Image: 73881192, Interj˙ BozÛki Andr·ssal a CEU Èp¸letÈben 2019 ·prilis 2.-·n. BozÛki Tam·s Andr·s magyar politolÛgus, szociolÛgus, egyetemi tan·r, a politikatudom·ny kandid·tusa. Kutat·si ter¸lete a demokratikus ·talakul·sok, a kˆzÈp-eurÛpai politika, a politikai ideolÛgi·k, az eszmetˆrtÈnet Ès a magyar politikai tagolts·g., Place: Budapest, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com

Bozóki András: Lázár jobb miniszterelnök lenne, mint Orbán

És még egy állítás az ősfideszes politológussal készült nagyinterjúból: Orbán kegyetlen, „ez az ember szeret leszámolni, az se zavarja, ha ártatlanok kerülnek az útjába”.
Korábban a témában:

Egy minapi, az Europäische Rundschauban és a Mozgó Világban megjelent tanulmányában sorra veszi, mi minden teszi erőssé Orbán Viktort. Kigyűjtöttem: gyors; ő diktál; remekül választ ellenfelet; kalkulál a várható ellencsapásokkal; kíméletlen a nem az ő csapatába tartozókkal; sose adja fel, így lehetetlen időtálló megállapodást kötni vele; képes akcióra fordítani a politikai döntéseket; kiválóan időzít; érdeke szerint vált ideológiát. Melyik a legfontosabb?

Tán az időzítés. Akkor lép, amikor más még nem lépne, de ő már tudja, hogy szinte biztosra mehet.

Például?

A Fideszben az első perctől riválisként tekintett Fodor Gáborra, de csak 1993 őszén számolt le vele, mert addig Fodor népszerűbb volt nála. Taktikusan alkut kötött vele arról, hogy megtartja a pártelnöki posztot, Fodor pedig legyen választmányi elnök. Ezek után az 1993 tavaszi kongresszus Fodor támogatásával Orbánt emelte pártelnöknek, ám fél évvel később, a választmány megújításakor Szájer József is indult az ottani csúcspozícióért, s nyert is, miután az időközben megerősödő Orbán őt javasolta a tisztségre. Ezzel Fodor kigolyózva. Ügyes.

A pártalapítás lehetőségére is Orbán érzett rá elsőként: 1988. március 30-án azzal gyűlt össze néhány egyetemista a Ménesi úti kollégium alagsorában, hogy közös politikai nyilatkozatot ad ki, ám Orbán meggyőzte a társaságot, hogy mivel szerinte már nem kell tartani jelentős állami retorziótól, kapásból pártosodjanak.

Sőt, ugyanott azt is elérte, hogy a szervezet nevében ne szerepeljen a „szocialista” kifejezés, pedig eredetileg még barátja, Kövér László is azt gondolta, hogy demokratikus szocialista ifjúsági szövetségre van szükség. Így Orbán már a születés pillanatában kijelölte az ellenséget: a KISZ-t. Tisztában volt vele, hogy a politika a barát-ellenség viszonyról szól.

Ön pár hónappal az 1990-es országgyűlési választás után készített egy kutatást, melyhez Orbán Viktort is interjúzta. A kéziratból először most, a tanulmányában közölt részleteket. Ebben olvashatjuk, hogy Orbán az Ellenzéki Kerekasztalnál helyet foglaló többi ellenzékihez képest abban tartotta különlegesnek magát, hogy az elképzeléseket ő tudta a leginkább konkrét politikai lépésekre fordítani. Így fogalmazott önnek: „Van egy jó gondolat, de mi következik ebből? Fölismerve az ellenfél álláspontját, hogyan kell használni ezt az érvet? Ha az érv kiváló, hogyan kell ezt úgy használni, hogy abból az jöjjön ki, amit mi akarunk? Szóval rögtön láttam, hogy ezzel a képességgel ott rajtam kívül más nemigen rendelkezik.”

