A XX. században kétszer omlott össze a magyar állam: 1918–19-ben és 1944–45-ben. Mielőtt az utóbbiról beszélnénk, érdekelne, hogy melyek a legmarkánsabb különbségek a két kataklizma között?
Az egyik markáns különbség nyilvánvalóan az, hogy 1918–19-ben egy birodalomnak voltunk az államalkotó része, Magyarország nem volt független. A Horthy-korszakkal érkezett meg a keserédes függetlenség, aminek viszont Trianon volt az ára, és a kettősség végigvonult a két világháború közti korszakon. Ezzel szemben az 1944–45-ös összeomlás egy már független – ugyan megnagyobbodott, de – kisállamot ért el. A másik jelentős különbség, hogy az első világháború után az ország területét gyakorlatilag nem érte el a front, a magyar csapatok jórészt az ország határain kívül állomásoztak.
A végén egy rövid időre azért megszálltak minket a románok.
Persze, és a Tanácsköztársaság hadserege katonai eredményeket is elért a Felvidéken, ám az ország népe összességében nem tapasztalta meg, milyen az ostromállapot. Rablás és fosztogatás bőven történt, de az épített környezet épen maradt, és az emberveszteséget sem lehet összehasonlítani 1944–45-tel, amikor a végigvonuló front lényegében legyalulta az egész országot.
És a kor embere is úgy érzékelte ’45-ben, hogy sokkal súlyosabb a helyzet, mint negyedszázaddal korábban?
Ezt nagyon nehéz megmondani. Ami a forrásokból látszik, hogy az országot irányító jobboldali elit rettegett 1918–19 emlékétől, az akkori összeomlás élménye meghatározó volt ebben a generációban. Egyszerre féltek a szovjet hadsereg által exportált bolsevizmustól és a hazai nyilas mozgalomtól, a harmincas évek végétől ugyanis már a jobboldali szélsőségekben látták azt a veszélyt, amit 1918–19 kapcsán a liberalizmusban és a szélsőbaloldalon találtak meg. Komolyan tartottak attól, hogy ezúttal a szélsőjobb idézheti elő az újabb összeomlást. Ami aztán be is következett.
A könyve a német megszállással kezdődik. Mint írja, 1944. március 19-én már nem volt sansz arra, hogy a magyar fegyveres erők megakadályozzák a németek bevonulását. De volt-e valaha olyan pont, olyan pillanat, amikor erre még reális esély lehetett volna?
Legutóbb Ránki György jelentetett meg monográfiát a német megszállásról még 1978-ban, ő azt állította, hogy a katonai ellenállás nem lett volna teljesen reménytelen, ha március 14-ig tettek volna rá előkészületeket. Tény az is, hogy a kortársak közül is többen érveltek a fegyveres ellenállás mellett, ezt vallotta például Bakay Szilárd altábornagy, aki 1944 márciusában a szombathelyi III. hadtest parancsnoka volt. Egyébként volt mozgósítás is, az azonban kétséges, hogyha a magyar haderő számára kiadják a tűzparancsot, azt végrehajtotta volna-e minden egység. Összességében azért volt ez nagyon kiélezett szituáció, mert Magyarországnak a németek szövetségi rendszerébe történő becsatolása nem egy tollvonás, hanem egy hosszú folyamat volt, amelynek részeként ’44-re a német hírszerzés alaposan behálózta Magyarországot. Egyes minisztériumi utasításokról előbb értesültek a németek, mint ahogy az eljutott volna az érintett szakhatóságokhoz.
Utóbb derült csak ki az is, hogy Brunswik György, Horthy Miklós útimarsallja Gestapo-ügynök volt. Hogy is lehetett volna így bármilyen magyar döntést titokban tartani?
Mivel szinte minden titkos információ azonnal kiszivárgott a Várból, nagyon nehéz lett volna találni egy ideális időpontot a fegyveres ellenszegülésre.
Bár a Véres város alapvetően a megszállás alatti fegyveres ellenállásról szól, azt írja, hogy az ellenállásnak nagyon sokféle formája bukkant fel 1944–45-ben. Hol, kik és hogyan harcoltak a németek ellen úgy, hogy nem fogtak fegyvert?
Nagyon sokfajta ellenállást lehet megkülönböztetni. Beszélhetünk például szellemi ellenállásról, amely gyakorlatilag egyidős a náci mozgalommal. A Népszavában már a 20-as években megjelentek erőteljes kritikák, karikatúrák az akkor még mozgalmi állapotban működő nácikról, és, bár különböző megfontolásokból, az ellenszenvben mások – legitimisták, konzervatívok, liberálisok és később fajvédők – is osztoztak.
