Majdnem csak a Fidesz
Az a részvételi aránytól függetlenül biztosnak látszik, hogy az EP-választáson a Fidesz minden értelemben óriási győzelmet arat, hiszen jó eséllyel megszerzi a szavazatok több mint felét, ami mindenféle mandátumszámítási modell mellett egyértelmű győzelem. Orbán Viktor és élcsapata nagy hatékonysággal működteti, állandó mozgásban tartja a felfoghatatlan mennyiségű erőforrással, közpénzzel támogatott szervezetet. A belső nyomásgyakorlási technikák részeként még nyitottak az önkormányzati pozíciók, azaz minden településen teljesítenie kell a helyi gépezetnek és jelöltnek azért, hogy ne veszítse el pozícióját.
Ezzel a miniszterelnök érdemi kihívó nélkül is versenyben tartja az embereit, akik le is szállítják a megfelelő szavazatmennyiséget. A módszer arra is jó, hogy ne engedje töredezni a politikai közösséget, amely folyton olyan sorsdöntő ütközetre készül (népszavazás, országgyűlési, EP- és önkormányzati választás), amelyen úgymond a tét a haza léte, így a propagandagépezet segítségével a tábort újra és újra megmozdítják, meccsben tartják.
Aktuális sikerüknek nyilván lesznek fontos funkciói, a nemzetközi vitákban jelentős érv az erős demokratikus legitimáció (a nemzetközi demokratikus és európai közeg ugyanis demokratikusnak könyveli el a versengő autokráciában rendezett választást). Látható, hogy az ekkora fölény garantálta stabilitás a legfontosabb a külföldi hatalmaknak, a győzelem háttere kevéssé érdekes számukra, így Orbán szabadon mozoghat. Ugyanakkor ez a választás árnyalhatja a képet, azaz szűkítheti Orbán mozgásterét, mert a küzdelem – a kormányfő állításával szemben – nem a bevándorlás, hanem az EU-pártiak és az EU-szkeptikus, orosz háttérrel erősödő populisták közötti törésvonal köré szerveződik. Azaz ha az Európai Unió feltétlen hívei felülkerekednek, világossá teszik majd, a Kína és az Egyesült Államok közötti globális rivalizálásában egyenrangú szereplőként, erősödő Európával kívánnak részt venni, így kevésbé tűrik majd az orbáni kalandozást.
Ez a választói többség persze akkor is jelentős érv lesz minden vitában, ahogyan idehaza is újra és újra előállhatnak azzal: az emberek újra megerősítették a Fidesz politikáját, a kormány minden intézkedését utólag és előre is aláírták.
Ennek követlen belpolitikai következményei tehát kimerülnek abban, hogy
Miért, más talán igen?
Ám alábecsüli a magyar miniszterelnök politikai tehetségét és alkalmazkodóképességét, aki kizárja, hogy a nemzetközi eredmények nem hozhatnak belpolitikai fordulatot. Aki a Liberális Internacionálé alelnökéből lett húsz év alatt a Matteo Salvini vezette majdani szövetség lehetséges erős embere, izmos autokrata, annak még csak kanyarnak sem számít szépen visszasorolni az Európai Néppárt jobbszélére, és kicsit közeledni újra a mainstreamhez.
A magyar miniszterelnök nem jelent meg Salvini és Marine Le Pen társaságában a szélsőjobbos populisták milánói zászlóbontásán, pozícióját továbbra is kétfelé tartja nyitva, nem szakított véglegesen a Néppárttal, nem mondott igent véglegesen Salviniéknek.
Közben a korábbi osztrák alkancellár, Heinz-Christian Strache bukása figyelmeztető jel is volt számára arról, mennyire bízhat a szélsőjobbos, oroszokkal csencselő szerencselovagok hozta stabilitásban. Ez önmagában is óvatosabbá tette volna, ráadásul az eset végképp ellehetetlenítette az amúgy sem reális mérsékelt és szélsőjobbos nászt, hiszen az egyetlen európai példának inthettek búcsút Strache ibizai őrületével.
