Farkas Norbert / 24.hu
Kultúra

Keleti Éva: Már csak néhányszor kell újjászületnem

Fotózta Rákosit, de nem emlékezett rá, „mert nem számít”. Ugyanis az ember számít. A magyar riportfotó kilencvenéves nagyasszonyának a minap kiállítása nyílt az Eötvös 10-ben, a megnyitó előtt nagyinterjúztuk Keleti Évát.

Ma melyik fotó a kedvence?

Legyen ez: Ferihegy 1957-ből. Az imént landolt egy légcsavaros Li-2-es, Pécsről hozott négy mosolygó munkást, libasorban, boldogan masíroznak a kifutón, miközben világháborús tartálykocsikból töltik fel kerozinnal a gépet. Számomra a rémes és hazug ötvenes évek esszenciája ez a kép. És magának melyik a kedvence?

Farkas Norbert / 24.hu

A Csordás ikrek. Ahányszor látom, annyiszor nő gombóc a torkomba tőle.

Nekem is ám! Pedig elég régen, 1955-ben fotografáltam. A szereplők történetét ismeri?

1952 tavaszán Kaposváron egy tanyasi asszony négyes ikreket szült. Rákosi Mátyás hatalmas csinnadrattát csapott az esemény körül, és a kommunista hatalom mindenhatóságát bizonyítandó, állami gondozásba vette a gyerekeket, mondván, az otthoni felnevelésüket nem látja biztosítottnak. Ebben az őrületben három év telt el, mire hazakerült a négy fiú. Az ön fotója abban a pillanatban készült, amikor az ikrek megpillantják az értük érkező szüleiket. Olyan ez a kép, mint egy festmény, komponálni se lehetne izgalmasabban: a hat ember hat különböző boldogság, a rohanásban két gyerek elhagyja a fél szandálját, a fák árnyékába rejtőzve, alig kivehetően ott mosolyog öt néző, nem sorolom, izgalmas, mint egy krimi, megrendítő, mint egy jó vers.

Mindez azt bizonyítja, hogy a fotográfia a pillanat művészete. És én azt a pillanatot nagyon elkaptam.

Tudta ezt már akkor is, amikor exponált?

Akkor nem, de délután, amikor az MTI-ben lenagyították a laborosok, már sejtettem. Szerepelt is számos kiállításomon, de idővel elfeledkeztem róla. Csakhogy van nekem egy kurátorom, Szarka Klári, aki időnként átlapozza a régi anyagaimat, és a hetvenes évek közepén, az első igazán nagy tárlatom előtt felrótta nekem, miért „nem futtatom” a Csordás ikreket. Azóta ismét használom a képet.

Farkas Norbert / 24.hu

Az MTI munkatársaként készítette azt a fotót, aztán hatvannégy évvel később, 2019-ben ismét fényképezte az ikreket.

Pontosabban a négy testvérből hármat, ugyanis egyikük, Pista ötvenkét évesen szívrohamban meghalt. A régi képen ő az, akit ölel az édesanyjuk. Amúgy mindannyijuknak gyönge a szíve. Még a betegségük is megegyezik. Az egész életük közös, ugyanabban az utcában laknak, ugyanonnan házasodtak. A két évvel ezelőtti találkozásunk során végig jelen időben, mint élő emberről beszéltek az akkor már másfél évtizede halott fivérükről. „Gyuri erre azt mondja majd, hogy…” Az asztalt úgy ülték körül, hogy köztük egy szék automatikusan üresen maradt. Egy játszótéren fotóztam őket, ott is úgy álltak be, hogy Pista helye kimaradt. És nem megszervezetten, nem megbeszélve, hanem automatikusan. Utóbb hívtam őket a kiállításra, telefonáltam, hogy küldetek kocsit, foglalok szállodai szobát, de visszautasították, hogy „mi csak négyen együtt járunk el, de már csupán hárman vagyunk”.

Volt hatással a Csordás ikrek életére a régi fotó? Kint lógott a lakásaik falán?

Ismerték, de nem volt kópiájuk. Mielőtt indultam volna hozzájuk Kaposfüredre, kérdeztem, hány példányt vigyek, azt felelték, elég lesz egy.

Melyikükhöz került?

Ők nem mondták, én nem kérdeztem. Az új kép megszületésével bennem lezárult a régi élete. Azért támad némi lelkiismeret-furdalásom, amikor arra gondolok, hogy ha az első két évtizedben igazán gondját viseltem volna annak a fotográfiának, tán másképpen alakul a négy fiú sorsa.