Hol lehetett találkozni ezzel a fajta ellenállással?
Elsősorban a sajtóban, az irodalomban és a politikában. Cikkekkel és versekkel persze nem lehet világháborút nyerni, de lehet befolyásolni az atmoszférát. A másik jelentős terület az úgynevezett adminisztratív ellenállás, amely talán a legkevésbé ismert része a német megszállásnak. A közalkalmazottak, a hivatali értelmiség, az irodisták által végrehajtott „szabotázsakciók” nagyon nehezen kutathatók, de a jelenség bizonyíthatóan létezett. Amikor egy irodista, aki élet-halál ura, elsüllyeszt egy aktát, azzal megmenthet valakit a sárga csillagtól, a gettótól, akár Auschwitztól is.
Ez is egyfajta tudatos embermentés?
Ez is az, bár a motiváció nagyon sokféle lehetett. Egyrészt normális emberi gesztus, ha valaki igyekszik segíteni azon az embertársán, akit egyébként húsz éve ismer és jóban van vele. De gyakori szempont volt a „jó pontok” gyűjtése is egy majdani politikai fordulat esetére, pláne akkor, ha az illető már kompromittálódott a deportálásban vagy másban.
Az emberek többsége nem volt következetes antiszemita, még a hatalmi elitet is általában a szelektív antiszemitizmus jellemezte. Horthy például együtt bridzsezett a zsidó nagyvállalkozó Chorin Ferenccel és Buday-Goldberger Leóval, miközben a pajeszos, kaftános zsidóktól kirázta a hideg.
Hogy jelentkezett az ellenállás a politikában?
A német megszállástól az októberi 15-i kiugrási kísérletig az ellenállás lényegében illegális politikai lobbimunkára korlátozódott. A németellenes erők fő törekvése ebben a bő félévben az volt, hogy meggyőzzék Horthy Miklóst az átállás szükségességéről. Ezt akarta elérni a Magyar Front, a Magyar Hazafiak Szabadság Szövetsége vagy a Supka Géza vezette Szabadság, Emberség Magyarország Mozgalom és még számos más formáció is. A kiugrási kísérlet bukása után már nem volt értelme a propagandának és a lobbinak, a nyilasokat semmilyen módon nem lehetett volna megfordítani, így akkortól a fegyveres ellenállás maradt az egyetlen eszköz. Nem véletlen, hogy csak novemberben jön létre Bajcsy-Zsilinszky Endre elnökletével a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága, amelynek legfőbb célja már a budapesti felkelés és a szabadságharc megindítása. E harcnak az alapfilozófiája az volt, hogy a nemzetnek véráldozatot kell hozni a függetlenségéért és azért, hogy minél többet megmentsen a revíziókkal megnagyobbodott 1944-es országterületből.
Mennyire könnyen vagy nehezen találtak egymásra az ellenállás megszervezésekor azok a politikai erők, amelyek egyébként fényévekre voltak egymástól?
Meglepően hamar ment ez. Franciaországban, Lengyelországban, Dániában vagy Norvégiában a német megszállás után évekig is eltartott ez a folyamat, nálunk már 1944 májusában összeállt a Magyar Front, amiben a legitimistáktól kezdve a kisgazdákon át a kommunistákig bezárólag minden számottevő németellenes politikai erő benne volt. Alig két hónappal a német megszállás után – ez komoly eredmény. Más kérdés, hogy mégsem tudták időben elérni az elsőszámú politikai céljukat, azaz nem tudták rávenni a kormányzót a kiugrásra. Jellemző, hogy Horthy csak október 11-én fogadta először – és utoljára – a Magyar Front vezetőit.
Az, hogy nem sikerült időben meggyőzni Horthyt a kiugrásról, egyértelmű politikai kudarc?
A végeredmény felől nézve kudarc, amelyért azonban inkább a kormányzót, illetve Lakatos Géza miniszterelnököt terheli a felelősség, utóbbi például, bár tábornok volt, egy percig sem gondolkodott a németekkel szembeni fegyveres ellenállásban. Mindketten valahogy úgy képzelték, hogy a megfelelő pillanatban majd „szépen szakítunk”, és békésen kiválunk a háborúból. Végtelen naivitás volt ez a részükről, a németekkel történő szakításról egyetlen reálpolitikus sem gondolhatta, hogy kenyértörés – mondjuk úgy: tányérdobálás – nélkül végre lehetne hajtani. Horthy ekkor már 76 éves volt, és számos jel utal arra, hogy nem látta át a körülötte zajló dolgokat. Csak egy példát említenék. A Rómából a szlovák partizánok segítségével és a nyugati szövetségesek megbízásából Budapestre érkező Magyary Gyula teológus professzornak volt egy találkozója Horthyval a Várban október 14-én este, tehát a kiugrás előtti napon. A beszélgetés során a kormányzó régi kenderesi adomákkal szórakoztatta a megdöbbent Magyaryt, rizstermelésről és egyéb érdektelen dolgokról értekezett, miközben azokban az órákban az ország sorsdöntő lépésre készült.