Nem túlzott. Pedig nála sokkalta műveltebb, felkészültebb, remekül beszélő emberek vették körül, de valahogy tényleg mindig Orbán szólalt meg a végén: „Rendben, uraim, de akkor mi is következik ebből a sok okosságból?” És mindössze huszonhét éves volt ekkor! Az interjúmban azért megjegyezte, hogy rengeteget tanult Antall Józseftől, Tölgyessy Pétertől, Magyar Bálinttól, Pető Ivántól. Igaz. Tanult és túllépett rajtuk. A Fidesz tagjaként 1988 és 1990 májusa között részt vettem a választmányi üléseken, azokat is erőt sugárzóan vezette, és ott is az ment, hogy „nem azért jöttünk össze, hogy csak úgy beszélgessünk, anélkül nem megyünk haza, hogy ne szülessen döntés”. Ezzel szemben a Hálózatban, majd az SZDSZ-ben, ahol szintén megjelentem olykor, azt tapasztaltam, hogy összejön rengeteg okos férfi és nő, frenetikus kiselőadások hangzanak el, melyeket hatalmas bulik követnek, de döntés kevés születik. A magyar rendszerváltó társaságban Orbán volt a legcélratörőbb, s ez a tulajdonsága bátorsággal társult.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Olyannyira, hogy a Nagy Imre újratemetésen, 1989 júniusában mondott beszédében hazaküldte a szovjet csapatokat. Bámultuk, milyen tökös, miközben ő már tudhatta, hogy nem lesz ebből Gyorskocsi utca. Ezt a megfontolt bátorságot igazolja Orbánnak az a mondta is, amit szintén az önnek adott interjújában olvasni az újratemetés előtt egy évvel zajlott tüntetésről: „Azt láttam, ez a politikai rendszer állandóan hátrál… bevittek tizenkét órára 1988. június 16-án… akkor sem az volt érdekes, hogy bevittek, hanem az, hogy ki kellett engedniük.”

Több dolog is következik ebből a mondatból. Egyrészt az, hogy mindig elment a falig, folyton tágította a mozgásterét. Az 1990-es választások előtt egy tévéklipben együtt szerepelt Kövérrel, Deutsch Tamással, Ungár Klárával és Fodor Gáborral. A többiek elmondták, milyen klassz, hogy a régióban megdőlt a kommunista rendszer, amihez Orbán azt tette hozzá, hogy igen, de nem állhatunk meg, amíg az állampárt üdülőket, pártházakat, egyéb ingatlanokat birtokol. Vagyis egyetlen pillanatig sem képes elégedett lenni, és tessék: ma már azokat az üdülőket, ingatlanokat, lassan a fél Balaton-partot „Mészáros Lőrinc”, meg a Tiborcz-família birtokolja. Másrészt az is következik az idézett mondatból, hogy bár rizikózott folyamatosan, de sose ésszerűtlenül. Harmadrészt:

Orbán még egy letartóztatást is képes volt fényes győzelemként tálalni.

Ma se azon búsong, hogy a Fideszt fölfüggesztette az Európai Néppárt, hanem az jár a fejében, hogy az EP-választás után „ki kell engedniük” a karanténból. Három évtizede a Kádár-rendszer zárta be, ma Weber izolálja, egyre megy, mindkettőben a legyőzendő ellenséget látja.

Most is győzhet?

A 2014-es választási győzelem után számos fideszes óvatosan arról kezdett beszélni, hogy ideje megnyugodni, egyezzünk ki a megrogyott ellenzékkel. Ám Orbán az övéi körében konkrétan betiltotta azt a szót, hogy konszolidáció, és azt mondta: gyerünk tovább előre. Csakhogy lehetetlen mindig rohamozni, minden rendszer kifárad egyszer, Napóleont is megállították. Ráadásul olyan egész egyszerűen nincs, hogy egy tízmilliós ország politikusa legyen Európa erős embere. Az unió nem azonos az agonizáló államszocializmussal, ez már az a szint, ahol Orbán kénytelen meghátrálni. Fejet hajtott Angela Merkelnek s most Manfred Webernek is. Megjegyzem, Trumpot viszont csodálja, annak ellenére, hogy nem fogadta őt a Fehér Házban.

Ha Orbán fejet hajt, nem azt jelenti, hogy kapitulált, legföljebb azt, hogy fegyverszünetet köt. Weber három feltételét tessék-lássék ugyan teljesítette, de a Fidesz kampánynyitóján már keményen weberezett.

