj. Bár a riasztó nem kapcsolt be, mégis érkezett a járőr, mire előkaptam a szolgálati fegyveremet, kibiztosítottam, éles volt a helyzet, maga a Horváth tábornok ellenőrzött, eljött az ajtóig, csak hívta valaki, és visszafordult. Elképzelheted, hogy még én is beszartam. Ha belép, és megkérdezi, mit keres itt ez a két bunkó, mit mondok? Akkor nincs mit tenni, le kell lőnöm. De megcsináltuk. A firkászok kameráját újságba tekertem, és másnap reggel, amikor lejárt a szolgálatom, én vittem ki a házból, ami szintén rizikós, hiszen a táskába mindig belenéztek, ám az újságot nem tapogatták meg. Bárcsak lett volna saját felvevőm, akkor megcsinálom magam a filmet, nem kellett volna öt vagy tíz évet odaadni az életemből az izgulás miatt, de hát nem volt kamerám.

 

 

Mondtam Végvárinak, „gyerünk, mutogasd, mid van, virítsd a cuccot”, közben Zoli kibogozta a batyuját, amiben nem kolbász lapult, hanem kamera. Mondta Végvári, hogy a szovjet elvtársak a folyosó túlfelén dolgoznak, ott a katonai hírszerzés, olyannyira, hogy egy függőfolyosón át lehet sétálni a szomszédos Honvédelmi Minisztériumba. Megjegyzem, a beszervezett újságírókat, említhetnék neveket, de inkább nem, mind katonai vonalon vették állományba, mert az védettebb a civil titkosszolgálatoknál, ezért nem buktak meg a rendszerváltás után.

Végvári kipakolt a páncélból, volt még aznap reggeli holmi is, felvettük, és mielőtt a szomszéd szobában folytattuk volna a rögzítést, levitt a pincébe a darálóhoz, fény alig, de azért felvettük a darálékkal teli zsákokat. Aztán vissza föl, forgattunk tovább, amikor kapott egy telefont, hogy az elhárítók riadót rendeltek el, miután úgy értesültek, hogy illegális behatolás készülődik. Végvári kurva ideges lett, mondta, pörögjünk, mert ha jön öt-hat ember, képtelen fogni a helyzetet.

Gál Zoli totál kész lett, egyébként én is. Forgott a gép Zoli remegő kezében, én a földön nyitogattam a dossziékat, odatettem, elvettem, odatettem, elvettem, közben narráltam, mit látunk. Egyszer csak azt mondja az öregúr suttogva, hogy „feküdjetek le, ellenőrzés!”; mondom, „mi van?!”, s hasra vágtuk magunkat, mintha az életünk múlna rajta, speciel, meglehet, tényleg az életünk múlt rajta. A zsebéből előkapott egy pisztolyt, kibiztosította, „ez egy rabicfal, ha be akarnak jönni, átlövök rajta”. Na, nekem ott filmszakadás! Anyám, én nem akarok mártír lenni! És ténylegesen feküdtünk a földön, és ténylegesen jöttek, hallottuk a lépteket, de végül mentek tovább, és az őrnagy visszabiztosította a pisztolyt, elrakta. Forgattunk még kicsit, aztán mondtam, „bocsi, de mi most elmennénk”, s ugyanazzal a kamuval, ahogy bejöttünk, ki is mentünk. Remegtem, hogy odakint várnak bennünket, és jól lefognak, de semmi. Elsántítottam a Kossuth téri metróig, mellettem a Zoli, lent beálltunk a Keleti felé tartó oldalra, és amikor mindkét irányból jött szerelvény, és a túloldalon majdnem csukódott az ajtó, átrohantunk. Ekkor kezdtem elhinni, hogy megúszhatjuk. A Batthyányin szálltunk le, a Csalogány utca előtt beléptünk egy kapu alá, leguggoltunk a kukák mögé, tíz percig lapítottunk, a filmet átvettem Zolitól, közben a kukába dobtam az összes díszletet, kolbászt, fokhagymát, demizsont, utóbb kaptam érte anyámtól rendesen, visszafordítottam a kabátomat, megszabadultam a púpomtól. Először Zoli indult el, én maradtam még, figyeltem, aztán én is nekieredtem, vissza a metróba, sőt vissza a Kossuth térre, föl az Alkotmány utcába, ahol a két nagy gyerekem és az anyjuk, akitől kevéssel előtte váltam el, laktak. Tudtam, nincsenek otthon, családi vendégség, bezártam magam mögött az ajtót, bevánszorogtam a fürdőszobába, és telehánytam a kádat, olyan ideges voltam, komolyan kihánytam a belemet is. Lihegtem kicsit, kimostam a kádat, három órán keresztül feküdtem egy ágyon, mint a hulla, s járt az agyam. Fingom nem volt, mihez kezdjek. Átmentem a Visegrádi utcába ahhoz a csajhoz, aki miatt nyomdász lettem, Simó Sári, azóta meghalt szegény, s közöltem, van itt egy ilyen illegális dolog, amit nem mondanék el, de egyrészt el kéne rejteni néhány filmet, másrészt szükségem volna a lakásra, hogy időnként nyugodtan beszélgethessek néhány emberrel. Aztán átmentem a Kőszeghez, kértem, hogy a Rajkkal nézze meg a filmanyagot, és döntsék el, mit kezdenek vele, mert nekem ennyi pont elég a stirlitzkedésből.