Mit bizonyít ez? Hogy Horthy ekkorra már összeomlott?
Inkább úgy fogalmaznék: ha valaki egy ilyen pillanatban hosszas adomázásra talál időt, az nem ura a helyzetnek, vagy nem érdekli az egész akció.
Egyébként akadt volna megfelelő pillanat a németekkel szembeni kenyértörésre?
Utólag már pontosan látszik, hogyha a politikai vezetés nekifeszült volna a kiugrásnak, arra a legmegfelelőbb időpont a román kiugrást követő két hét, vagyis 1944 augusztusának vége, szeptemberének eleje lett volna. Edmund Veesenmayer 1945-ben igazat mondott, amikor elismerte, hogy abban a két hétben nyitva volt a keleti front egy jó része. A varsói felkelés, a román átállás, majd a besztercebányai szlovák felkelés átmenetileg akkora német haderőt kötött le, hogy lett volna esély – persze komoly véráldozatokkal – a fegyveres kiugrás végigvitelére.
Azt írja a könyvében, hogy az ország területén állomásozó magyar csapatok létszáma mindig jóval nagyobb volt, mint a megszálló német haderőé. Ha lett volna rá politikai elszánás, katonailag megoldható lett volna a kiugrás?
A katonai adatokat hadtörténészek munkáiból jól ismerjük. Ám fontos szempont az is, hogy a magyar politikai elitben óriási félsz munkálkodott, hiszen az ellenforradalmi rezsim ideológiailag az 1918-as forradalommal és a Tanácsköztársasággal szemben határozta meg magát. Másról sem szólt a fáma 25 évig, minthogy mentsük meg a bolsevizmustól az országot. Aztán 1944-ben a bolsevizmus bekopogtatott az ajtón a szovjet hadsereg képében, és gyakorlatilag egyszerre kellett volna megvédeni tőle az országhatárokat, valamint megszabadulni a németektől. A tisztek döntő többségének az a dilemma motoszkált a fejében, hogy melyik jelenti a nagyobb veszélyt: az oroszok vagy a németek? Mit kell itt tenni?
A hezitálás miatt futottunk ki az időből?
Nem egészen. A hadsereg egy szigorú hierarchikus rend szerint működő szervezet, ott nem elmélkedni kell, hanem a parancsokat végrehajtani. Ha a parancs késik vagy nem egyértelmű, a katona nem mozdul. Ez történt a kiugrási kísérletnél. A hivatalos deklarációban nem hangzott el parancs arra vonatkozóan, hogy fegyveresen kell szembeszállni a németekkel, emiatt a tisztikar úgy érezte, a politika teljesen magára hagyta.
A békebeli Bors tévésorozat egykor azt sulykolta, hogy a háború alatt az ellenállás vezetői a kommunisták voltak. A könyvében azt írja, hogy ebből egy szó sem igaz. Valójában mely társadalmi csoportok vették ki leginkább a részüket akár a politikai, akár a fegyveres ellenállásból?
Minden társadalmi rétegben megjelentek az ellenállók. Talán meglepő, de a társadalmon belüli létszámarányokat tekintve messze az arisztokrácia vette ki a legmarkánsabban a részét az ellenállásból. Ne feledjük, hogy esetükben egy 200–300 nemzetségre szorítkozó társadalmi csoportról beszélhetünk, ez a létszám össze sem hasonlítható a parasztság vagy a munkásság milliós tömegeivel, így aztán a pár tucat aktívan náciellenes arisztokrata már kétszámjegyű arányt jelent ebben a társadalmi csoportban. Természetesen 1945 után nem róluk szóltak a történelemkönyvek, hanem a németekkel kollaboráló társaikról, például a nyilas pártvezetők közé tartozó Festetics Sándorról vagy Pálffy Fidélről. Ám tény, hogy az arisztokraták elsöprő többsége náciellenes volt.
Vértanúik is akadtak.