Valószínűleg mélyen lenézi a demokratikus, „puhány” nyugat-európai politikusokat. Nincs benne hála, sose volt, pedig rengeteget köszönhet a Néppártnak. Itthon viszont leszámol azokkal, akik botlanak a lojalitásban. A minap annak kapcsán, hogy összevonták a Hír Tv-t az Echóval, elbocsáttatta az összes olyan Hír Tv-st, aki a G-nap után nem lépett ki az eltévelyedett Simicska Lajos tévéjéből. A Fidesz politikusaitól is feltétlen hűséget vár el, aki ebben hibázik, repül a közéletből, de mártírokat nem csinál: az ilyenek hamarosan felbukkannak valamely felügyelőbizottságban, jól fizető állásban.

Van kivétel. Például a családi gazdaságok iránt elkötelezett volt földművelési államtitkár, Ángyán József és az ősfideszes, a második Orbán-kormányban környezetvédelmi államtitkár Illés Zoltán.

Ők azért kivételek, mert „nem értettek a szóból”, és a leváltásuk után is kritikát fogalmaztak meg, amit talán azért tehettek, mert egyetemi tanárként mindkettőjüknek volt egzisztenciája. Aki viszont időben észbe kapott, noha a politikából félreállították, később jól járt. Orbán még Wachsler Tamásnak is megbocsátott, pedig ő főben járó bűnt követett el, amikor a Fidesz 1994-es súlyos választási veresége után elindult a pártelnöki posztért. Orbán győzött, ezzel Wachsler politikusként ugyan megszűnt létezni, de később állást kapott a honvédelmi minisztériumban, legutóbb pedig azt hallhattuk, hogy ő intézi a Kossuth tér felújítását.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Urbán László, Mádi László, Navracsics Tibor, Lázár János?

Urbán és Mádi szakmai kérdésben mondott ellen, előbbi karakteresen, utóbbi elszólásként. Urbán László vezető közgazdászként New Yorkba ment dolgozni, majd hazatérve, a 2010-es évek elején Bajnait támogatta. Ő tényleg kiszállt. Mádi Lászlónak távoznia kellett a politikából, de szerepet kapott a NER-ben is. Navracsics Tibor és Lázár János más ügy, előbbi hamar csalódott és kikéredzkedett Brüsszelbe, Lázár pedig kancelláriaminiszterként túlzottan megerősödött. Menniük kellett, és nem számított, mi mindent tettek a Fideszért. Navracsics 2006 őszétől, frakcióvezetőként emberfelettit teljesített, amikor a parlamentben számos alkalommal egyedül szállt szembe a kormányoldallal, miután az őszödi beszédet követően Gyurcsány Ferenc miniszterelnök felszólalásainál a komplett Fidesz-frakció kivonult az ülésteremből. Ezután pedig képes volt arra, hogy igazságügyi miniszterként arcát adja az egyoldalú alkotmányozáshoz, a jogállam lerombolásához, s még olyan botrányos lépésekhez is, mint az azeri baltás gyilkos kiadatása. Cserébe elhagyhatta a magyar politikai küzdőteret: kimehetett uniós biztosnak. Egy brüsszeli ciklus járt neki, a következő öt év már nem az övé, de így sem panaszkodhat. Az is lehet, hogy felbukkan a Nemzeti Közszolgálati Egyetem vagy a Corvinus rektoraként, Orbánnál ezeket sosem tudni, de a politika élvonalába aligha kerül vissza. Lázár valószínűleg tényleg olyan sokat dolgozott, mint ahogy terjesztik róla, és jelentős szerepe van abban, hogy sikerült lehívni az uniós támogatás zömét. Az viszont végzetes hiba volt, hogy Orbán leendő utódjaként pozicionálta magát.

Lázár makacs, mint Orbán, azzal köszönt le, hogy „én még tíz év múlva is csak ötvenhárom éves leszek”.

Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de Lázárnál ez inkább a mély csalódottság, mint a bátorság hangja volt. Most visszaszorult Hódmezővásárhelyre Márki-Zay Péterrel hadakozni, és ott ül a Parlament utolsó padsorában, ahová ő kérte magát. Ráadásul Orbán jól megalázta a nevetséges dohányügyi megbízotti szereppel. Pedig amúgy biztos jobb miniszterelnök lenne, mint Orbán.