Műcsarnok

Nagyon megöregedtek.

Meg. Már nem az egykori valószínűtlenül szőke angyalok, hanem kopaszodó, ősz öregurak.

Az a három férfi viseltesebb a 2019-es fotón hatvanhét évesen, mint most ön kilencven felett.

Csalóka, mert engem segít a kiváló genetikám. Őket pedig elkoptatta, hogy rendkívül kemény életük volt, főleg az elején.

Az ön eddigi élete is kemény, főleg az eleje. Még a tizennégyet sem töltötte be, de már végigrettegte a holokausztot.

A lényeg, hogy túl is éltem. És annyira örültem a felszabadulásnak, hogy mindenáron menni akartam újjáépíteni az országot, a szüleim ősszel alig tudtak visszakényszeríteni az iskolába. Annak dacára mélyen hittem az új rendszerben, hogy polgári családból származom: apám banktisztviselő volt, anyám háztartásbeli, a nagybátyám, egyben pótapám pedig Kabos Endre háromszoros olimpiai bajnok kardvívó, úriember, aki 1944-ben a Margit híd felrobbantásakor vesztette életét. Ők aztán sose dicsérték a kommunistákat, sőt az ötvenes évek elején apám nap mint nap várta, hogy megérkezik érte a fekete autó. Nekem 1949-re nyílt ki a szemem. Abban az évben Budapesten rendezték a Világifjúsági és diáktalálkozót. Én épp érettségiztem a Veres Pálné leánygimnáziumban, anyanyelvi szinten beszéltem angolul és németül, és készültem egyetemre, angol-magyar szakra. A találkozó szervezői hívtak tolmácsnak, mondtam, megyek, de mivel pont akkor van a felvételi, mint a VIT, intézzék el, hogy bekerüljek a kívánt szakra. Kapásból megígérték, majd tanévkezdéskor letagadták, hogy bármit is ígértek, és nagy kegyesen betettek kémia-fizika szakra, mert ott épp üresedett egy hely, miközben nekem semmi közöm nem volt se a kémiához, se a fizikához.

Farkas Norbert / 24.hu

De azért eminensen letudta az öt évet?

Az utolsó vizsgákat már nem tettem le, mert akkor már fotóztam a Magyar Távirati Irodának.

Hogyan került oda?

Még az egyetem alatt, 1952 nyarán gyakorlatra befogadott a Magyar Fotó nevű képszerkesztőség, melyet egészen kiváló fotográfusok szerkesztettek, csupa, lényegében száműzetésben lévő, a rendszer által épphogy megtűrt „polgári” szakember, akik, szerencsémre, úgy döntöttek, hogy megtanítanak fotografálni.

Mi alapján döntöttek így?

Örültek, hogy végre jött valaki, akivel lehet értelmesen beszélni. Ennyi év távolából pláne nem akarok bántani senkit, de hát jobbára olyan gyakornokokat kaptak, mint az a bányászlány, akit azért küldött fotósnak a párt, hogy javítsa ebben a polgári dominanciájú szakmában a munkásszármazásúak arányát. Vele sokat kegyetlenkedtek a vagány, bohém öregek: egyszer Kecskemétre küldték hajójegyet vásárolni, máskor arra utasították, hogy fotózza le, ahogy alkonyatkor a Lánchidat betolják az alagútba. Engem viszont respektáltak. A gyors fejlődésemhez jelentősen hozzájárult, hogy imádtak csajozni, inni, bulizni, így a délutáni, esti munkákat, főleg a muszokat Pap Jenő rovatvezető gyakran rám bízta, de persze az ő neve alatt jelentek meg a képeim. A legelső kiállításomon szóvá is tette valaki, hogy „te, ez a Pap Jenő fotója”, én meg pontosítottam, hogy „csak a szignó az övé”. Aztán a Magyar Fotó átalakult MTI-vé.

Azt is szerette?

Elvoltam. Az MTI más közeg, ott az én polgári gyökereim és a polgári gondolkodásom volt a kivétel.

Olvasom, úgy fotózott Rákosit, hogy nem is emlékezett rá.

Az számomra is megrázó történet. A 2019-es kiállításomra készülve Szarka Klári javasolta, hogy utalva a korszak politikai klímájára, tegyük ki egy Rákosi Mátyást ábrázoló fotográfiámat is. Mondtam neki, hogy „de hát én sose fotografáltam Rákosit”! Pár hét múlva jön Klári, hogy „ez a te képed”? És tényleg az enyém volt, és tényleg Rákosi szerepelt rajta. És tényleg nem emlékeztem rá, de egy pillanat alatt döbbenetes erővel tört elő bennem a múlt. A képen amúgy Rákosi meglátogat egy tánccsoportot, a szokásos mosolyával ül, körötte beöltözött lányok, boldogság, happy. De magamtól, ha pisztolyt fogtak volna a fejemhez, akkor se jut eszembe.