Hogyne. Ott van például Odescalchi Miklós, aki repülővel akart átszökni Olaszországba, hogy ott megbeszéléseket folytasson a szövetségesekkel, de elfogták, megkínozták, majd Sopronkőhidán kivégezték. Akadtak, akiket fegyveres harcban gyűrtek le, például a Tartsay Vilmosék Andrássy úti lakásán történt tömeges letartóztatáskor kapott halálos lövést a csendőröktől gróf Széchenyi Pál, az ismert náciellenes politikus, Széchenyi György fia. De jórészt arisztokraták voltak a markánsan náciellenes legitimista politikusok is. Ami a kommunistákat illeti, egy nagyon szűk, a csúcsidőszakában is csupán néhányszáz fős csoportról – pontosabban csoportokról – beszélhetünk, de 1944 nyarán biztosan nem voltak még ennyien sem. A Horthy-korszakban végig illegalitásban működő kommunista pártot kiterjedt nyílt nyomozásokkal, szisztematikus rendőri munkával lényegében felszámolták. Voltak egymástól elkülönülten működő kommunista sejtek, ám ezek egymással is küzdöttek, így nem is játszhattak vezető szerepet az ellenállásban. Az viszont talán meglepő, hogy nagyon sok kiugrott szélsőjobboldali és fajvédő mozgalmárt – rongyos gárdistát, „turáni vadászt”, „törzsökös magyart” – találunk azok között, akik fegyverrel is felléptek a németek és a nyilasok ellen.
És a szocdemek?
A szociáldemokratákat a Sztójay-kormány és a németek nagyon ügyesen levették a sakktábláról. Egyrészt első körben – a többi németellenes, polgári, nem szélsőjobboldali párthoz hasonlóan – a Szociáldemokrata Pártot is betiltották, számos vezetőjüket deportálták, viszont a szakszervezeteket nem oszlatták fel, „csak” kormánybiztossal kontrollálták működésüket. Márpedig a szakszervezet egy olyan hálózata volt a városi munkásságnak, amihez sok tekintetben szorosabban kötődtek, mint magához a párthoz. Ezzel lényegében pacifikálták a városi munkásságot.
Kiknek sikerült a leggyorsabban megszokniuk, hogyan kell politizálni illegalitásban?
Ebben a kommunisták voltak a legjobbak, hiszen nekik negyed évszázados rutinjuk volt. Ennek ellenére tőlük is szinte mindenki lebukott legalább egyszer a megszállás ideje alatt Rajk Lászlótól Kádár Jánoson át a Rákosi-korban aztán vezérkari főnökségig jutó Sólyom Lászlóig, kivéve Fehér Lajost, aki nagyon ügyesen húzogatta a szálakat. A katonatisztek viszont tényleg úgy mozogtak az illegalitásban, mint elefántok a porcelánboltban. Ez nem is meglepő. A Ludovikán nem azt tanították nekik, hogyan kell nyilvános telefonfülkében diszkréten üzenetet hagyni. Közülük is buktak meg a legtöbben.
Amikor a felkelési bizottságot november 22-én lekapcsolták, az Andrássy út 29.-hez kirendelt busz csak két fordulóban tudta elvinni az embereket a Margit körúti fogházba, mivel Tartsay Vilmos annyi embert hívott meg a saját lakására leszervezett megbeszélésre.
Hogy lehettek ennyire naivak?
Egyszerűen nem értettek az illegalitáshoz, és volt bennük egyfajta tiszti habitus is, miszerint „mi nem titkolózunk”. Ez egyébként nem hungarikum, Hollandiában is a katonatisztek buktak le elsőként az ellenállási mozgalomban.
A könyvében az áll, hogy a fegyveres ellenállásról épp a katonatisztek és a kommunisták gondolkodtak a leginkább eltérően.
Valóban, a kommunisták valamiért ugyanis azt hirdették, hogy sok apró robbantásból fog majd kifejlődni egy átfogó felkelés, ehhez képest a tisztek az időzített felkelésben hittek, amely csatlakozik a Vörös Hadsereg harcaihoz. Utóbbinak volt több realitása, ám végül egyik elképzelés sem jött be.
Ugyanakkor az aktív ellenállásnak számos példája szerepel a könyvben: robbantások, fegyveres akciók. Volt ezeknek valami értelme?
Ez egy örök kérdés, hiszen minden egyes ilyen eseményt kemény megtorlás követett, így működött a német hadigépezet és a nyilasok sem voltak jobbak. A németek egyébként még rátákat is meghatároztak a büntetési arányokhoz.
Le voltak fektetve?