Amivel nem mondtam sokat, mert egyre inkább hajlok arra, hogy a rohamozó, mindenkin átgázoló, gátlástalan, omnipotens szerepben tetszelgő Orbán Viktornál bárki visszafogottabb, realistább, egyezkedőbb kormányfő lenne.

Térjünk vissza a Fidesz európai pártcsaládjához. Orbán azt mondja, célja úgymond keresztény értékrend szerint átalakítani a Néppártot.

Weber, a Néppárt csúcsjelöltje viszont világossá tette, hogy Orbánnak erre semmi esélye.

Kizárt, hogy meggyőzze vagy legyőzze Webert?

Valószínűleg nem fogja sem meggyőzni, sem legyőzni. És ezt ő is tudja. Ezért fokozta a néppárti megállapodás, a „mi függesztettük fel magunkat” után az unióellenes kampányt. Ami a magyar választóknak szól, és annyit ér el vele, hogy maximalizálja a Fidesz EP-mandátumainak számát. Ettől még egyre inkább körön kívül kerül. Amúgy van az a vicc, mely szerint Orbán már kilépne az EU-ból, csak Putyin nem engedi. Meglehet, ez vonatkozik az Európai Néppártra is.

A minap kávézott nála egy közismert kritikusa, Bernard-Henri Lévy. Ez nem az elszigeteltségre utal.

A francia filozófussal való beszélgetés Orbán részéről meglepő, bár nem eredeti húzás volt, amelynek propagandisztikus előnyeit jól kamatoztathatja. Hiszen ma már demokratikus európai politikusok alig állnak szóba vele – nem véletlenül utazott el egy tárgyalásra a Zöld-foki szigetekig – ezért szüksége van ilyen „hasznos idiótákra”, hogy bebizonyítsa: ő továbbra is a nyugat-európai szalonok tagja. Azért nem eredeti ez a húzás, mert már Aczél György is szívesen fogadott nyugati baloldali értelmiségieket, akikkel teátrálisan megvitathatta a szocializmus helyzetét.

Az EP-választás után kipörög a Fidesz a Néppártból?

Ha Weber a fideszesek nélkül is kényelmes többséget tud szervezni maga mögé az Európai Parlamentben, akkor alighanem véglegesítik a Fidesz felfüggesztését, vagyis kizárják a pártot.

Hogyan szerveződhet többség a Néppárt mögé?

A szocdemekkel, a liberálisokkal vagy akár Macron pártjával együtt. Orbán pedig mehet majd Kaczyński, Salvini, Strache, Le Pen, a német AfD, meg a többi jobboldali radikális közé. Eszmeileg amúgy is közelebb áll már hozzájuk, mint a Néppárthoz. Sokan végzetként beszélnek a populista radikális jobboldal megerősödéséről. De most megtorpant a tendencia, Szlovákiában liberális, környezetvédő, korrupcióellenes női politikus, lényegében egy anti-Orbán győzött az elnökválasztáson, Törökországban pedig a két legnagyobb városban, Isztambulban és Ankarában is vereséget szenvedett Erdogan embere a polgármester-választáson. Orbánnak nem lesz könnyű dolga a Néppárton kívül sem, hiszen az európai radikális jobbot számos törésvonal szabdalja. Például a Putyin-barát Orbánnak szót kéne majd értenie a zsigerből oroszellenes Kaczyńskival, és noha a magyar miniszterelnök szavakban egyetlen menekültet sem hajlandó befogadni, dűlőre kéne jutnia a menekültek szétosztását szorgalmazó Salvinivel is.

Salvinivel a vita áthidalható azzal, ha az olaszok lezárják tengeri határukat a papírok nélkül érkező menekültek, migránsok előtt.

Rendkívül erős kritikai értelmiség, aktív sajtó és mozgósítható civilek sokasága él Olaszországban, plusz rengeteg már asszimilálódott bevándorló. A határzár miatt a vízbe fulladó menekültek láttán milliós tüntetéseket kapna nyakába Salvini.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Menekültügyben Európa számára aligha lehet más megoldás, mint a kontinensen kívül, a konfliktusok közelében segíteni menekülttáborral, segélyekkel, a fegyvereladás visszafogásával.