Keleti Éva / MTI

Miért?

Mert nem volt fontos. Számomra különösen nem. És az értékrendemben sem volt sehol Rákosi. Pedig fotografáltam én rengeteg politikust, köztük annyira úgymond baloldaliakat, mint például Kun Béla unokája, Kun Miklós, aki még a nyolcvanas években is kőkemény kommunista szöveget nyomott, ma meg ő a legnagyobb orbánista. Az ő damaszkuszi útjában benne van az utóbbi bő fél évszázad magyar történelmének minden hazugsága, keserve.

De mielőtt félreértene, nem voltam én ellenálló, sőt igazából bajom sem volt azzal a világgal, hiszen akkor mentem férjhez, akkor szültem a gyerekeimet, fényképezhettem, például a Csordás ikreket, alkothattam, boldog voltam és boldogultam.

A Mai Manóban tartott 2012-es kiállítása kapcsán elárulta, mely négy képét tartja a legmaradandóbbnak. Nincs köztük a Csordás ikrekről készült 1955-ös felvétel.

Ma már beválogatnám. Minimum az öt legmaradandóbb közé.

Az eredeti négyet most is kitette, hármat a főfalra, egyet viszont, Gábor Miklós 1983-as portréját „elrejtette” más színészportrék közé. Mi az oka a „száműzetésnek”?

Noha meglehetősen könnyen alakítok ki emberi kapcsolatokat, barátságokat, de Gábor Miklós közelében sosem sikerült feloldódnom, és nem tudtam, miért, pedig sokak által szeretett portrékat készítettem róla. Évek teltek el, mire egy másik színész mesélt nekem Gábor Miklósról, és hirtelen világos lett számomra, mi az, ami távol tartott tőle.

Farkas Norbert / 24.hu

Mi?

Az nem tartozik a nagyvilágra. Egész egyszerűen megéreztem valamit.

Ön azt mondta egy interjújában, hogy amint meglát valakit, azonnal „beméri”, és nagy biztonsággal kategorizálja, hogy jó vagy rossz ember.

Ha csak kicsit is, de hiszek az ezotériában. Gyakori élményem, hogy megérzek valamit, ami ellen rengeteg észérv szól, ám évek múlva bebizonyosodik, hogy a megérzés az igaz. Sok fotóm nem készült volna el, ha nincs ez a képességem.

Kérem, ne nevessen ki egy kilencvenéves öregasszonyt, és ne gondolja, hogy ez a halál előli menekülés, de az a helyzet, hogy fiatalkorom óta érzem: vigyáznak rám odaátról.

Pontosabban vigyáz rám az én tragikusan fiatalon meghalt nagybátyám, akihez rettentően kötődtem. Az életutamat csupa különös történet szegélyezi, olyan banális dolgok, mint hogy a lábamat egy az orvoslást Tibetben tanuló hölgy gyógyította meg, nélküle rég nem tudnék járni. A hetvenes évek közepén másfél hónapon át Indiában tanítottam. A kurzus végén fogadást adtak a tiszteletemre, és egy magas rangú állami vezető felajánlotta, maradhatok, amíg akarok, és oda utazom, ott lakom, ahol kívánom. Én viszont pánikszerűen hazamenekültem, ugyanis éreztem, még egy hét ott, s végleg magához láncol India. Azóta is távol tartom magam attól az engem megmagyarázhatatlanul vonzó világtól.

Miért nem hagyta, hogy beszippantsa India?

Mert itt a családom. És mert európai ember vagyok.

És mi az, ami annyira vonzza oda?

Egész mást gondolnak az életről, mint mi. Madrasban egy Oxfordban végzett, végtelenül művelt, tapasztalt indiai kísérőt kaptam magam mellé, mindent tudott a nyugati kultúráról, az indiairól pláne. Egyik reggel ülünk a szálloda teraszán, étkezünk, és a zabpelyhes csomagból hangyák másznak elő. Én automatikusan le akarom söpörni őket, mire a kísérőm elkapja a lendülő kezemet, hogy „asszonyom, ez is élet, vigyázzon, kérem”. Aztán egy mély beszélgetésünk során azt mondta rám, hogy „fáradt lélek” vagyok, hamarosan a Nirvánába jutok, már csak néhányszor kell újjászülessek.