Igen, régiókként és feltételezett elkövetőkként. Rómában például 1944 márciusában egy komoly robbantás következtében harminchárom SS-tisztet öltek meg, amire válaszul a németek 335 civilt végeztek ki, vagyis ebben az esetben tízszeresen bosszulták meg a merényletet a szövetséges ország fővárosában. Ugyanakkor egyetlen, lengyelek által lelőtt német katona „ára” száz civil kivégzése volt 1941-ben, míg a zsidóknak minősített támadók esetén a ráta egy az ezerhez is lehetett Kelet-Európában. De mondok egy hazai példát is: december 29-én rálőttek egy német katonára Budapesten, a nyomozás szálai egy irathamisító ellenállási hálózathoz vezettek, ez volt a Radó–Magyari-csoport. Megtorlásul összeszedtek több mint 80 embert, elvitték őket a Wesselényi utcába, és a nagygettón belül egy iskola udvarán mindenkit kivégeztek.
Akkor még egyszer felteszem a kérdést: volt bármi haszna, értelme például rálőni arra a német katonára?
Nem volt. De ez a dilemma sem hungarikum, még a lengyelek is időről időre szembesülnek vele, hiszen egyedülállóan hősies küzdelmük nem járt politikai értelemben vett eredménnyel. Ellenben 200 ezer lengyelt megöltek, még többet elhurcoltak, Varsót pedig lerombolták a németek és szövetségeseik.
A könyv egyik fontos megállapítása, hogy a fegyveres ellenállás nem jelent feltétlenül fegyverhasználatot. Ez hogy lehet?
Az is fegyveres ellenállás, amikor felfegyverkezve mentünk embereket vagy értékeket. Ilyenkor a fegyver csak fenyegetést jelent, tekintélyt parancsol, de egyetlen lövés sem dördül el. Angyalföldön és Újpesten például több nagy gyár azért tudott újraindulni már 1945 elején, mert a munkások őrsége megakadályozta, hogy a németek leszereljék és elvigyék a gépeket. Az embermentést pedig a cionisták és a kiskások is előszeretettel művelték magyar egyenruhában, vagy éppen karszalaggal nyilasoknak adva ki magukat. Bementek egy nyilasházba, a Margit körútra, vagy bárhová, és a fegyverüket rázva ordítozva követelték, hogy „adjátok ki a zsidókat, majd mi elintézzük őket”. Akiket ilyenkor összeszedtek és elvittek, természetesen azt hitték, hogy ez az utolsó útjuk, aztán pár utcával arrébb az álnyilasok elengedték őket.
1944–45 elképesztő mennyiségű hordalékot hozott felszínre, minden felkavarodott, szinte bármi megtörténhetett. Mondana példát olyan esetre, ami ennek ellenére mégis meglepte?
A hősiesség egyik elfeledett, egyben meglepő példája a Teleki téri ellenállás október 15. és 17. között. A kormányzói proklamáció után cionista csoportok és hozzájuk csatlakozó munkások, baloldaliak három napig fegyverrel tartották a Népszínház utca egyes házait, ahonnan nyilasokra és német katonákra lőttek. Ezt a fészket a németek csak nehézpáncélosokkal tudták felszámolni, „Királytigrisekkel” lőtték a házakat. Az ár azonban itt is magas volt: az ellenállást pogromba fojtották a nyilasok. Szintén hősies – utóbb mégis sokszor karikírozott – helytállásnak tartom, ahogy október 16-án Horthy párszáz fős testőrsége viselkedett a Várban. A kormányzó előbb kiadta a parancsot a fegyveres ellenállásra, amennyiben a németek megtámadnák a Várat. Aztán félórával később visszavonta a tűzparancsot, és egy kocsival elhagyta rezidenciáját. Ám utóbbi parancsa nem ért el a testőrség minden csoportjához. Így aztán több helyütt tűzharc alakult ki a legalább hússzoros túlerőben lévő németekkel. Az összetűzésnek egy magyar és több német áldozata volt. Végezetül, egy abszurd mozzanat. A Várba felvonuló német csapatok derékhadát a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály jelentette. Kötelékükbe magyar származású önkénteseken túl igen sok kényszersorozott „népi német” – vagyis Magyarországon született német anyanyelvű, illetve német nemzetiségű – katona is került. Úgyhogy, amikor lefegyverezték a testőrséget, akkor azok meglepve tapasztalhatták, hogy a német tankokból magyarul szólnak hozzájuk. Az egyik testőr meg is emlékezett róla, ahogyan a „Királytigrisnek” kinyílt a teteje, kinézett belőle egy katona, és annyit mondott magyarul: „Na, fiúk, be vagytok szarva?!” A német megszállás társadalomtörténete jóval bonyolultabb, mint néha gondoljuk.