Ez az EU célja. Az unió eurómilliárdokat fizet Erdogannak, hogy Törökország felfogja, ellássa a hozzá érkezőket. Ettől még tény, hogy a magyar lakosság fogy, fiataljaink jelentős része Nyugaton él vagy Nyugatra tart, emiatt nincs elég orvos, nővér, kőműves, villanyszerelő, bármilyen mesterember. Számos szakmában elfogyott a munkaerő, amire válaszul a nyomorult rabszolgatörvényt izzadta ki magából a kormány, mondván, dolgoztassuk tovább azokat, akik valamiért nem tudnak, nem kívánnak nekiindulni a világnak.

Szóval kell a munkáskéz, ami lehet határon túli magyar, vagy lehet ukrán, ahogy a lengyelek csinálják. Vagy lehet akár szíriai, bevándorló vízummal, hatósági mérlegelés alapján, előre megszabott kvóták és a magyar gazdaság szükségletei szerint.

Szögesdrót építése és a feszültség gerjesztése helyett engedni kell a jelentkezőket bevándorló vízumért folyamodni. Ehhez hasonló az Egyesült Államok bevándorlási politikája is.

A feszültséghez nem kell eleven bevándorló, elég, ha a híradókban meg a plakátokon látjuk őket.

Ráadásul a nagy migránsozás árnyékában a kormány Venezuelából mégiscsak beengedett egy csapat menekültet, plusz rengeteg pénzért húszezer letelepedési kötvényest családostul. És hogy még kuszább legyen a helyzet, mindeközben nem hagyja, hogy olyan feltételekkel szavazzanak a külföldön munkát vállaló magyarok, mint a határon túli, vagyis eredetileg nem magyar állampolgárságú magyarok. Megmagyarázhatatlan, hogy a londoni magyar miért ér kevesebbet, mint a kolozsvári. Illetve persze hogy megmagyarázható: a rezsim szerint a kolozsvári magyar nyilván inkább szavaz Orbánra, mint az, aki az itthoni kilátástalanság elől menekült ki nyugatra dolgozni. Ha valami, hát ez kettős mérce, ráadásul mélyen antidemokratikus. Egyébként az is antidemokratikus, ahogy Orbán állítólag „felfüggesztette” a Fidesz tagságát a Néppártban.

Abban mi nem demokratikus?

Demokratikus szervezetben ilyen súlyú döntéseket a párt döntéshozó testületei hoznak. Ehhez képest itt az történt, hogy kijött a főnök a sajtótájékoztatóra, és azt mondta, hogy ez van, srácok, felfüggesztettük magunkat. Persze blöffölt, de tény, hogy a Fideszben elillantak az írásos szabályok. A Fidesz mint demokratikus párt, megszűnt, ma lényegében állampárt. A történet 2003-ban kezdődik, amikor az előző évi választási vereség nyomán Orbán felszámolta a párton belüli demokráciát: leradírozta az Áder Jánoshoz becsatornázott megyei rendszert, s lett helyette a most is létező választókerületi struktúra. Azóta az elnök vétójoggal bír az összes fideszes egyéni képviselőjelöltre, a frakcióban kizárólag az általa személyesen jóváhagyott emberek kapnak helyet, mindenki neki tartozik elszámolással. Ezzel párhuzamosan – miközben a párt kemény magja: Orbán, Áder, Kövér, Bayer, Deutsch, Szájer, Németh Zsolt megmaradt – a holdudvar teljesen kicserélődött. Először jöttek az éhes polgári körösök, és repültek a régiek. A „polgári kormányzás” eszméjébe beleragadt konzervatívokat azóta ledarálták az új janicsárok. Pokorni Zoltán egy időben a Fidesz elnöke is volt, Hámori József, Rockenbauer Zoltán, Bod Péter Ákos, majd Pálinkás József és Réthelyi Miklós ugyancsak távol került az Orbán vezette Fidesztől.

Napnál világosabb, hogy Orbán eszköznek tekinti az embereit.