Ön örült a diagnózisnak?

Persze!

A Nirvána miatt, vagy mert elég az újjászületésekből, elég az új életekből?

Is.

Farkas Norbert / 24.hu

Ha önön múlna, a következő körben rögtön a Nirvánát választaná, vagy még legalább egy életet?

Ha tudnám, hogy az új élet pozitív és boldog lesz, talán beleegyeznék… De egy interjú nem a legmegfelelőbb keret ehhez a témához.

A nagyinterjú minden témához a legmegfelelőbb keret. És én oly szívesen hallgatom.

Én viszont nem tudom, hogy akarok-e beszélni erről.

Vagyis nem akar beszélni róla.

Nem. Mert ez nagyon benső valami.

Az emberi lélek rétegeiből, fátylaiból életünk során számosat levetünk, egyre pucérabban állunk a társadalom, a barátaink, a hozzátartozóink előtt, de olyan emberrel még nem találkoztam, aki az utolsó, a hetedik fátylat is képes lett volna levetni.

Olvasom egy interjújában, hogy ezoteristák hívták, „utazzon a múltba”, de nemet mondott. Miért? Hát nem az az élet fő kérdése, hogy van-e odaát?

Maga akarná tudni, hogy teszem azt a tizenharmadik században egy gyilkos volt? Vagy épp király. Esetleg nyomorgó szegény ember. Én nem akarom tudni. És nem kérek abból a megpróbáltatásból s megrendülésből, amit egy ilyen utazás jelenthet. Jó és elég nekem ez az élet, ami adódott, ezt próbáltam, próbálom magam és mások számára elfogadhatóvá tenni. Nincs válaszom arra a végső kérdésre, hogy mi lesz a halálunk után. Fogalmam sincs, hogy van-e újjászületés, és azt sem tudom, hogy ha van, akkor az jó-e nekünk. Még csak azt sem tudom, hogy kell-e az emberi élethez az a kapaszkodó, hogy higgyünk valamiben. De ha már a halálról beszélek, egy dolog nagyon fáj: van hét dédunokám, s mivel a legidősebb is csak tizenegy éves, nem valószínű, hogy megtudom, merre mozdul a családom génvonala. Azért persze minden utódba beleálmodom mindenfélét. Szóval a múlt nem izgat, a jövő annál inkább.

Az emlegetett négy, illetve öt legmaradandóbb fotográfiája közül háromról még nem beszéltünk: az egyiket ön Pillangó néven szokta emlegetni, de a hivatalos címe az, hogy Extázis, 1974-ből, a másik ugyanabból az évből a Levegőben, amiről azt írta, hogy „ez fejezi ki legjobban, mit is jelent a mozgás a fotón”, a harmadik pedig egy portré a Nemzeti Színházból, 1959-ből, Timár József színészről Az ügynök halála című előadásból. Utóbbi fénykép drámai egyediségét az adja, hogy a két bőröndöt tartó Timár végső stádiumú rákbeteg, a következő előadáson már csak egy koffert bírt el, és pár héttel később meghalt.

Borzasztó érdekes, hogy az idő hol elmos egy kiváló képet, máskor megerősít egy tán kevésbé jót. Abban az időben épp elegem lett a színházi fotókból, abba akartam hagyni, úgy éreztem, a rendezők nem hagyják, hogy mást mutassak meg egy-egy előadásból, mint amit ők megálmodtak.

Farkas Norbert / 24.hu

Én viszont mindig is szerettem fölülrendezni a rendezőt, úgy voltam vele, hogy ő tálal nekem egy előadást, én pedig megértve őt kiválasztom azokat a pillanatokat, melyek a darabra, egy-egy színészre, vagy épp a rendezésre jellemzőek. Egyes színházakban úgy vártak, mint a messiást, hiszen visszajelzés volt számukra, hogy mikor csattan a gépen a zár, mert ahol expozíció van, ott pillanat is van, történik valami a színpadon.