A képletet kiegészíti Varga Mihály Világgazdaságnak adott interjúja. A miniszter szerint azért volt szükség a magyar gazdaság jó teljesítménye ellenére akciótervre, mert a német gazdaságról kedvezőtlen hírek érkeznek, miközben a német gazdaság exportoldalon a magyar gazdaság teljesítményének 25 százalékát adja. Márpedig ha legfontosabb külső partnerünk lassul, az erősen hat ránk.
Mindez azt jelenti, a kormánynál számolnak valamilyen válsággal, miután rendkívül erős a kitettségünk a németeknek. Ez jelentős gazdasági kockázat, kivált, hogy az Orbán-rendszer stabilitásának alapja a gazdasági teljesítmény és kiegyensúlyozottság. Éppen ezért Orbán eddigi politikai pragmatizmusától eltérő lépés lenne a gazdasági mellé politikai kockázatot építeni a rendszerbe, így sokszorozni a lehetséges rizikót és kárt.
Ezért simán benne van a játékban, hogy Orbán bevándorlásellenes álláspontja hangsúlyozásával együtt bejelenti, hogy megértette az Európai Néppárt, mit kell tennie, Európa vezető ereje jó útra tért, ez nagy magyar siker, aminek örömére a Fidesz a Néppártban marad. Minthogy a meccs egyetlen szakaszában sem számított a valóság, ezúttal sem fog, Orbán pedig újra eggyel konszolidáltabb, de erős konzervatív politikusként mozoghat tovább, s keresheti az újabb utakat az erőtérben.
Érdemes arra emlékezni, milyen erőfeszítéseket tett Orbán a Fidesz kizárásáról szóló néppárti ülésen azért, hogy megtartsa tagságát, így nyitva hagyja mindkét irányba az utat, s nem szabad feledni, hogy Manfred Weberék sem vágták el a szálakat, mindketten tudták, hogy az eredmények döntik majd el, együtt folytatják-e, s ha igen, milyen szabályok szerint. A politikában ugyanis nincs semmi, de semmi, ami ne történhetne meg. Erre bizonyíték, hogy Rogán Antal miniszter egy fejlett európai országban.
Azaz még a belpolitika is csak a külpolitikán múlik?
Méghozzá azért, mert ez az egyetlen olyan választás jelenleg, amelyen – a kormánypárt és az ellenzék támogatóinak eltérő területi eloszlásának köszönhetően – megbonthatják Orbán ellenfelei a NER-t. Ha ugyanis megyeszékhelyek sorát veszik át, és Budapesten érdemi meccset játszanak, kerületeket szereznek meg, akkor története során először roppan meg, ha kis mértékben is, a NER építménye.
Nem elsősorban ezeknek a részsikereknek azonnali politikai hatása miatt, hanem másodlagos következményei miatt. Magyarország egyes területein fideszes kiskirályságok megszűnhetnek, a helyi propagandát felszámolhatják, a közpénz – ha tiszta kezekbe kerül – fideszes érdek helyett közérdeket szolgálhat, sok helyen helyi korrupciós ügyek sokasága kerülhet nyilvánosságra. Mindemellett a helyi ellenzék sikerélményhez jut, területi szervezeteinek újraépítése felgyorsulhat.
Ennél is fontosabb azonban, hogy megkérdőjeleződik a fideszes örökkévalóság gondolata. Azaz sok ember fejében megszülethet a felismerés, hogy ez nem tart örökké, s esetleg az is, nem lehet minden erkölcstelenséget, gaztettet megúszni. Egyszerűen az történik, hogy kinyílik a politika tere.
Egészében érthetetlen és magyarázhatatlan lenne, ha az ellenzék a NER kilencedik évében nem állítaná elő településenként a megfelelő képleteket. Teljes politikai vakságot jelent, ha nem látják, a saját stratégiáik megvalósítására a jelenlegi NER-környezetben nincs lehetőség. Azaz mindannyiuk számára az jelent esélyt, ha a NER valamilyen módon megbomlik, csak azután van valójában sanszuk politikájuk megerősítésére.