Tényleg nem vagyok hős, de ha már rám talált az ügy, abban a történelmi helyzetben nem lehetett elugrani előle. Irtóztam az egésztől, annyira, hogy eszembe se jutott, hogy kordokumentumot gyártunk, becsületből végigcsináltam, de azóta is távol tartom magam attól a világtól. Így is sokáig az volt az érzésem, hogy figyelnek, amúgy tényleg figyeltek, a metróban távol a síntől várakoztam, s csak akkor léptem a peronra, amikor megállt a szerelvény. Szar volt. Utólag persze kicsit nevetséges is, pláne, hogy látom, ma is ugyanolyan figurák osztják az észt, sőt részben ugyanazok, mint akkoriban, hiszen tele a politika volt III/3-assal; a szervezet ma is él, csak nevet váltott, szolgálja a hatalmat. A titkos tiszt nem vész el, csak átalakul.

*

A december 25-ei akció után maradtam még három hétig a Cégnél, kellett hozzá bátorság, bármikor lebukhattam volna, kerestek, szondáztattak, de csak jártam be szépen, mentettem, amit lehetett, köztük egy csomó, a csoportfőnökségünk által beszervezett személy adatait. Volt egy ünnepség, nem mondom meg, minek kapcsán, rád bízom, hátha tudsz gondolkodni, na, és ott illuminált állapotba kerültek egyes vezetők, és elfelejtették lezárni a páncélt. Nekem kellett ellenőrizni az ajtókon a pecsétes gyurmát, reggel nem írtam be az ügyeleti naplóba, hogy nyitva találtam, inkább szóltam az illetőnek, hogy „egy-null a javamra, jössz eggyel”. Előtte persze egész éjjel nyálaztam, másoltam ki a névsorokat, semmit nem aludtam, úgy mentem haza, mint a kivert pöcs.

 

 

A Kőszeg beszélt is a Rajkkal Sári lakásán, született csomó kérdés, kérés, aztán találkoztam újra a Józsi bácsival, végigvettük a listát. Akkor mesélte az öreg, hogy hosszú ideje gyűjtöget, ugyanis rég jár a fejében, hogy átáll a szabadság oldalára, és van neki elásva egy szögesdróttal körbetekert bőröndje, ami az ő kincsestára, abból hozott papírokat, még katonai lehallgatóállomások koordinátáit is, vagy mi a túrót, az ügyhöz semmi közük, még nekem, laikusnak is nyilvánvaló volt, hogy ez a hazaárulás kategóriája, mondtam is neki, ezeket dugja el azonnal. Kezdtem félteni, igyekeztem vigyázni rá, nem alaptalanul, hiszen miután felfedte magát, henteskampókat dobáltak be a kertjébe.

Az anyag a Fekete Doboznál kötött ki, ők vágták meg a filmet, és csináltak pótforgatást a Józsi bácsival. Kaptam a pofámra a Fideszből, hogy bár nekik dolgoztam, mégis másnak adtam a politikai aranymalacot. Egyszerű az ok: nem néztem ki belőlük, hogy képesek okosan megbirkózni a feladattal, azt viszont tudtam, hogy a Kőszegék eléggé otthon vannak a konspiratív dolgokban.

*

Kértem a Lovast, hogy az MDF-nek adja a videót, de átvert, inkább a Fideszt és az SZDSZ-t választotta. Azok meg csak január ötödikén jöttek elő a filmmel, akkor mutatták be a dokumentumokkal együtt, és tettek büntetőfeljelentést a belügyminiszter, az állambiztonsági miniszterhelyettes és a III/3-as csoportfőnök ellen. Az én személyemet január 19-én fedték fel, addig mindenki találgatta, ki lehetek. A társadalom felismerte bennem a hőst, de a Cégnél árulónak tartottak, hatalmasat vadásztak rám.