De a Nemzeti akkoriban nem volt velem ilyen befogadó, és ebben a nem túl lelkes hangulatban fotografáltam Timár Józsefet. Leadtam a tekercset az MTI-ben, másnap mondták a kollégák, hogy milyen nagyszerű lett a kép, néztem, néztem, de semmit nem láttam abból a nagyszerűségből. Másnap újra kézbe vettem, és akkor sem, harmadnap ismét, és negyednap is, és apránként megkedveltem. Aztán meghalt Timár, én pedig rájöttem, hogy az a fotográfia tényleg fontos pillanatot rögzített. A tanulság annyi, hogy mindig észnél kell lenni, meg kell látni, vagy legalábbis meg kell érezni a szituációt. Aztán csak képet kell formálni belőle. Van egy fotóm a szintén színész Pécsi Sándorról, aki nem mellesleg mindent gyűjtött, még az ’56-ban ledöntött Sztálin szobor csizmája is ott állt a kertjében. Nem sokkal a halála előtt megengedte, hogy odahaza, az udvarán fotografáljam őt a kincsei között. Amikor bementem filmet cserélni, leült egy sámlira, és ahogy kinéztem, pont a szeme látszott ki az ablakpárkány fölött, mintha engem lesne. Azonnal exponáltam, és ünnepelt kiállítási kép lett belőle. Máskor viszont a koncentráció, egy előadás tökéletes ismerete eredményez kiemelkedő fotográfiát, meg persze az, hogy tényleg sikerül elkapni a legmegfelelőbb pillanatot, mint a Levegőben esetében, vagy mint az Extázisnál. Máskor viszont hiába minden igyekezet, nem érek oda, csak kint születik meg a pillanat, bennem nem.

Ön az összes képén úri módon viselkedik, szinte szemérmes. Az Extázisban viszont nagyon nem az. Miért?

Mert ott nem lehetett. Mert ott a nyers és kendőzetlen igazságot láttam. És azt elfedni tilos. Attól jó az a kép, hogy a művészen csurog a víz és látszódik a melle. Minden balerina púderezett és lírai, ez meg olyan, mint egy földrengés. Ott áll, ott repül a maga lecsupaszított valóságában egy táncosnő. A táncosnő.

Meztelenebb az a nő, mintha meztelen lenne.

Mert lelkileg is meztelen, nem csak testileg. Amerikai lány, Judy, az együttese az elsők közül való, amit beengedtek a vasfüggöny mögé Magyarországra. Sok-sok évvel később New Yorkban, az ENSZ palotában teljesen véletlenül ismét találkoztam Judyval, tisztviselő lett belőle. Ráköszöntem, mondtam, én vagyok az, aki azt a képet csinálta, ami évekig volt az együttesük plakátja. Nagyon örült nekem.

És?

És ittunk egy kávét, telefonszámot cseréltünk.

És?

És aztán persze nem hívtuk egymást. Nem lehet minden történet végén csattanó.

Farkas Norbert / 24.hu

Önnek szinte az összes portréjában, még a mosolygósokban is ott a dráma. Az agyvérzésből lábadozó Kulka János arcának jobboldala egész mást mesél, mint a bal, a műtét után fotózott Nádasdy Ádám nyelvész fedetlen karján bámulni kell a sebet, a fiatalon szilaj Szilágyi Tibor óvodásan összezárt lábbal, összefont ujjakkal, őszen, lefogyva nevet ki egy kisautó csomagtartójából. A régi fényét vesztő Jávor Pálon minden megöregedett, kivéve az, ami nem emberből van: a tökéletes műfogsora. Szívem szerint mindegyikükről meséltetném.

Estig itt ülnénk, mindjárt kezdődik a kiállítás megnyitója.

Akkor csak egy-egy mondatban.

Jávor Palit 1958-ban, az Amerikából való hazatérése után fotóztam. Egy betegségtől gyötört öregúr fogadott a napozószékében ücsörögve: ez lett az egykor fess Jávor Pálból. Arra a pár percre, míg elkészítettük a fotót, felragyogott, aztán visszaomlott. De annyira jól játszott, hogy nekem a helyszínen és utóbb, a kópiát nézegetve sem tűnt föl, hogy neki akkor már szinte teljesen béna volt a bal karja. Nem véletlen, hogy noha így kitakarja magát, mégis jobbal nyúl a rózsa után. Maga észrevette?… A tekintete a sztáré, benne az az utánozhatatlan jávoros huncutság, de a keze már nem az övé, az már valaki másé.

Kulka?