Amikor a polgári Magyarország volt a politikai terméke, akkor úgymond polgári politikusokat emelt maga mellé, azután, ahogy stabilizálódott a kétharmada, jöttek akár pártalelnöki szintre a némethszilárdok, alájuk pedig a kazános pócsjánosok meg vakkomondoros baloghjózsefek. Orbán ekkor már nem akart polgárkodni, nyíltan megüzente, hogy nem az értelmiségnek akar megfelelni, ez itt a „nép kormánya”. Ennek megfelelően az elitistának tartott Sólyom László után a „plebejus” Schmitt Pál, majd a Brüsszelből hazahívott pártkáder, Áder János lett köztársasági elnök.

Akart Orbán valaha is az értelmiségnek kormányozni?

A vallásos, polgári értelmiségnek igen, még az ezredfordulón. Őket az akkor még létező SZDSZ-szel állította szembe. Az értelmiségellenesség a 2010-es években erősödött föl. Vegyük sorra, kiknek ment neki. Kezdődött a filozófusokkal, folytatódott az egyetemi oktatókkal, aztán jöttek a civil szervezetek, az újságírók és a CEU, majd most a Magyar Tudományos Akadémia. Ezek Orbán propagandájában Soros befolyása alatt álló, migránspárti emberekként, szervezetekként szerepelnek. Az út vége az a végtelenül primitív beállítás, hogy a világ két erőből áll: a sorosista bevándorláspártiakból és a bevándorlást ellenző keresztényekből.

A saját meg a magyar állam kereszténységét vajon komolyan gondolja Orbán?

Amikor szüksége van rá, akkor komolyan gondolja. A keresztény Magyarország olyan politikai áru számára, mint a polgári Magyarország, a NER és az illiberális demokrácia gondolata volt. Hideg fejjel váltogatja azokat az eszméket, amelyeket mások egy életen át követnek: volt ő már liberális, konzervatív, nacionalista, populista és „régi vágású” kereszténydemokrata.

Kezdettől rugalmasan kezeli az ideológiát, mást mondott kilencvenben, mint kilencvenháromban, mást kilencvenötben, mint kilencvennyolcban.

Sőt, előfordult, hogy ugyanabban az évben, ugyanazon a héten is mást mondott, attól függően, milyen közönséghez szólt. Amikor ellentmondáson kapták, kedvelt szavajárása volt, hogy „verbálisan áthidaljuk”. De most már az út végére ért, innen nem fordulhat vissza. Nem is áll szándékában. Orbánnak fontos az ideológia, de úgy váltogatja, mint más az öltözékét. Úgy van vele, mindig kell egy ruhadarab, de mindig „alkalomhoz illőt” ölt magára. Ez történt az elmúlt harminc évben.

Tényleg olyan lényeges az ideológia? Nem tök mindegy, mi a máz, ha amúgy a cél a nemzet felemelése?

A nemzet felemelése?

Új időben új veszélyek fenyegetik, új lehetőségek kecsegtetik a nemzetet, az országot, még a pártot is. A Kádár-rendszert liberalizmussal lehetett a leghatékonyabban felcsákányozni, demokráciában határon túli magyarokkal törődni konzervatív köpenyben érdemes, és így tovább. Nagyobb a mozgástér, ha ideológia nem köti a politikus kezét, nem? Ráadásul a tisztesség nem ideológia kérdése.

Az még nem baj, ha Orbán azt sulykolja, hogy a „nemzeti ügyek kormányát” vezeti, amely a magyar érdeket tartja fókuszban. Ez demokratikus kormányoknál is így van. Az viszont visszatetsző, hogy amikor magyarokról, a „magyar emberekről” beszél, önmagára gondol.

Például?

Például amikor Juncker a magyar miniszterelnököt kritizálta, Orbán szerint Magyarországot sértette meg. Ez nem így van.

Maradjunk az ideológiánál. Sok nagy politikus váltott jókorát a pályafutása során.