Az utolsó bent töltött éjszakai ügyeletemben is mind átolvastam a legfrissebb anyagokat, reggel nyolckor léptem ki a kapun, és délelőtt tizenegykor sajtótájékoztatón bemutattak a nyilvánosságnak. Utána hetekig bujtattak a dobozosok. Fogalmad sincs, milyen megterhelő volt lelkileg, ne is említsd fel, mert átélésre kerül. Elég volt egyszer. Annyira kellett figyelnem mindenre! Annyira.

A felfedésem estéjén bent voltam sokadmagammal szegény Baló Gyurinál a Napzártában, de nem akartam mondani semmit, féltem. A műsor szünetében Baló minden politikust elzavart, és azt mondta nekem, hogy „nem a macskajancsikra kíváncsi az ország, hanem magára”, én meg azt feleltem, hogy „persze, dumálhatok, de aztán mehetek a börtönbe, és akkor maga, Baló úr, jön majd látogatni?”, na, akkor visszavett… Hát megint meghatódtam… Macskajancsik! Ezt mondta szó szerint, pedig olyanok voltak bent a stúdióban, mint a Demszky meg az Orbán. Azt mondta, hogy „az ilyenek jönnek és mennek, de maga, Józsi bácsi, beírta magát a történelembe”. Szép, magasztos keretet szentelt ennek a Gyuri, átlátta a helyzetet. Abban a Napzártában benne van minden, lényegében az alapján ítéltek el, nézd meg. Illetve nem tudod megnézni, lehetetlen megszerezni, törölték mindenhonnét. Vajon miért?

Sok évvel később azt találta mondani rám az SZDSZ-es Kenedi János, hogy nem hős vagyok, hanem a Cég parancsára dezinformáltam az ellenzéket, azt a látszatot keltve, hogy az anyagok zömét megsemmisítették. Föl is hívtam a pasast, közöltem vele, hogy az a dezinformáció, amit ő állít. Azért dezinformált, mert nem rendszerváltást csináltak, hanem csak módszerváltást. Sem az MSZP-nek, sem az SZDSZ-nek nem volt érdeke a tisztánlátás, az MDF pedig gyönge volt, annyi érdek rángatta. Rendszert én akartam váltani! Aztán 2010-től az Orbán is, de nem megy neki, csinál hülyeségeket, közpénzből milliárdokat költ focira, reklámra, jegybankos alapítványokra.

Valaki még az első ciklusban a Cégtől kilopott, MDF-tagok beszervezését igazoló papírokat adott át az SZDSZ-nek. Kőszegék kikérték a véleményemet, és biztosítottam őket arról, hogy az iratok valódiak. Örültek. Annak kevésbé, hogy hozzátettem, „ti is érintettek vagytok, a kilenc választmányi tagotokból öt be volt szervezve”. Persze a kisgazdák is virultak a mocsokban. Mindenki. Szemétség, hogy a mai napig titkos az egész, a szomszédaink mind rég lerendezték a maguk trágyadombját.

Az én hőstettem nélkül sose lettek volna szabad választások! Nekem köszönhetően tudta meg az ország, hogy a tárgyalások ellenére megfigyelik az ellenzéki politikusokat, és darálják az állambiztonsági iratokat. Nekem köszönhető, hogy 1990. január 23-án lemondott a belügyminiszter!

Négy törvényt köszönhet nekem ez a demokrácia! Nekem köszönhető még az is, hogy a belügyminisztertől az igazságügy-miniszterhez került a titkosszolgálati eszközök és módszerek alkalmazásának engedélyezése. Hála járna nekem, ehhez képest harminc éve ott tesz alám a rendszer, ahol csak tud. Kezdődött azzal, hogy bíróság elé rángattak, pártállami törvények alapján elítéltek, mondván, hogy fondorlatos módon megszegtem az eskümet. És a mai napig nem rehabilitáltak! Pedig az Orbán felesége volt az első ügyvédem, még tegeződtünk is!

Beszéltem Orbán Viktorral, nyolcszemközt, negyedórát, egész pontosan az 1990. január 19-ei Napzártát követően, éjfél után, egy kocsiban. Négyen ültünk bent, kettő még él, az Orbán és én, kettő meg már meghalt, az egyiket nem árulom el, a másik a Sárdy Panni, őnála is bujkáltam, miután felfedtem magam. Antallhoz viszont nem jutottam be, pedig Csengey Dénes próbált bejuttatni hozzá. Dinivel Keszthelyen, a Festetics-kastély udvarán egyeztettem, két óra hosszat, kurva hidegben, mindent elmondtam neki, és két év múlva halott volt. Van összefüggés, többet nem árulhatok el. Soha nem tudták beszervezni, pedig többször próbálták, nagyszerű ember volt, igazi hős hazafi. A holttestét kérdés nélkül elhamvasztották, azt hazudták, megállt a szíve, pedig valójában meggyilkolták. Ott, Keszthelyen azt mondta a szemembe, hogy „Jóska, beleverted a kommunizmus koporsójába az utolsó colos szöget, amit sosem tudnak kiszedni. Nem értem, hogy bírtad ki ezt az egészet.” Könnyezni kell.