A Kulka-sorozatomra végtelenül büszke vagyok, egyszer tán megmutatom az összes darabját, akkor majd mesélek. Nádasdy sebét én is már a belépéskor észleltem; valóban nagyműtét után volt, nem is értem, miért vállalta a fotózást, tán mert ebben is őszinte akart lenni. A képek nyelvében is otthonosan mozog: beállt a zongorája mögé, körülnézett, szólt, hogy „várj egy pillanatig!”, hozott egy szalmakalapot, és rátette a zongorára, pontosan arra a helyre, ami valóban annyira üres volt, hogy kívánta, legyen ott valami. Nádasdy az én perspektívámból is látta önmagát. Játszott. A mi közös játékunkat. És az ilyen közös játékból nőnek ki a barátságok. Az olyan barátságok, melyekbe az is belefér, hogy egy akkora színész, mint Szilágyi, az első szavamra beül a kocsim csomagtartójába, és fel sem vetődik benne, hogy ez jó-e neki. Ugyanis tudja, hogy vigyázok rá.

Farkas Norbert / 24.hu

Sokakat fára mászatott.

Amihez azt a szlogent fabrikáltam, hogy aki nekem fára mászik, az más huncutságokra is képes. A Margitszigeten állt a kedvenc fám, azóta sajnos kivágták, na, arra mászattam számos színészt: Kálmán Gyurit, Kállai Ferit, Sinkovits Imrét, Béres Ilonát, Tordai Terit, Törőcsik Marit… Mind tudta, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy a lehető legjobb kép szülessen, és olyan kép nem jelenik meg, amire rá ne bólintott volna. És tényleg csodálatos fotográfiák és csodálatos barátságok születtek.

1992-ben mégis volt ereje mindössze hatvanegy évesen lezárni a fotóskarriert, szándéka szerint végleg.

Az egyik ok Domján Edit halála. Főiskolás kora óta jóban voltunk, pusztán barátságból lejártam hozzá fotografálni őt Szegedre, és már akkor mondogatta, hogy nem akar megöregedni, a tükörbe nézve nem akar egy ráncos színésznőt látni, „negyven a plafon”. És napra pontosan negyvenévesen öngyilkos lett. Megtette! Lábra kapott az a történet, hogy a Szécsi Pál miatti szerelmi bánatában tette, de a lényeg, én tudom, az öregedéstől való rettegés volt. A visszavonulásom másik oka, hogy a férjem lebetegedett, állandó felügyelet kellett mellé, és ha bementem dolgozni, azon járt az agyam, mi van vele otthon, ha vele voltam, akkor meg az járt a fejemben, hogy mi van odabent. Nem bírtam ezt a kettősséget. A visszavonulásom harmadik és legfőbb oka pedig Welles Ella. Welles Ella középkorú kolléganőm volt az ötvenes években, a férje a világháború alatt túlélte a munkaszolgálatot, hazaszökött, az utolsó hónapokban Ella bújtatta őt egy Vígszínház melletti ház pincéjében. Amikor ’45 februárjában az oroszok felszabadították azt a környéket, Ella férje azon nyomban kijött a pincéből, széttárta a karját, és felkiáltott: „Szabad vagyok!” És abban a minutumban szíven találta egy német golyó, ott halt meg az utcán. Ella egyedül maradt, abból tartotta fönn magát, hogy színházakba járt fotózni. Csakhogy Ella mindenkit a férje történetére emlékeztetett. Összesúgtak a háta mögött, hogy „szegény Ella, szegény Ella, szegény Ella”, és a színházak részben szánalomból vásároltak képeket ettől a „szegény Ellától”. Eltelt pár évtized, és akkor már azt is mondták, hogy „nézd, milyen öreg ez a szegény Ella, és még mindig dolgoznia kell, szegény, szegény, Ella”.

És én nem akartam szegény Ella lenni. És letettem a fényképezőgépet.

Farkas Norbert / 24.hu

Simán?