Ráadásul ha nem találják meg az együttműködés kereteit, nevetségessé is teszik magukat. Hiszen a retorikai eszköztárban sorakoznak a fegyverek: diktatúra, nemzeti veszedelem, Magyarország kirablása, a sor folytatható. Ám az összes mondás hitelessége megkérdőjeleződik, ha egyúttal újra, immár sokadik alkalommal, kilenc évvel az újabb rendszerváltás után megüzenik a választóknak, ennél viszont fontosabb, hogy a XVII. kerületben vagy éppen Szekszárdon ki, hány képviselőjelöltet adhat.
De ennek mi köze az EP-választáshoz?
Az alapvető kérdés az, hogy az eddigi megállapodások túlélik-e az EP-választást, a tervezettek pedig képesek-e megszületni az eredmények ismeretében. A Fidesz biztosan azon lesz, hogy minden eszközével, ideértve az ellenzéki politikusok közvetlen vagy közvetett befolyásolását, korábbi ellenzékiek meggyőzését az indulásról helyi szinten, megakadályozza az ellenzék számára ideális kimenetel elérését.
És ebben segíthetik a mai eredmények. Merthogy az erőviszonyok szinte biztosan újrarendeződnek. Elsősorban a Jobbik pozíciója változik meg, a múlt évben még 19 százalékos párt elveszítheti második helyét, eredménye pedig akár 10 százalék környékére is eshet. Ez a párt bukja majd a legnagyobbat. Az LMP is a szokásos kötéltáncát járja el, ha nem szerez mandátumot, az súlyos kudarc a párt számára. Az MSZP is veszít, ha a Demokratikus Koalíció története során először legyőzi. A relatív nyertesek közé a DK és a Momentum tartozhat. A DK a szocialistákkal legalább döntetlenre hozott meccs mellett alighanem azzal is büszkélkedhet majd, hogy több szavazója lesz, mint tavaly, amikor lényegesen nagyobb volt a részvétel. A Momentum pedig arra készül, hogy története során először mandátumot szerezzen. A jelenlegi erőviszonyok alapján a szocialisták vagy megússzák egy tavalyihoz hasonló eredménnyel, vagy súlyos válságba kerülnek Gyurcsány Ferenc pártja mögött végezve. A meglepetéskártya a Mi Hazánké: 3 százalék körüli eredménnyel felkerülhetnek a politikai térképre.
A kérdés az, hogy az eredmények alapján az egyes pártok minimalista stratégiáik érvényesítésére törekedve vállalják a végzetes konfliktusokat egy-két helyi mandátumért, s lemondanak a NER-bontás lehetőségéről, vagy végül arra tesznek, hogy akár egyéni áldozatokat is vállalva elsődlegesnek tekintik a rendszerellenzéki alternatíva helyi megjelenítését.
Az biztos, a Fidesz akkor nyeri meg igazán az EP-választást, ha az eredmény vagy maga a kormánypárt a széteséshez vezető ellenzéki konfliktusokat generál, amelyeknek köszönhetően újabb évekre marad érintetlen és tökéletesen stabil a NER.
Ez most akkor vasárnap csak a helyezkedésről szól?
Mindaz, amit a lehetséges belpolitikai következményekről írtunk, technikai, politikai, taktikai értelmezés. Ám nincs olyan választás, amely ne szólna ennél sokkal többről. Mindig van ugyanis mindenekfölötti tartalmi tét, ami minden ikszelés alkalmával Magyarország. És néhány nappal az aktuális választás előtt az történt, hogy a fideszes polgármesterek egyike – az évek óta tartó idegenellenes kampány tetőzéseként – buszos kirándulást szervezett a déli határkerítéshez. Az erről szóló cikk szerint az idősek arról is kérdeztek, miért nincs aláaknázva a terület, s miért nem lőnek a behatolókra.
Ismerőseim egyike azzal a tökéletesen szomorú kommenttel osztotta meg a cikket: hiába éltünk. Számára nyilván az elhazudott Magyarország, a könyörtelenül manipulált társadalom szimbóluma a jelenet, míg a Fideszre voksolók honfitársaik őszinte aggodalmát olvassák ki a képből.
A legfontosabb tét, azaz Magyarország sorsát pedig az dönti el, ők most és az ősszel milyen arányban jelennek meg az urnáknál. Az ugyanis eldönti, meddig lesz ennek a jelenetnek a Magyarországa a hazánk.