*

A sajtófőnöki megbízatást az 1990-es választás két fordulója között, március végén adtam vissza. Kiszálltam a Fideszből, bár igazán soha nem is szálltam bele; többször lehettem volna képviselő, de a legkevésbé se vágytam a Parlamentbe. Két okból. Egyrészt volt egy meghatározó élményem. Szegény környéken laktam, lementem vásárolni a kisközértbe, felismertek az emberek, láttak a tévében, mondták kedvesen, menjek előre, de inkább beálltam a sorba, és láttam, ahogy fillérekből vásárolnak be vacsorára minden szart, és az jutott eszembe, hogy amíg ilyen a világ, én nem akarok a hatalomhoz tartozni, sokkal jobb nekem normális kisemberként. A másik ok, ami miatt eltávolodtam a politikától, hogy Orbán elkezdte kimutatni a foga fehérjét, és bekapcsolt a fejemben a vészvillogó, hogy ezzel a pacákkal vigyázni kell.

Közvetlenül a lemondásom előtt, rögtön az első forduló után az Orbán szüleinek agárdi faházában, zsebkendőnyi telken összegyűlt a Fidesz elnöksége, tíz-tizenöt ember, köztük én, mint sajtófőnök. Orbán már akkor remekül beszélt, vágott az agya, karizmatikus pasi volt, Cipollaként delejezte a népet, állt, mint egy fluidum, áradt belőle az igazság, főleg a nők egy részére gyakorolt dermesztő hatást; rám mondjuk nem, mindig is paprikajancsit láttam benne. Szóval ment az agárdi gyűlés, és a Viktor egyszer csak azt mondta: „Vegyétek tudomásul, annyi a szabadságunk, amennyi hatalmunk.” Mindezt úgy, hogy az első fordulóban a párt kapott kilenc százalékot, de ez az ember már akkor hosszú távra tervezett. Visszakérdeztem: „Te, Viktor, nem inkább fordítva igaz, vagyis, hogy annyi a hatalmunk, amennyi a szabadságunk?”. Annyit felelt: „Nem.” És nézett. Mondom magamban, „jó, legalább ez is kiderült”. Autóval mentünk vissza Pestre, mellettem Ungár Klári, jó csaj, okos nő, meg a Szelényi Zsuzsi, ő is jó csaj, ő is okos, ja, csak a legeslegjobb fideszes csaj, a Viktor felesége, a Lévai Anikó nem volt velünk, de az ott speciel nem is volt olyan nagy baj, szóval ülünk a kocsiban, tavaszi eső áztatja az aszfaltot, folyik le a szélvédőn a víz bánatosan, mint egy szar francia filmben, mögöttem szótlanul, elgondolkodva a két kurva jó csaj, ők is emésztik az elhangzottakat, alighanem ott értették meg, merre tartunk. Kussoltunk végig, én meg arra jutottam, „ezzel a csávóval nem lehet kezdeni semmit, kész, KO, ebből sok jó nem fog kijönni, rossz annál több”. Másnap tanácsot kértem egy itt meg nem nevezendő főfideszestől, mit csináljak, azt felelte, ha rá hallgatok, elhúzok mihamarabb nemcsak a sajtófőnökségből, hanem még a Fidesz környékéről is. Elhúztam.

Fotó: Szitarki / Fortepan

Viktor mélyről jön, a falu széléről, a tehetsége meg a mérhetetlen esze meg az érzékenysége meg a történelmi szerencse magasra röpítette; akkorát emelkedett, nincs az a személyiség, ami ekkora terhet deformáció nélkül elvisel. Príma vezető volt, alapos, jó érzékkel választott munkatársakat, állandóan dolgozott, járta a vidéket, nélküle a Fidesz olyan lett volna, mint most a Momentum: nyálas zsizsegés. Abból is kiviláglik az ereje, hogy amikor ’88 novemberében két-három hónap utószolgálatra behívták a honvédséghez, leállt a Fidesz fejlődése, amikor viszont leszerelt, beindult a buli. Szomjazta a tudást, ’98-ig Kövér László töltötte az agyát elmélettel, innovációval, aztán Stumpf István lett a főideológus, aki egész szépen karban tartotta 2002 tavaszáig, ám a váratlan választási vereség, a hatalom elvesztése annyira kiborította Orbánt, hogy azóta senkit nem enged közel magához, és egyre inkább fékevesztetté válik.