Rettentően szenvedtem. Továbbra is sokat jártam színházba, és az előadások alatt folyamatosan exponáltam, exponáltam, exponáltam, mármint fejben, hogy „most… most… most”. Színészbarátok rengetegszer hívtak, hogy „gyere, csak egy-két képet csinálj rólam”, de mindig nemet mondtam. Egészen 2017-ig, amikor a Műcsarnok az első Fotószalonra készült, és Szarka Klári, a régi kurátorom megkérdezte, hogy „te mit csinálsz a Misi mellett?”. Én meg mondtam, hogy minden reggel kimegyek a férjemhez a kórházba, ülök mellette estig, és közben semmi dolgom, ugyanis az ápolás kiváló, illetve azzal szórakoztatom magam, hogy időnként a telefonommal lefotózok egy falfirkát, egy árnyékot, egy ráncot a paplanon. „Na, mutasd.” Mutattam. Mire Klári kiválasztott öt telefonos fotográfiát, és kitette a szalonon. Sikere lett, olyannyira, hogy 2019-ben Szegő György felajánlotta, hogy hozzunk össze egy életmű-kiállítást a Műcsarnokban. Rögtön az jutott eszembe, hogy ha most előveszem a régi képeimet, akkor mindenkitől azt hallgathatom majd, hogy „jaj, de kár, hogy nem folytatta a Keleti, hiszen ez az életmű nyilvánvalóan nincs befejezve”. És azt mondtam Szegőnek, én olyan kiállítást nem csinálok, ahol csak régi képek láthatóak, de mivel újak nincsenek, el kell készíteni őket, ám nem tudom, képes vagyok-e rá. Kértem, hadd tegyek hát egy próbát: lemegyek Velembe Törőcsik Marihoz, és ha vele úgy tudom folytatni a barátságot és a közös munkát, ahogy annak idején abbahagytuk, akkor menni fog a dolog másokkal is. És mivel a próba Marival jól sikerült, további ötven személyt fotografáltam le, egy terem az újakkal lett tele. Külön öröm, hogy a munka tettvággyal töltött fel, most is mennék, ha nem lenne ez a francos Covid.

Törőcsik Mari kapcsán mondta, hogy világ minden kincséért sem publikálna olyan fotót, ami árthat a „modelljének”. És azzal a kandallós képpel tényleg megkímélte Törőcsik Marit. Pedig attól is lehetne mélyen igaz egy a halál torkából visszanéző Törőcsik Mari-fotográfia, hogy megmutatja, hogyan falja fel az idő a leggyönyörűbb embereket is. Gyanítom, ilyen felfalós is készült néhány Velemben.

Készült rengeteg kép, felfalós is, hiszen mindent meg akartam fotografálni, ami nekem új volt Mariban.

Miért nem egy olyat publikált?

Mert ahogy visszanéztem a sorozatot, mérhetetlen tolerancia és együttérzés ébredt bennem Mari felé. Az utolsó időkben és a halála után is sok róla készült kép a sebezhető, alig jelenlévő embert mutatta, jó fotók, nekem is vannak ilyenek, de nem volt lelkem falra engedni őket. Én nem bánthatom a Marit! Amit végül kiengedtem, a kandallós képen is látszik, hogy nagy a baj, de legalább ott van rajta a Cannes-i nagydíj plakátja, ott egy fotó a férjéről, Maár Gyuláról, ott egy csomó kép a gyerekeiről, vagyis mindaz, ami Mari életét jellemezte. Lehet, az általam készített fotográfia nem vág mellbe, nem váltja ki azt a reakciót, hogy „nézd már, hogy néz ki a Törőcsik!”, de legalább méltányos. Őt is főiskolás korától a haláláig kísértem, nem akartam a legvégén elrontani, elárulni a barátságot.

Sok erős képe maradt fiókban?

Jó pár.

Keleti Éva / MTVA

Legutóbb kiről?

Legutóbb a két éve készült Halász Judit anyag jelentős részét töröltem ki. Mert ezt kérte Jutka.

Nem fájt érte a szíve?

Ha nagyon fájt volna, harcolok. Ahogy oly sok képért meg is harcoltam, de Jutkát nem győzködtem.

Annak idején Ruttkai Évát és Latinovits Zoltánt kellett győzködni?

Nem. Született épp elég olyan kép, ami az ő tetszésüket is elnyerte.

Arról a fotózásról az a legenda, hogy ön három napra beköltözött a színészházaspárhoz, két napig „csak” élt velük, majd a harmadik napon elővette a fényképezőgépet, és pár óra alatt elkészült a sorozat, csúcsán az „ablakos” fotó a szomorú Ruttkaival és az elmerengő Latinovitscsal. Hogyan keveredtek az ablakhoz és ahhoz az intim pillanathoz?

Megérkeztem, beszélgetünk, hétköznapi dolgokról, Évával kisétáltam a piacra, dühöngtem, miért nem vittem a gépet, és azzal nyugtattam magam, hogy a „Ruttkaival a zöldségesnél” témában nincs semmi különleges. Hazamentünk, főztünk egy ebédet, délután kávé mellett társalogtunk, aztán bementünk a színházba próbára, szóval éltem velük az életüket.

Azt szerettem volna elérni, hogy egy tárgy legyek mellettük, és ne Keleti Éva, aki fényképezni szokott.