Sok. Köztük Churchill, De Gaulle és Mitterrand. De egyikük sem lépett ki a demokratikus keretek közül. Orbán viszont kilépett, s létrehozta az orwelli hangzású Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Ez üzletnek sem utolsó, hatalmas vagyonra lehet szert tenni benne. Az összes korábbi kormány körül is láttunk gazdasági stikliket, volt olajszőkítés, Tocsik-ügy, Postabank-botrány, voltak székházügyek, túlárazott sztrádaépítések és egyebek, mindez a 2010-ig működő „hetven-harminc” keretei között. De a Mészáros Lőrincet a világ top kétezréhez röpítő 380 milliárd forint új nagyságrend idehaza.

Mire kell ennyi pénz a NER-nek?

Valamennyi magánzsebbe vándorol, a nagyobb részéből viszont politikát csinálnak, amibe beleértendő a politikai hátország biztosítása. Világos, hogy a politikához anyagi forrás kell, amit a rendszerváltók szemérmesen nem adtak oda a pártoknak, így maradt az ügyeskedés a háttérben. Orbán mondta erre két és fél évtizede Szárszón egy őszinte pillanatában, hogy „lesz itt még sok székházügy”.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Na de egy nagy párt országgyűlési kampánya állítólag négy-ötmilliárdból kijön, és csak Mészáros nevén ennek közel a százszorosa van.

Nemcsak a választásra kell a pénz, hanem egyéb kampányokra, lobbistákra, hétköznapokra. Ráadásul Orbán nyilván spájzol a nehezebb időkre, hiszen ínségben is fizetnie kell majd azokat, akikre támaszkodik.

Kikre támaszkodik?

Nagy intézmények, médiaholdingok, fegyveres testületek, oktatási központok, kórházak, kulturális egységek vezetőire, parlamenti képviselőkre, pártközeli vállalkozókra, kampánygurukra, nemzetközi lobbistákra, önkormányzati tótumfaktumokra. Olyanokra, akik meggyőzik a dolgozóikat, az ügyfeleiket, a közmunkásokat, hogy a Fideszre kell szavazni.

Hány ember ez?

Pár ezer. Közülük néhány kiemelt káder leválthatatlan. Pintér Sándor, Varga Mihály, Matolcsy György, Polt Péter, Rogán Antal, Kövér László, Habony Árpád és Kubatov Gábor az utóbbi húsz évben mindig szorosan ott állt Orbán mellett. És később felépült a Mészáros Lőrinc nevével jelképezett gazdasági hálózat.

Mindenkit, őket különösen ki kell párnázni, hogy a lojalitásuk kikezdhetetlen legyen.

Hiába az egyre betegesebb kontrollmánia, mindenki nem ellenőrizhető folyamatosan, így megállás nélkül olajozni kell a rendszert, hogy zakatoljon tovább. És a pókháló közepén ott ül Orbán Viktor. Valahogy mindig róla kell beszélni. Kár. A rendszerváltás idején eszünkbe sem jutott, hogy harminc év elteltével egyetlen ember rezdüléseiről szól a majd magyar politika, s egyetlen ember dönt minden fontos kérdésben. Például a CEU körüli botrány során döbbenetes volt megtapasztalnunk, hogy az egyetem vezetői hiába tárgyaltak az illetékes minisztériumi delegációval, senki nem tudott semmit, húzták az időt, várták az ukázt. Ahogy az Alkotmánybíróság is megijedt, és nem mert dönteni. Riasztó, hogy Orbán alatt totál paralizálttá vált az államgépezet.

Maradhat Magyarországon a CEU? Manfred Weber budapesti tárgyalása eredményeként Orbán Viktor levélben biztosította a bajor kormányt, hogy nem tesz keresztbe annak, hogy a CEU szövetséget kössön a Müncheni Műszaki Egyetemmel és a BMW-vel. Állítólag lesznek új, a bajorok finanszírozta tanszékek, s az európai fenntartókkal immár EU-s intézménynek számítana az egyetem, így nem vonatkozna rá az amerikai képzéseket ellehetetlenítő lex CEU, vagyis Budapesten eztán is hozzá lehetne jutni amerikai diplomához.

Ígéret van, garancia nincs. Eddig sem a finanszírozás jelentett problémát. Orbán részéről Soros Györgyöt megtámadni stratégiai döntés volt, amiből következett, hogy nem hagyhatta békén a Soros alapította budapesti egyetemet. Bő két éve megy a politikai taktikázás, időhúzás, egy kis tárgyalás itt, egy kis tárgyalás ott, közben a Fidesz-propagandában sorra jelentek meg a CEU-val kapcsolatos hazugságok, melyekre mindre válaszolni kellett.