*

Mi mindenben tudnék én még ma is segíteni! Négybőröndnyi iratot loptam ki, a névsorok kilencven százalékát elégettem, de a köpönyegforgató, jellemtelen, gerinctelen alakok adatait megtartottam. Úgy erkölcsös. Olyanok voltak beszervezve, fingod nincs! Neves politikusok! Híres tévériporter! Rengeteg olyan akkori fiatal, akit közvetlenül a rendszerváltás előtt, az utolsó pillanatban szerveztek be, így az ő anyaguk már nem került be a nagy nyilvántartásba. Csomó közülük ma magas pozícióban dolgozik. Egy érintett neves színházi rendező kérdezte utóbb, hogy ugye őt nem piszkálja majd senki, hiszen soha nem írt alá, mondtam, „alá ugyan nem írtál, barátocskám, de én olvastam a beszervező nyilatkozatodat, amiben szó szerint az áll, hogy meggyőződtünk szocializmusban való hűségéről, ezért a titoktartási nyilatkozattól eltekintettünk”.

Két vaskos dossziét, operatív füzetet őriztem meg, az egyik kétszáz oldalas, csupa lényeges adat és személy! Egy darabig magamnál tartottam, volt, amit elástam a Duna árterén, volt, amit a szomszédnál rejtettem el, onnan elvittem Svájcba, amikor az ottani ismerősöm meghalt, hazahoztam, és egy budaörsi szőlő pincéjének a padlására dugtam, de egy vihar levitte a cserepet, beázott, és a tollal írt szöveg mind elmosódott, névsorok, párttitkárok, párttagok, mind beszervezve, használhatatlanná vált.

Az átvilágító bírók se kerestek meg, pedig fejből tudok mindent. A mór megtette, a mór mehet. Írtam egy könyvet a Havassal a Dunagate-ről, ami abban benne van, annak a tizenötszörösét tudom! De nem kapok felkérést, ami nagyon bánt. Viszont kiszúrtam, hogy a Cég járta a lakásomat, tűnt el pár dolog, mindegy, legyenek vele boldogok. A saját dossziémra azért kíváncsi lennék, ki is kértem a rólam szóló jelentéseket; tudtam, hogy négyen dolgoztak rám, a belbiztonságnál hármat ismertem, a negyedik érdekelt. Amit kaptam, abban nem volt semmi, nem akartak segíteni a kollégák.

A velem való kibaszás része, hogy harminc éve nem tudom eladni a szüleimtől kapott örökségemet, pedig írtam az Orbántól kezdve mindenkinek. Két hektár földterületről van szó az M7-es nyomvonalán. Először kiadtam egy helyi téesznek használatra, fizettek valamit, adóztam is belőle. Aztán, amikor jött az építkezés, kiderítették a földbizottságnál, hogy nekem nincs ott semmim. Felháborodtam, erre azt mondták, ja, bocs, van föld, de nem ott, hanem harminc kilométerrel odébb; az értesítést kézbe kapva azt hittem, falnak megyek. Bezzeg a bátyám, akinek az enyém mellett volt a parcellája, és zsebszerződéssel eladta a magáét pont azoknak, akik bent ültek a földhivatalban, ő pénzhez jutott. Bejelentettem az ügyet, kivizsgálást kapott, és jött a papír, hogy minden törvényes. Mutyi! Csak azt számold ki, mi területalapú uniós támogatást vehettem volna fel már akkor is, ha csak bukfencet vetek abba a földbe! Végül belenyugodtam, és ahogy elértem a korhatárt, amikor az állam köteles megvenni az ember szántóját, fölajánlottam, de ott is elutasítottak, hogy nekem nem szántóm van, hanem nagy értékű gyümölcsösöm, arra meg nincs pénze az államnak. Kigolyóztak, belefáradtam. Pedig a Fidesz volt hatalmon, és pont velem basztak ki?! Milliárdok mennek hülyeségekre, köztük a barom magyar focira, de én nem kapom meg a kis pénzemet! A pártoknál piszkosabb dolog nincs a világon, addig kellesz nekik, míg a hasznodat veszik, aztán szarnak rád magasról. A nyugdíjamból élek, arra elég, hogy elkerülöm az éhenhalást, csak a gyógyszerem havi húszezer.