És amikor a harmadik napon megéreztem, hogy ez valósággá vált, elővettem a fényképezőgépet. Láttam a reakciójukból, hogy már tényleg nem az idegen fotóst látják bennem, rögtön nekiálltak hülyéskedni, hogy „ezt fotózd, azt fotózd, Évi”, majd megérezték a helyzet komolyságát, és elindultak egy úton, ahol megmutatták magukat. Már nagyon benne voltunk a munkában, amikor bekeveredtünk Éva hálószobájába, ott állt az ágya mellett bekeretezve az a régi Rómeó és Júlia kép, amit szintén én készítettem róluk a premieren. A kezembe vettem a fotót, és azzal adtam oda Évának, hogy „fogd meg”. Fogta, nézte, nézte, és egyszer csak felült a széles ablakpárkányra, mire a Zoli teljesen magától odalépett mellé, megfogta a kép egyik sarkát. És mindkettejükön látszott, hogy valami olyanra gondolnak, hogy „hová jutottunk?!”. Közeledett a kapcsolatuk vége, Éva tekintetében még csillan némi remény, de Zoli már Isten tudja, merre jár. Áll egymás mellett az a két ember, de nincs közöttük kapcsolat. Tudom, hogy abban a pillanatban rájuk zuhant a múlt, a jelen, és vélhetően a jövő is. És én ott voltam, exponáltam. Ezekért a pillanatokért érdemes fotografálni.

Farkas Norbert / 24.hu

Sok fontos pillanat rögzítését köszönhetjük önnek. Még sincs interjúja, ahol ne hozná szóba a kishitűségét. Aminek okát abban találta meg, hogy „rossz korba, rossz osztályba születtem”: művelt családban nőtt fel, ahol megtanult enni késsel-villával, tudta, ki az a Rembrandt, több nyelven beszélt, miközben odakint a világban „az volt a menő, hogy ne érts hozzá és légy bunkó”. De hogyan tud kishitűség kinőni abból, ha az ember az első perctől különb, mint a körötte élők zöme?

Bármiből ki tud nőni kishitűség, elég hozzá egy hülye, végletesen érzékeny természet, mint ami nekem is adatott. Egész pályafutásom alatt azt éreztem, hogy miközben a külvilág szeret, dicsér, a szakma nem ismer el annyira, mint megérdemelném. Ellenségeim ugyan nincsenek a szakmában, de ellenlábasaim igen, szerintük túl sima volt a karrierem. Pedig legföljebb kintről tűnhetett annak. Az első perctől nem befogadottnak, jöttmentnek érzem magam.

Tán csak bebeszélte magának. Drámai tévedés lenne.

Az. Mindenesetre én végig ezen a tán fals szemüvegen keresztül néztem a világot.

Fontosabb a szakma véleménye, mint a közönségé?

Fontosabb. Sokkal fontosabb. Legalábbis nekem.

Nyugtasson meg, hogy legalább kilencven felett elmúlik a kishitűség.

Nem tudom megnyugtatni.

Komolyan még mindig dédelgeti a kishitűségét?

Köszönjük szépen, jól elvagyunk egymással.

Az utóbbi két évben fiatal művészeket is fotózott, akik végtelen megtiszteltetésként élték meg, hogy egy ikon fényképezőgépe elé állhatnak.

Igen, igen, és úgy kellett lebeszélni őket az „évanénizésről”.

Farkas Norbert / 24.hu

Mi a baj az „évanénizéssel”?

Az, hogy nem akarok néni lenni. Engem ne tessék emlékeztetni a koromra!

Az ön kortársa, Bródy Sándor nyilatkozta nekünk, hogy ő még most is gyerek, csak nem érti, mit keres egy közel kilencvenéves testben.

Na, ezt pont így érzem én is. Jól vagyok, de sajnos még a betegségektől mentes lassú öregedés is lefejti az emberről a földi örömöket. Bizonyos dolgokról azt hittem, képtelen lennék élni nélkülük, ma meg még csak nem is hiányoznak. Például nem járok premierre, noha korábban egyről sem hiányoztam. Az előző járványhullám után ugyan végignéztem az összes kimaradt előadást, de az sem izgatott volna, ha nem tehetem. Régen, ha megjelent egy új könyv, rohantam megvenni. Mostanában hol megveszem, hol nem. Az sem izgat. Közben tényleg pompásan érzem magam, nincs hiányérzetem, nem vagyok depressziós, még csak szomorú sem. Tudomásul vettem, hogy az élet ilyen: felszalad, elérkezik a csúcs, aztán szép lassan lebandukolunk. Mondjam azt, hogy „no problem”?

Mondja.

Mondom: no problem.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.