A dolog jó előre kiszámítható következménye, hogy az emberek egy része ma azt gondolja: a CEU-val csak a baj van. Kifárasztás zajlik.

Nyilatkozta is Orbán tavaly nyáron hamiskás mosollyal egy nemzetközi fórumon, hogy ő aztán nem fogja elüldözni az egyetemet, de azt nem tudja megakadályozni, ha maguktól mennek. Ez kegyetlenség. Ez az ember szeret leszámolni, az se zavarja, ha ártatlanok kerülnek az útjába.

Ön a tanulmányában összehasonlítja az utóbbi száz év legtöbb időt hatalomban töltő magyar vezetőit: Horthy Miklóst, Kádár Jánost és Orbán Viktort. És arra jut, hogy kurzust ebben az időszakban csak árulással lehetett építeni: Horthy, bár királypárti volt, elárulta, elzavarta a királyt, Kádár, bár eleinte rokonszenvezett a forradalommal, elárulta Nagy Imrét és ötvenhatot, az 1990-ben még liberális demokrata Orbán pedig elárulta a rendszerváltást.

Az a helyzet, hogy tisztességes körülmények között nem nagyon fordulhat elő, hogy évtizedeken keresztül minden választást mindig ugyanaz nyer.

Erre is akad nyugati, főleg német ellenpélda.

Adenauer, Kohl, Merkel, igaz. De ők megkérdőjelezhetetlenül demokratikus választásokon maradtak hatalomban. Más ország, más kultúra. Magyarországon viszont nem volt tisztességes az utóbbi két országgyűlési választás. Nemcsak én állítom ezt, hanem például a Freedom House is. Hazánk ma már csak részben szabad. Még az Orbán Viktor által minap meglátogatott Zöld-foki Köztársaság és Angola is előrébb áll a demokrácia rangsorban, mint a mi országunk. A szabad és tisztességes választás alapfeltétele, hogy ne nagyon lejtsen a pálya a hatalmon lévők felé. Ehhez képest, különösen 2013 után a Legfőbb Ügyészség, az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, a közmédia és számos további elvileg független állami szervezet elveszítette autonómiáját, s ezzel megszűnt a jogállam. Amit ma már csak a bíróságok védenek. Az állami tulajdonban lévő média teljes egészében kormányirányítás alá került, a vidéki sajtótermékeket, köztük a megyei napilapokat az utolsó szálig fideszes vállalkozások vették át, miként az egyik nagy kereskedelmi tévét, valamint úgy általában az elektronikus média jelentős hányadát. A propaganda eszközei közé tartoznak még a sok tízmilliárd forint közpénzből finanszírozott, tájékoztatónak nevezett, de valójában a Fidesz üzeneteit harsogó kormányzati plakátkampányok. A határon túl élők szavazati jogával való visszaélésekre már utaltam, s ott van a választókerületek nemzetközileg elfogadott mértéket meghaladó átrajzolása is. És arról még nem beszéltünk, hogy Orbánék minden valószínűség szerint befolyásolnak egyes ellenzéki politikusokat. Mindenesetre feltűnt, hogy a szélsőjobbos Mi Hazánk Mozgalom létrejöttét – ami ugye együtt járt a Jobbik gyengítésével – lelkesen közvetítette a Fidesz-média. Azt se feledjük, hogy az állam az országgyűlési választási kampányban folyamatosan fenyegette az ellenzéki pártokat, az ÁSZ többeket büntetéssel riogatott, miközben az elképesztő összegekkel kampányoló Fidesznél mindent rendben talált. Napnál világosabb, hogy az állam masszívan segíti Orbán kampányait, míg a többieket kriminalizálja. Mindezek az elemek összefüggő rendszert képeznek, ezért tévedés ma Magyarországon szabad választásról és demokráciáról beszélni.

Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

South-African writer John M.Coetzee, Nobel Price for literature, poses for photographers in Rome, 22 June 2004 during a literature festival. AFP PHOTO/ Tiziana FABI (Photo by TIZIANA FABI / AFP)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.