*

A Fidesz után visszamentem a Hírlaphoz, futott a szekér, voltam főmunkatárs, belpolitikai rovatvezető, de amikor a lapvezetés ’92-ben egy adott ügyben nem védett meg az MDF-fel szemben, otthagytam őket. A Világgazdaságból dezertálók alapította Napi Gazdaságnál töltöttem egy évet, majd átmentem riporternek a Nap-Keltébe, ahol négy éven át riporterkedtem, elvoltam. 1997-re mocskosul elfáradtam, megházasodtam, kimentünk Krétára, s a spórolt pénzünkből fél évig nem csináltunk semmit, illetve gyereket csináltunk, plusz a csajom festett, görögül tanult, én könyvet írtam. Hazajőve leszerződtem az Aktuálishoz, élveztem, de amikor a tévé vezetői elkezdték a Fideszre leterrorizálni a szerkesztőséget, azt is ott hagytam. Ez már 2000, megint Magyar Hírlap, nem volt jó, pár hónap múltán leléceltem, nem bírom a semmilyen helyzeteket.

Gondoltam, kamatoztatom a kapcsolataimat: politikai tanácsadásba kezdtem. Dolgoztam önkormányzatoknak, voltam kommunikációs igazgató, részt vettem az Inforádió megalapításában, de a Fidesz leracizott. Medgyessy alatt a Miniszterelnöki Hivatalnál foglalkoztam a határon túli magyarok ügyeivel, aztán a Szili Kati kabinetfőnökének tanácsadója lettem, míg Szili össze nem veszett Gyurcsánnyal. Adtam tanácsot az MTI-nek, a Mediánnál pedig 2002-ben vastagon benne voltam abban, hogy egyedül ez a közvélemény-kutató pedzegette, hogy bukhatnak az Orbánék; sokat jártam vidékre, konkrétan Tolna megyébe, az egyik szocialista politikusnak adtam tanácsot, azt gondoltam akkoriban, lehet még tisztességes baloldali párt az MSZP-ből, na, ez a benyomásom azóta elmúlt, mindenesetre morálisan belefért segíteni őket, a lényeg, hogy éreztem a közhangulatot, ismertem a rugókat, a mozgási irányokat.

2010-ben visszatért a hatalomba a Fidesz, a megrendelőim kikerültek abból a helyzetből, hogy megrendelők lehessenek, megszűnt minden lehetőségem. Mehettem volna ide-oda a sajtóban, de a számos munkahelyi szakításom után tisztában voltam azzal, mi az, amit tolerálok, mi az, amit nem, s utóbbiból volt a sokkal több. Egy ideig bejártam az ATV-be beszélő tökfejnek, de abból is elegem lett. 2015-ben csináltunk egy demokratikus kísérletet Iványi Gáborral, Ferge Zsuzsával és a kibukott apehes Horváth Andrással, az volt a neve, hogy Deka, vagyis Demokratikus Kerekasztal, de itt nem részletezendő okból hamar berekesztettük a tevékenységünket. Állandó elfoglaltságként tüntetéseket szerveztem, köztük a köztévé Kunigunda utcai székházánál tartott demonstrációsorozatot és a Szabadság téri szoborral kapcsolatos tüntit.

Horváth András, Lovas Zoltán, Ferge Zsuzsa és Iványi Gábor a Demokratikus Kerekasztal ülésén 2015 januárjában. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI

*

Kérdezik, hogy nem buktam le annyi besúgótól körülvéve. Egy titkom van: ő segített odaföntről! A Jóisten. Gyerekkoromtól templomba járok, a szolgálati évek alatt se maradtam ki. Persze azt is okosan, nem a lakóhelyemen, Újpesten, hanem Angyalföldön, Kispesten, Pestlőrincen látogattam Isten házát, és sose buktam le. A fiamat nem kereszteltem meg, mert a feleségem református, de a lányomat igen. Sokat adakoztam, még a kis betlehemes játéknak is, jaj, az gyönyörű, úgy működött, hogy ha bedobtuk a pénzt, kinyílt egy kis ajtó azzal, hogy „Isten fizesse meg”; háromszor mentem felváltani papírpénzt, és az Isten apróját is beledobáltam a gyerekkel, aztán hazafelé az eszébe véstem, hogy „erről senkinek nem beszélhetsz, még anyunak sem”. Engem mindig a lelkem vezetett, oda nem lát be a szolgálat; minden fronton arra törekedtem, hogy segítsek az embereken, vagy legalább ne ártsak; évente négyszer adtam vért, a véradókönyvemben azért csak hetvenöt alkalom szerepel, mert amit az elhárítóknál adtam, nem kerülhetett bele.

Mindig is kértem a Szűz Anyát, segítsen meg. Ma is úgy vagyok vele, ha délelőtt nem érek rá, megyek esti misére, rendszeresen gyónok, áldozok, miegymás. És a Mindenható mindig meghallgatta az imámat, mondjuk, világéletemben megtettem érte, amit lehetett. Van egy történetem, állandóan érzékenyülök, amikor eszembe jut, látod, most is elcsuklik a hangom. Beszerveztek egy újpesti plébánost, aki sok évvel később elmesélte, hogy „őrnagy úr, a Szentatyának gyóntam meg ezt a bűnömet”. Érted?! Magának II. János Pálnak gyónta meg, hogy nem állt ellen a kísértésnek, vagyis hát beszervezték őt. Istenem!

Iszonyat sokan dolgoztak nálunk az egyházi vonalon, háromszor annyian, mint nálunk, a kultúránál, engem szerencsére sose akartak áttenni, ha próbáltak volna, ellenállok, kerül, amibe kerül, de a Jóisten egyháza ellen nem dolgozom, az szent! Rengeteg papnak segítettem! A nyugdíjazásom után mondtam nekik, ha bármire kényszeríteni akarnak benneteket, szóljatok azonnal, és én segítek. És a zsidóknak is segítettem: ami zsidókkal kapcsolatos dokumentumot kiloptam, a rendszerváltás után mindet leadtam a zsidó múzeumba! Tudom igazolni! És a levéltárnak is adtam, amit kért. És a nemzeti múzeumnak is. És adtam a kanizsai múzeumnak is!

*

2014-ben sokalltam be végképp, itthon nem találtam fogást, kezdenem kellett magammal valamit, nem vagyok jó halálra ítéltnek, külföldre költöztem. A párommal Pesten mindent fölszámoltunk, Németországba cuccoltunk, rokonokhoz, bármit dolgoztam volna, de kiderült, nincs igény a munkaerőmre. Egy darabig tipródtunk, aztán hazajöttünk, de már nem Pestre, hanem ide, Kesztölcre, jó kis falu, fele szlovák, helyes, békés emberek, sok borospince. Az édesanyám és a testvérem vette a házat, lakták a fölső szintet, az alját rendbe tettük, elfoglaltuk.

A párom műszaki érdeklődésű, az első szerelme ezermester volt, kitalálta, foglalkozzunk használtautó-kereskedelemmel, 2016 tavaszán tízmillió forinttal belevágtunk. Huszonnégy és harminckettő közötti autónk van, egy része az utcán, rendesek a szomszédok, nem jelentgetnek fel. Az olcsóra utazom, négyszázezertől egymillió-kettőig, tisztességesen csinálom, itt szegény emberek élnek, nem kifosztani akarjuk őket, nem is lehetne, akinek kevés a pénze, nagyon megnézi, mit vásárol; jó, ha százezer marad egy autón, és abból még adózunk is, minden legális, céget csináltunk, nem zsiványkodunk; ha heti egy autó elmegy, abból már megélünk valahogy. Hirdetés, javítás, takarítás, gumi, műszaki, rengeteg munka, az olaj beeszi magát a köröm alá, hiába vágom tövig, kőporral jön csak ki. De mindez nem érdekelne, ha nem súlyosbítaná az életet a stressz; a múltkor elvittem egy autót egy pasas elől, erre nekem akart jönni, a fejébe mondtam, élesebb helyzet kell ahhoz, hogy komolyan megijedjek. Olyan figurákkal, miliőkkel, szociókkal találkozom, hetente lehetne regény írni belőle, tán meg is írom egyszer, lenne kedvem, de nincs rá se nyugalom, se kiegyensúlyozottság, se idő.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

*

Az órámat nézed? Fordítva csatolom fel, mindig is így hordtam, bevett szokásom, nem érdekes, ne akard tudni. Újpesten lakom, 1964 óta itt élek kisebb-nagyobb megszakításokkal, bár a családi házamat el kellett adnom bizonyos zaklatások miatt, naná, hogy akkor sem segített senki. Nem járok kocsmába, étterembe se, szinte sehova. Jó, néha egy színház, ha van olyan darab. És szentkoronás rendezvények, oda vonzódom, ha onnan vezetnék le az alkotmányt, máshol tartanánk; a minap volt egy összejövetelünk a hazahozatal negyvenkettedik évfordulójára, tiszteletemet tettem. Az Antall József megemlékezésekre is lemegyek Ceglédre, Antallnak volt tanácsadója a polgármester, felszólaltam a kortesgyűlésén, elmondtam, ilyen hazájához hű, elkötelezett embereket kell választani. A tett számít! Az alapján ítéljék meg!… Már megint meghatódtam, láthatod.

*

Baj van elég; a bátyám lebetegedett, Alzheimer, Parkinson, karácsonykor halt meg, intéztem a temetést, a hagyatékot, és a nyolcvankilenc éves anyám sincs jól, a párom pedig, harmincnyolc éves, három éve rákbeteg lett, pont, amikor elkezdtük a kereskedést, végigcsináltunk mindent, operációt, kemót, sugarat, most tünetmentes, hál’ Istennek. Régen imádtam felkelni, reggel pattantam ki az ágyból, minden egyes napnak örültem, most meg ébredés után fekszem még egy órácskát, estére így is kész vagyok teljesen. Azon imádkozom, fejre ne álljunk.

*

Azt mondják, azért maradt el a valódi rehabilitációm, azért nem foglalkoztatnak, mert áruló vagyok. Hogy micsoda? Mit árultam el?! Jó, hát átvertem a Céget, kellett hozzá az ész meg a tapasztalat, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a cselekedetem hasznára vált-e a társadalomnak. Szerény vigasz, hogy húsz év után úgymond a jogállami Magyarország megteremtéséhez való hozzájárulásáért, a személyes kockázatvállalásom elismeréseként megkaptam a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét, de az semmi. Inkább léptessenek elő! Rég a dandártábornoki rangot is elhagytam volna, ha tisztességesen járnak el velem. Nyugállományú tábornokból Dunát lehetne rekeszteni, én is simán beférnék közéjük. Példásan szolgáltam, huszonnyolc év alatt senki nem tudott megfenyíteni, mert sosem csináltam olyat, a legkisebb kihágásom se volt, sosem késtem, nem zaklattam úgy a női hálózatomat, pedig hány kurvám lehetett volna! Mindösszesen egyszer hibáztam, Vasas-meccsen elhagytam a BM-igazolványomat, rajta fotó, név, szolgálati hely, beosztás, ha illetéktelen kézbe kerül, szorulok, de szerencsémre egy katona ült mellettem, az találta meg, hazavitte, a felesége pont egy kémelhárító csaj volt, és visszajuttatta hozzám… Fényképet senkinek nem engedek, nektek sem, mert akkor megint meg kell hagynom a szakállamat. Nincs rá szükségem, hogy felismerjenek az utcán… Illetve, na, jó, vasárnap, ha eljössz a templomhoz, mise előtt lekaphattok. Egy percetek lesz rá, igyekezzetek, újságírókáim.

*

A hobbi segít, műtárgyat gyűjtök, egyszerűt, olcsót, hirdetésre megyek, mint az autóknál. Tavaly felszámoltak egy zuglói egyházi műtárgy műhelyt, kiszórtak több száz szobrot, fillérekért bevásároltam; az utolsó korpuszt nekem ajándékozta a faszi, örült, hogy nem nepper viszi a kincset, és kaptam én zongorát is ingyen. Járom a padlásokat is, olyan rahátos, vastagon poros holmikat találok, beszarsz, aztán megalkudom némelyikre, múltkor hatezer forintért vettem egy hibás kandallóórát, rendbe hozattam, most tízszer annyit ér. Mostanában valahogy sokan meghalnak, rengeteg a hagyaték, nincs kereslet, és ha szembejön valami egészen kedvező vétel, nem állok ellen, majd jó lesz valamire, addig is én érzem jól magam vele. Folyamatosan tanulom az autós és az antikvitás szakmát, baromira élvezem, minden hulladékidőmet az internet előtt töltöm. Itt ez a norvég füstkályha, én magam raktam, használom, elképesztő takarékos, háromszáz fokosan megy be, és harminc fokosan jön ki a füst, olyan, mint a cserépkályha, csak sokkal olcsóbb.

A párom legújabb bolondériája a lakókocsi, vettem egyet egy cirkuszostól, belülről gyönyörű, ha jól adok el kocsit, veszek egy diesel D Mercit, rákötjük, és irány a világ, Genova, Barcelona, Cavallino, Côte d’Azur. Szóval van miért élni.

*

Hadd dicsekedjek: jártam a Szentföldön, tíz nap, örök élmény; még Rómába szeretnék eljutni. A hetvenhetediket taposom, de tartom magam, szellemileg teljesen friss vagyok, fizikailag azért van probléma, magas vérnyomás, cukor, annyi a betegségem, véglegesen csak földdoktor tudja meggyógyítani. Nevetni fogsz: egyetlen fogam sincs. Állandóan fejgörcsöm volt, aztán egy orvos megmondta az ORFI-ban, hogy „nézze, őrnagy úr, ha kihúzzuk mindet, elmúlnak a görcsök, és csináltatunk szép protézist”. Kihúzattam, sokáig nem volt pénzem protézisre, aztán lett, elment rá egymillió forintom, de nem tudtam megszokni, félretettem, tizennégy éve fog nélkül élek, jól megvagyok így, mindent turmixolok. Nem hagyom el magam, jövőre lesz a hatvanadik érettségi találkozónk, én szervezem. Büszke ember vagyok, én mindent a hazámért csináltam. Hálából a Jóisten megkímélt a sok mocsok között. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy tiszták, de én igen.

Fotó: Sopronyi Gyula / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.